Ajtó az Óceánba

Mivel megszereztem Joan Slonczewski szép zöld borítójú könyvét még karácsony előtt nem sokkal, úgy gondoltam, ideje lenne el is olvasni.

Bevallom, eleinte nehezen ment a különböző csoportok (Ivadékok, Cserék, kereskedők, iridisiek és valedoniak) térbeli, és hát nem utolsósorban politikai elhelyezkedésének követése, de egy idő után belejöttem a dologba.

Ami viszont igazán zavaró volt, az a sok kőnév. Először szabályosan felröhögtem a testvérpár, Spinell és Berill nevének láttán, mert mindenáron két csiszolt drágakő jutott eszembe egyetemi tanulmányaimból. Sajnos Spinellnél ez a könyv utolsó lapjáig megmaradt, mert képtelen voltam elvonatkoztatni. Malachit, Jade, Barit és Cirkon nevét igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mert tényleg nem tudtam karakterekre koncentrálni. Azonban a többiek neve már kevésbé volt zavaró, dehát kellett nekem felvenni a drágakövek című kurzust, meg rongyosra olvasni a kőzetekkel foglalkozó szakirodalmat.

A történet és maga a világ, amelyben játszódik valóban csodaszép volt. Eleinte nagyon nem akaródzott hinnem a hátoldalon lévő leírásnak. Túlzásnak gondoltam. Bár sokszor éreztem bizonyos tetteket, szereplők szájába adott gondolatokat feleslegesnek, túlzóan körülményesnek, végül mégiscsak láttam értelmét a legtöbbnek, mikor az utolsó lapoknál jártam. A valedoniak értelmetlen tetteit és mintegy kényszeres öldökléseit azonban egyáltalán nem tudtam se tolerálni, se megérteni, hogy ez nekik miért volt jó. Persze értem, hogy az indiánokat is ki kellett irtanunk az új földrész kiaknázásának érdekében, de őszintén szólva ez a hozzáállás rémes.

Egyébként azért voltam nagyon kíváncsi a könyvre, mert az írónőről hallottam, hogy biológus. Roppant izgalommal olvastam tehát ennek fényében a Cserék társadalmi szokásairól és férfiak nélküli életükről. Slonczewski fantasztikus technológiát alkotott nekik.

Viszont a fordításban egyetlen mondat volt furcsa, bár igazából zavartsággal vegyes érdeklődéssel olvastam a százhuszadik lap közepén a következő mondatot, amely nyelvtanilag hibátlan, semmi ilyesmi baj nem volt vele: a rovarok minden esetben visszaciripeltek neki a csáprágóikkal. Bár azt hiszem, a helyes megfogalmazás mégiscsak az, hogy széles mosolyt csalt az arcomra. Méghozzá azért, mert az még csak hagyján, hogy a rovaroknak nincs csáprágójuk, de ráadásul a ciripelő rovarok a combjukkal, szárnyukkal és/vagy a potrohukkal adnak ki ciripelő hangot, véletlenül sem a szájszervükkel.
Persze én sem erre gondolok, amikor nyaranta kitárom az ablakot és csak úgy ömlik be a tücsökzene, de bevallom, több száz oldalnyi, kimerítő rovartanulás után kihagyhatatlan volt ez a mozzanat.

Szóval nagyon tetszett a könyv, és a fordítást színesebbé tévő, SF-könyvekben általam ritkábban látott szavak és kifejezések külön gyönyörködtették vizsgaidőszaktól megtépázott lelkemet. Érdeklődve várom az írónő további munkáit, persze ehhez még meg kell vegyem őket, de idővel sor kerül arra is.

