Ömlesztés

Nagyon rég nem írtam, de ez ismét egy hajkitépős, rohangálós, soha rá nem érős december volt, egy sűrű karácsonnyal, Pink Floyd-kazettás szilveszteri bulival és idegtépő vizsgaidőszakkal.

Miután elolvastam a Bioszférát, kaptam ajándékba egy kisebb rakás könyvet, egy pillangós fémkönyvjelzőt, és egyéb csodaszép dolgokat. Lenyomtunk egy tepsi zserbót, megettünk családilag négy bejglit (volt ám szilvalekváros és csokoládépudingos is), elfogyasztottunk két nagy tál halászlét és úgy általában véve mindent felfaltunk.

Szilveszterre visszajöttem Szegedre Tamással, miután túléltem a kétszeres családi ebédet és egy sikertelen állatrendszertan vizsgát, ahol a két húzott tételből az egyik a kedvencem volt. Ráadásul épp a tizenhármas. Ennek a vizsgának január közepén még egyszer nekifutottam, a negyvenakárhány vizsgázó közül én mentem be utolsóként. Illetve hát jöttek még utánam, de ők csak kikapkodták a két tételcsomóból a két kártyát és ránézésre meg tudták mondani, hogy ez nekik nem fog menni és eloldalogtak.

Mindezen érdekfeszítő események közben persze pihenésképpen megnéztem a Dexter négy évadját, és most hörögve várom a szeptemberben kezdődő ötödik évadot. Hogy enyhítsem valahogy ezt, megnéztem a Voyager hét évadját, amelyet eddig egybefüggően még nem láttam, valamint az X-Aktákból is csemegéztem.

Hogy mégse örüljek annyira, volt még néhány köröm egy olyan tantárgy vizsgájából, amelyet négy tanszék hozott össze, de még egy ilyen szedett-vedett, otrombán összerakott tantervet én még nem láttam. Az egyik kérdésnél még hülyének néznek, a másiknál pedig értelmetlen dolgokat kérdeznek egy nehéz anyagrészből. Ma délben írtam belőle egy vizsgát, aminek eredménye majd eldönti, hogy a félévem utolsó vizsgája volt-e, vagy szeptemberig bezárólag az utolsó.

Hogy valami vidámat is írjak: végre neki tudok kezdeni Wilson Pörgésének és Slonczewski egyik könyvének, amelyeket karácsony táján gyűjtöttem be.

Valamint végre tudok tisztességesen foglalkozni a patkánykákkal, és a két csigámmal, amelyeket még az ősszel szereztem be. Ők afrikai óriás achátcsigák, a szárazföldiek közül a legnagyobbak (állatrendszertanból elég sok információt megtudtam róluk). Korábban az Euler és Gauss nevekre hallgattak, csak aztán lekopott róluk a pötty, ami a megkülönböztetésükre szolgált, úgyhogy most egy repedés alapján különítem el őket, ugyanis újjászülettek Fanny és Alexander néven.

Korábban azt is írtam, hogy készítek egy Star Trekes kommunikátort, de igencsak kedvező áron végül vettem egyet az eBay-en, úgyhogy ha valaki csak ennyit tud az életemről, azt gondolhatná, hogy dúskálok a jóféle dolgokban.

Pedagógusok a szememben

Elég régóta tervezgettem, hogy írok egy posztot a pedagógusokról, ahogy én látom és láttam őket. Tisztában vagyok azzal, hogy egy magamfajta, huszonéves lánynak igazán nem sok tapasztalata lehet az életben, leginkább semmilyen téren, de az elmúlt tizennégy évben öt különböző iskolát láttam költözéseinkből adódóan, ebből három általános iskola, egy gimnázium és egy egyetem.