Csodálatos tengeri világ

Hirtelen elkapott a hév, hogy az állatrendszertan előadáson hallottakat rögzítsem több formában is. Egyrészt a füzetemben, elképesztően béna rajzokkal, amelyeket saját kezűleg produkálok a lapokra, valamint itt is, ahová képeket is beszúrhatok. Arról már nem is szólva, hogy egy scifi-film során egy kerekesféreg, vagy nyelesféreg mennyire jól beleillene a díszletbe.
A képekre kattintva egyébként teljes méretben is megtekinthetők azok.
Az egész úgy kezdődött, hogy tanulmányaim során sokféle állattal, növénnyel, gombával, baktériummal és egyéb élőlénnyel találkozom, amelyek sokszor hihetetlenül alacsonyrendűek. Idegrendszerük nincs, látószerveik mégúgy se, néhány sejtből állnak és a néhány millimétert sem érik el. Szóval jelentéktelenek mindenféle szempontból. Azonban gyakran élnek hatalmas hordákban, biológusul szólva telepekben. Ezek pedig gyakran alkotnak olyan hatalmas képleteket, mint a Nagy Korallzátony, ami azért testvérek közt sem olyan kicsi. Arról nem is beszélve, hogy mennyire látványos.
És mégis ezek a hihetetlenül ostoba, alábecsült, alacsonyrendű, állatoknak is jóindulattal nevezhető élőlények azok, amelyek valami fantasztikusan szépek, ha megfelelő világítás mellett nézzük. A tenger fenekén sok állat és növény nem kap fényt, vagy csak nagyon keveset, megjelenésüket tekintve mégis elképesztően színgazdag világ az övék.

Miután ennyit promótáltam ezeket a kis lényeket, következzen néhány kép, amelyet az internet különböző bugyraiban találtam.

Baloldalt fent a zöld-piros árnyalatú virágszerű lény valójában nyolcágú korall. Balra lent ez a kék fűzfaszerű állat egy medúza. Néhány milliméterestől néhány méteresig bármilyen előfordulhat a tenger biztonságos mélyén. A jobbra látható kék-barna, űrhajónak látszó tárgy egy kockamedúza. A képek egyébként nincsenek újraszínezve.
A jobboldalt, egymás mellett lévő két zöldes, valamint kékes árnyalatú jobbra dőlő jószág, akármilyen hihetetlen is, de két féreg, amelyek a vízben élnek. A férgekről általában teljesen más képünk van: undorító, csúszó-mászó, gerinctelenekben és gerincesekben élősködő mihaszna lénynek gondoljuk őket.
Nos, ez így is van, de valójában nem olyan csúnyák.

A takonyszínű, barázdált agydarabka itt balra egy agykorall - igen, tényleg ez a neve -, amely igencsak fejlett telepekkel rendelkezik, hiszen az egyedeket nem tudjuk megkülönböztetni egymástól, mert annyira egybefolytak. Léteznek olyan telepek is, amelyeknek az egyedei teljesen elkülöníthetők, mint például a jobboldalt lévő, narancssárga hatágú koralltelep.

Isten gépei

Nemrég hozzájutottam a maradék tankönyvtámogatásomból az Isten gépeihez, és most, hogy kiolvastam, elköltöm Tamás támogatását is a Poszthumán döntésre. Eleinte az vezérelt, hogy elolvasok egy jóféle scifit, és addig sem a tanulmányaimmal foglalkozom, kicsit pihenek, meg ilyesmi. Na, de végül rájöttem, hogy az Isten gépei adta meg az utolsó lökést a Biológiai információelméletes vizsgaesszémhez.

A bioszámítógépek, az intelligencia, a mesterséges intelligencia körül forgó technológiai vívmányok még képzeletben is felülmúlják mindazt, amit ép ésszel fel lehet fogni. Éppen ezért mi, az elborult elméjű biológusok, fizikusok, informatikusok és matematikusok összefogtunk, hogy kutassuk és fejlesszük ezt a vonalat. Rengeteg ígéretes gondolat született már ezzel kapcsolatban, főleg elméletben, de vannak gyakorlati úton elért tapasztalataink és eredményeink is.

Végtelen sok téma létezik, amelyhez hozzá lehetne nyúlni a bioszámítógépek terén, mégis nehéz meghatároznunk olyan egyszerűnek tűnő kérdéseket, mint például azt, hogy mik azérzetek, mik az érzelmek, mi a tudat és az elme, valamint a kettő közti kapcsolat. Hol végződik az én és hol kezdődik a kollektív tudat és tudattalan? Találgatunk, informálódunk, referálunk egymásnak feldolgozott irodalmakból, hátha közelebb jutunk.

Az Isten gépei sokat segített nekem, hogy a gondolataimat kissé rendezze. A fiktív jövőbeli technológiának nagyon sok köze van a valósághoz, na meg a kollektív tudathoz. Nemhiába kerültek bele az esszémbe a scifi írók által kitalált szavak, egy Lem-novella (http://grin.hu/funtxt/scifi/kiber_1.htm) és hasonló dolgok, amelyek a scifihez köthetők, mert ezek is előrébb viszik a technológiai fejlődést.

Nehéz összeszednem a gondolataimat, hiszen a fizikához nem értek, de a biológiát legalább ugyanennyire nem értem. Még mindig úgy vagyok vele, hogy minél többet tanulom, annál több olyan dologra derül fény, amelyekhez nincs is közöm, meg se érthetem. Ezek óriási területek a tudományban. Manapság nincs olyan, hogy polihisztor, manapság csak szakbarbárok vannak. Nehéz továbbá összekapcsolni két különböző tudományt. A pszichológia és a biológia csak a tudat-elme-agy-tudattalan kapcsán találkozik. A fizikát és a biológiát tulajdonképpen szintén csak a tudat-tudattalan kapcsolja össze, az egyszerűbb fizikai törvényeket leszámítva.

Hogy ne csak a tanulmányaimról essen szó, meg kell említenem, hogy a gondolatébresztésen kívül is tetszett a könyv. Mindig újabb és újabb tetszetős meglepetéssel szolgált. Bár könnyednek nem nevezném, mégis annak tűnt néhány pillanatra, amikor fontos kérdésekés problémák merültek fel, mélyen beleágyazva a történetbe. Kétszer tettem csak félre, egyébként ha nem lettem volna a vizsgáktól álmos és kimerült, egyhuzamban elolvastam volna. Persze tömény lett volna, még az én bioinformációelmélettől nyüzsgő agyamnak is. Csak annyit fűznék hozzá ehhez az egészhez, hogy még sok ilyet!

Galaktika

Kezembe kerül a Galaktika legutóbbi, azaz ez év márciusi példánya. Pontosabb megfogalmazásban ez úgy hangzana, hogy nyálcsorgatva küzdöttem le a polcról, mert már nagyon rég volt a kezemben új kiadású Galaktika, naprakész tudományos hírekkel, melyek a legújabb technológiák fejlődését ecsetelik, nem is beszélve a friss, ropogós novellákról. Míg leértem a fővárosból Szegedre, addigra éppen csak másfél oldal hiányzott ahhoz, hogy kiolvassam teljesen.

Nem fogom tételesen részletezni minden egyes novella bennem keltett benyomását, mert Szecsődy egyrészt egykor azt mondta, hogy őt nem érdekli, mik a benyomásaim a könyvéről, másrészt meg nehéz lenne minden gondolatot ügyesen összeszedni ahhoz, hogy élvezhető tartalmú poszt kerekedjék ki belőle.
Viszont mindent elolvastam benne a folytatásos történeten kívül. Szép volt és tartalmas, a borítóján a zöld robot ellenállhatatlan és azt hiszem, nem volt pénzkidobás, bár valóban elég drága volt. Rácsodálkoztam A beavatás szertartásának újkeletű borítójára, már ami Sheenard nevét illeti (tudniillik össze volt csúsztatva a két sor). Nagyon tetszett a robothangya, amelyik belenyírja a pázsitba bárkinek a nevét, vagy akármi mást; különösen tetszett, hogy nehezen borul fel és egészen rovarszerű kinézete van.

Egy szó, mint száz, várom a következőt és ha a pénztárcám megengedi, akkor megveszem azt is.

Farsang van Szegeden

Mindenfelé érdekes dolgok vannak a városban. A Klauzál téren vásár van, a Dóm előtt pedig máglya lesz. Télbúcsúztató ünnepségek, busójárás Mohácsról, és bár az időzítés kicsit elcsúszott a torkoscsütörtökhöz képest, de nem baj, ez legyen a legnagyobb gond.

Tegnap egész nap a laborban voltunk, én egy ideig a növényeket áztattam lötyikben, aztán lementem a földszintre a másik tanszékre és ott tevékenykedtem.
Belekontárkodtam a pókválogatásba ismét, kihalásztam nyolc-tíz kövér, szőrös lábú pókot, megnézegettem a mikroszkópban gigászi méreteket öltő hernyót (amúgy hosszában alig éri el az egy centit, és messze nem olyan dekoratív, mint az alábbi képen), majd rácsodálkoztam egy jól megtermett légyre, mert vörös szemei sisakként övezték a fejét. El is neveztem sisakszemű házilégynek, csak nehogy így tanuljam meg.

Az ugróvillások már megint nagyon sokan voltak, és bosszantóan jelentéktelenül néznek ki. Ráadásul szürkék. Mint ez itt lent.

Viszont volt ott valami papagájszínű rovar, de róla nem találtam képet. A feje és a teste különböző színű volt, rózsaszín és halványzöld, a teste pedig vajsárga. Gondolkodtam egy miniatűr halványkék csokornyakkendőn, de aztán elpöccintettem az állatkát az útból.

Ma elnézünk még a vásár és a máglya felé, ebédelünk valahol, aztán várjuk a márciust. Rövid volt ez a február.

Kanadai átokhínár

Azaz ismertebb nevén Elodea canadensis.

Nos, ővele dolgozom a laborban, kedves kis vízinövény, sajnos a fényigénye borzalmasan sok, de cserébe igénytelen, mint egy pitypang. Ugyan nem tudom, hogy egy ilyen kedves jószágnak miért adtak ilyen durva nevet, de majdcsak kiderül. Észak-Amerikából származik eredetileg, de mostanra már mindenhol kapható, érdekességképpen elmondható róla, hogy szinte csak nőnemű növényke kerül a kontinensre, így szaporítása dugványozással történik, ha történik.

Izgalmat kedvelőknek ideteszek egy fénymikroszkópos felvételt az Elodea sejtjeiről, amelyekben látszanak a kloroplasztiszok. Szerintem dekoratív.

Hogy fokozzam az izgalmakat, muszáj megemlítenem, hogy tegnap ciánkálival dolgoztam. Ma is voltam bent, onnan hazasiettem, összepakoltam egy bőröndbe a mosnivalókat, meg a felesleges dolgokat és hazavonatoztam.

Útközben olvasgattam egy Csernobil című könyvet, amely meglepő módon a csernobili katasztrófáról szól. Meglepően jó könyv, ugyanis azt hittem, valaki összecsapott egy szaftos pletykákkal teli történetet, amelyben kétszer megemlítik a katasztrófát, de csak azért, mert a főszereplő a végén drámaian elhalálozik a sugárfertőzés sugárszennyezés miatt. És mégsem. Első dolgom volt még a belekezdés előtt megnézni a dátumot. 1987-ben adták ki. Hát nem sokat várt az ürge, az biztos. A könyv kiolvasása még várat magára, mert este nem hiszem, hogy ráalvás nélkül végig tudom olvasni, habár izgalmas a cselekmény. Sok máshol látott és olvasott dolog visszaköszön benne és jó érzés, hogy tudom, mi az az Artyek és hol van. Meg ilyenek.

Murmanszk felett se felhők se fellegek

Voltam tegnap a laborban, néhány órán át futkostam a lámpa alatt tartott növényektől a szekrénybe zártakig, onnan a spektrálfotométerig, majd a pH-mérőig. Tízpercenként. A könyvtárba már úgy érkeztem, mint akit a nap folyamán háromszor ledaráltak. Ma is voltam bent, de most minden flottul ment. Az értékek használhatóak, habár én azt vártam volna, hogy ahogy a növénydarabkák úsznak a metilénkék oldatban, a pH értéke egyre csökken, de egy mélypont után nőni kezdett. Ezt ugyan még nem teljesen értem, de majd rákérdezek. Amit fárasztónak tartok, hogy a szekrényben tartott üvegcsét mindig vissza kell tenni és hosszú távon ez elég nagy táv, meg nem vállmagasságban van, hanem térdmagasságban. No de mindegy. Elszórakoztam ezzel, aztán megint a könyvtárba vettem az utamat.
Szép cirill betűkkel levéstem a füzetembe gyakorlásképpen egy Viszockij-szöveget, és napok óta gondolkodom azon, hogy az írásomra ráférne egy kis renoválás. Keveset írok mostanában kézzel, bár géppel se többet, és a betűim még mindig egyenetlenek, nem egyformák. Igaz, most hogy új betűket kellett megtanulnom újra, a cirill betűk írása sokkal könnyebben sikerül egyenletesre és egyformára. Újfent rádöbbentem ezzel egy időben, hogy élek-halok a nyelvtani szabályokért. De magyar szakra soha többet nem jelentkezem, az már sok lenne még nekem is, pedig néha úgy érzem, így sem vagyok egyszerű.
Most, hogy kitavaszodott két kisebb téli szakasz közt, érdekes élmény reflexszerűen kesztyűt húzni és úgy kimenni az utcára. Mire kiér az ember lánya, a sál is átvándorol valahogy a táskába.
Ha minden jól megy, holnap lesz az utolsó vizsgám. De van egy bizonytalan érzésem, hogy nem megy minden jól. De legalább valószínűsíthetően lesz új lakótársunk egy régi barát személyében és ez jó. A patkányokat csendre kell nevelni majd.

Akupresszúra és alkohol

Nézelődtem az interneten akupresszúrás pontok után kutatva, és találtam egy sémás ábrát a két tenyérről. Szép színes volt,centinként fel volt osztva különböző színű szegmensekre és mellé volt írva minen szegmensnek, hogy melyik testi területért felel elsősorban. Mivel ez igen komplex, nem lehet kijelenteni, hogy ha agyonszurkálom a tenyeremet, akkor mindenhol egészséges leszek, mert természetesen ez nem igaz. De lassú és aprólékos jótékony hatása a folyamatos masszírozásnak igenis lehetséges (bárcsak be tudtam volna járni a félév legsikeresebb kurzusára…).

Annak láttán, hogy az ujjhegyek az agyért és a mentális dolgokért felelősek - akár így van, akár nem -, felmerült bennem a gondolat, hogy csinálni kéne egy kísérletet: az egyik csoport a hosszúkörműek csoportja lenne, a második a rövidkörműeké, a harmadik vegyesen a kontrollcsoport. Az lenne a lényeg az egészből, hogy akiknek minden mozdulatkor a csupasz ujjbegyük ér hozzá elsőként az adott felülethez, azoknál van-e valami fokozott agyi aktivitás, valamint hogy azoknál, akiknek a körmük koccan oda az adott felülethez először, azoknál miféle agyi aktivitás van jelen. Már amennyiben valóban az ujjbegy érintése/nyomkodása/szurkálása kötődik az agyhoz.

Azon is gondolkodtam, hogy a Purkinje-sejtek dendritarborizációja az alkohol hatására lerombolódik, nincs is gond ezzel, mert teljesen normális, hogy két üveg vodka után kicsit cikk-cakkosan járunk. Ámde amikor valami hirtelen felkavaró esemény hatására kijózanodik az ember, és hirtelen újra tiszta fejjel képes gondolkodni, akkor a mozgáskoordináció mitől jön vissza olyan hamar? A dendritfa nem tud hirtelen teljes egészében visszanőni. Viszont számtalan eset van, amikor egy baleset láttán, vagy valami enyhébb trauma kapcsán hirtelen megint tökéletes a mozgáskoordinációja az illetőnek. A véralkoholszintre is kíváncsi vagyok, bár azt talán könnyebb megmagyarázni, hova tűnik olyankor hirtelen az a sok alkohol. (Ezt meg szerettem volna kérdezni a sejtbiológiagyakorlat bácsitól, de a diáktársak lebeszéltek róla, mondván, ha megkérdezem, beleteszi a ZH-ba és akkor végünk van.)
De az is lehet, hogy mostanában csak nagyon biológus vagyok.

Karácsonyi ponty

Nincs is annál szebb, mikor az ember lánya találkozik a fél órája még élő hallal, amely a karácsonyi ebéd alapját képezi, és a frissen felvágott hasüregből kifelé lapátolja az úszóhólyagot, hogy aztán játsszon vele, mintegy lufival. Persze aztán kipukkasztottam és leeresztettem, de az anatómiája igazán lenyűgöző. Tetszik, hogy ilyen szépen vaszkularizált szervei vannak, és a fehér hólyagon különösen jól mutatnak a szerteágazó piros, még vérrel teli kapillárisok. Lefényképeztem gyorsan, de sebtiben nem lehet minőségi képeket készíteni, főleg a mesterséges fényű fürdőszobában, de a lényeg látható.

A tavalyi pontyunk agykoponyája még mindig megvan, nagyon szép, bár kicsit sárga, mert nem főztem ki rendesen, de annyi baj legyen. Az arckoponyájuk elég fura. Sok kis apró porc- és csontlemezből tevődik össze, amelyeket lehetetlenség ínszalagok és izomrostok nélkül összetartani. Ragasztgatni meg nem fogom, mint valami festenivaló makettet. Úgyhogy az arckoponyáját fájó szívvel szétfőztem és kikukáztam. Azt is meglepő volt látni, hogy mennyi zsír főződött ki belőle.

Szerintem ez egy vidám poszt volt. :)

P-betűs struktúrák az állati szervezetben

Egy régebbi gyakorlaton, amikor már nagyon el voltunk fáradva, ki voltunk szipolyozva, és egyetlen porcikánk sem kívánta a sejtbiológiát, de a szünetet annál inkább, akkor Noémi elkezdte sorolni a P-betűs emberekről elnevezett sejtbiológiai fogalmakat, de csak négyig jutottunk közös erőbedobással is. Most összevadásztam lexikonok hátuljából egy listát, és meglepően kevés P-betűs biológusról neveztek el bármilyen struktúrát az állati szervezetben (elsősorban gerincesekben).
Elöl a négy általunk is ismert fogalom, utánuk a többi.

Paneth-féle sejt
Pacini-test
Peyer-plakk
Purkinje-sejt
Philadelphia-kromoszóma
Probst-féle köteg
Prussak-féle tér
Pirogov-szöglet
Pawlik-féle háromszög
Pecquet-féle ciszterna
Petit-féle háromszög
Papez-féle gyűrű

Kicsit gimnáziumi történelemóra utánérzete van a dolognak, amikor Szilva odafordult hozzám, hogy “hány U betű van a jegyzetedben ezen az oldalon? mert nekem egy se…”, és így derült fény arra, hogy alig vannak U betűk! Érdekes.

Valami elkezdődött

Úgy adódott, hogy bátorságot gyűjtöttem és berontottam az egyik tanáromhoz, hogy érdeklődjek egy szakdolgozati témával kapcsolatban, gondolván, majd elnyámmogunk rajta és kiderül, hogy kereshetek más tanszéken más munkát, vagy az SzBK-ban valami érdekes kutatási projektet, és akkor lenne belépőkártyám is. Az nagyon menő, szóval mindenképp meggondolandó. De az történt, hogy felvázolt nekem a tanár úr egy szimpatikus kutatási témát, én meg rögtön rábólintottam, hogyez engem érdekel, főleg, hogy senki nem tanulmányozta még a növényi sejtorganellumok kommunikációját. Meg azt, hogy a kloroplasztisz játszik-e bármilyen szerepet a jeltovábbításban. Igazából én arra gondoltam először, hogy fehérjéket fogunk megjelölni és követni szépen, hogy hogyan jut el a célig, és milyen úton, de miután kiderült, hogy csak a tegnap használt fotométer, fluoriméter és az a vacak nyomtató áll rendelkezésre, rögtön megértettem, hogy nem sok esélye van annak, hogy egyelőre, támogatás nélkül értékes holmikkal dolgozzak. Főleg nem fehérjemegjelöléssel és markerekkel.
Januárban kezdem a labormunkát, a vizsgák alatt egyeztetünk a további konkrétumok tisztázásáról, aztán január elején beletanulok a műszerek használatába és az adatrögzítésbe. Remélem, mindenki érzi, milyen komoly a tudomány.

A mai gyakorlat egyébként kisebb sikerélmény volt számomra, mert a kivetített metszeti képek nyolcvan százalékát nekem sikerült kisilabizálnom, és erre mérhetetlenül büszke vagyok. Még azt is tudtam, hogy mikrovillus a megoldás az egyiknél, pedig még rá sem lett mutatva. Úgyhogy ha ma éjjel, meg a hét folyamán még sikerül csiszolnom a tudásomon, egészen jó jegy születik belőle. Legalábbis remélem, mert gyakorlatból utóvizsgázni nem egy nagy élmény.
Szóval ez a mai nap duplán jó volt, ami így tél elején, a rohangálásban, nyakunkon a vizsgaidőszakkal elég ritka esemény. Tamás éjjel dolgozik megint. Van időm bőven a kloroplasztiszoknak utánaolvasni, habár rettentően kevés konkrét adat van a működésükről. Közben szól a Wall-E filmzene is. :)

Szembetegségek

Mindig is vonzódtam a deformitásokhoz, legyen az szemmel látható, vagy molekuláris eltérés. A szembetegségek nagy része általában kívülről nem látható, csak az illető érzékeli, hogy szürkületben nem lát, vagy a piros és zöld helyett csak ronda szürkészöld színben fonnyadozik a pipacs a réteken. Többek között ezért is tetszenek ezek a betegségek, habár inkább állapotnak kéne nevezni, mert nem sok dologban gátoltak a színtévesztők, a színvakok (elég kevesen vannak), a szürkületi vakságban szenvedők és még sorolhatnám. Egy fekete-fehér térképpel a színes határfelületek eltűnnek és kontrasztosabbá válik, így az ugyanolyan tónusú árnyalatok elkülönülnek, és mivel ez a mai világban már nem olyan elképzelhetetlen dolog, csak a rossz fényviszonyok melletti autóvezetésből adódhat gond.
Zöldhályog (glaukóma) esetén a szem kidülled, ez azért látványos, de az apróbb elváltozások esetében, mint az öröklött farkasvakság (a peripherin molekula helytelen működése okozza leegyszerűsítve), valóban nem látszik sokminden. No, ezt nevezik Retinitis pigmentosának, de csak angol nyelvű cikkeket találtam tavaly róla.

Hát ilyen dolgok érdekelnek engem. Azon kívül, hogy mi lesz, ha megmérgezem a növényeimet egészséges mértékben és várom, mi lesz az eredmény. Meg mindennap öntözöm a kaktuszokat és már két méter magasak és burjánzanak. Olyan hajtásokat növesztenek, amelyeket a sivatagban biztosan nem tennének.

Madarak

Most nem a ‘63-ban készült Hitchkock-filmre gondolok, hanem arra, hogy a délre költöző madaraknál milyen evolúciós körülmény alakította ki azt, hogy a telet nem bírják ki a természetes élőhelyükön és ezért több ezer kilométert kell utazniuk délre, hogy visszautazhassanak tavasszal? Ez nem túl logikus számomra a biológiában, pedig alapvetően egy nagyon logikusan felépített dolognak tartom. Ráadásul sikeres is.
Habár még erre vonatkozó tanulmányaim még nem voltak, de ami késik, nem múlik, csak legfeljebb az őrületbe kerget.

Színtévesztés

Érdekes tesztre bukkantam egy ismerős blogján. Meg lehet mérni kis színkockák egymás mellé állításával, hogy ki milyen mértékben színtévesztő, de az eredmény természetesen függ a monitor beállításaitól és nem is mérvadó. Mindenesetre engem meglepett az eredmény. Kaptam egy grafikont, rajta kis oszlopok emelkedtek attól függően a magasba, hogy az adott árnyalatot mennyire érzékeltem helyesen a színskálában. A legtöbbet a türkiz piszkos árnyalatánál, a tiszta világoskéknél és a babarózsaszínnél tévesztettem, a lilánál csak egy keveset, de a pirostól egészen az okkersárgáig helyesek az értékeim. Akkor jó, ha alacsony az eredmény, a legjobb a nulla. Nekem negyvenkettő jött ki. Egyrészt Douglas Adams trilógiája révén nagyon szeretem ezt a számot és örülök, hogy ez jött ki, másfelől pedig megijeszt, mert egyes források szerint az ötventől felfelé már akadnak gondok. Azzal tisztában vagyok, hogy A-vitamin hiányom van (a vashiány mellett), tehát enyhén farkasvak vagyok, de ez seperc alatt javulna némi plusz répabevitellel. Ez ronthatta csak az eredményeimet, más nemigen. A szemüvegem ugyan csak fél-másfél dioptriás, de ha szódásszifon vastagságú lenne, a színeket akkor is jól érzékelném.

Növénynapló

Most olvastam egy cikket, amelyet kedvesem mutatott, és amelyben az van leírva, hogy tudósok egy növény visszacsatolásaiból szavakba öntik a növény “érzelmeit”, azaz hogy milyen jeleket küld. Fázik, huzatot kapott (ez a leggyakoribb baj, ha sárgul a levél), kinőtte a cserepet, másik növényt érzékel a közelben (vörös hullámok), vagy csak kevés a víz és a tápanyag. A növények intelligenciája engem mostanában felettébb érdekel, ugyanis arra gondoltam, hogy mindenki csak az állatok etológiájával foglalkozik, holott a növények is tevékenyek. Csak nem képesek helyváltoztatásra. Ez olyan nagy baj? Ettől még jeleket bocsátanak útjukra, mert olyan nincs, hogy egy élőlény nem kommunikál.

Szóval lehet, hogy elindítok én is egy naplót valamelyik kiszemelt növényem szemszögéből, hiszen a tudományos fantasztikum tulajdonképpen valami ilyesmi. Tudományos, mert olyan alapokon nyugszik, amely valódi kutatott eredményeken alapul, és fantasztikum, mert egy növény nem mond olyat, hogy “fázom, hideg volt ma”. De nem is kell magyaráznom…