Számomra a pedagógusok mindig valamilyen felsőbbrendű állatfaj képviselői voltak, akiknek hatalmukban áll fejleszteni a diákot mindenféle téren. Igyekeztem mindig tisztelettudó lenni, persze csak egészséges mértékben. Bár sosem tanultam hivatalosan pedagógiát, egészen addig magam is tanár akartam lenni, amíg rá nem eszméltem, hogy iszonyú nagy felelősség terheli őket. És itt jön képbe az igazi mondanivalóm: a felelősség arra irányul, hogy mind a középiskolás, mind az általános iskolás tanárok és tanítók felelősek azért, amit elmondanak a diákjuknak, nemcsak a tanulmányokat illetően, de a szociális viselkedésüket is beleértve.

Szerintem egy pedagógus nem engedheti meg magának, hogy hétköznapi ember legyen. Tamás nemrég rákérdezett egy példával a lényegre, miszerint a rendőr is rendőr marad-e, ha leveszi az egyenruháját. Igen! Szolgálatba helyezi magát és intézkedik, ha szükség van rá. Az orvosnak is kutya kötelessége segíteni, akkor is, ha nem áll rendelkezésére megfelelő eszköz, csak a puszta szaktudása. És a pedagógus is pedagógus marad, ha kilép az utcán, ha boltba megy, ha internetes fórumokra ír. Mindig és mindenkor tisztában kell lennie azzal, hogy hatással van a tanköteles korú gyerekekre, valamint a fiatal felnőttekre is. Formálja a világképüket, akár tudatosan teszi, akár nem.

Ez egy nagyon komoly és nehéz szakma, bármennyire is úgy állítják be mostanában, hogy tanárnak csak az megy, akinek nem jutott más. Persze van ilyen is, és azt is tudom, hogy idealizált kép, amit lefestek a pedagógusokról. De olyan nagy kérés, hogy legyen is így? Azt is tudom, hogy megint kényes és komoly témát feszegetek, de nem vagyok képes magamban tartani a véleményemet, mert úgy érzem, nem mondok ostobaságot ezzel.

Úgy vélem, hogy a tanári szakmát nemcsak a tanár szemszögéből lehet értékelni, hanem a diákéból is, hiszen rajta csapódik le mindaz, amit a pedagógus a tanulmányai és a szocializálódása során felszedett. Legyen az viselkedésforma, kreativitás, vagy bemagolt tankönyvi szöveg. Bár általános iskolás koromban nem szemléltem tudatosan a tanáraimat, de utólag egyre több dologra kezdek rájönni, és be kell vallanom, nekem is szégyen, hogy olyan pedagógusi ballépéseknek lehettem tanúja, amelyekről ordított, hogy helytelen és hiányos szakmai felkészültségből ered. Azt szeretném, ha a  pedagógusok megértenék, hogy nem vetkőzhetik le tanári mivoltukat, mert ők formálják emberré a velük kapcsolatba került diákokat és diákkorúakat.

gy gondolom, hogy ha én egy ostobaságot állítok, akkor arra ne az legyen a válasz, hogy “ez baromság”, hanem az, hogy “ez azért nem jó, mert…”, és nemcsak az iskolán belül, hanem az iskolán kívül is. Éppen azért, mert az iskola kapuja nem egy olyan határ, amelyet, ha átlépek diákként, és a tanár átlépi tanárként, akkor megszűnünk diáknak és pedagógusnak lenni. Értem azt is, hogy a pedagógus is ember, hadd igyon már meg egy sört ő is a közeli kiskocsmában, miközben fennhangon szidja az épp aktuális kormánypártot. Ezzel nincs is semmi baj, csak észben kell tartani, hogy kölcsönhatásban vagyunk a környezetünkkel, és nem egyszerű dolog úgy ügyelni erre, ha a környezetünk egyenlő a diákjainkkal. Magyarázni kell, mert abból kellene kiindulni, hogy a diák tanulni akar, és úgy kell tanítani az egész osztálynak, mintha ez mindenkire igaz lenne, pedig az ilyen diák mindig kisebbségben van. Meg kell találni az arany középutat, és bármilyen közhelyes is ez a mondat, aktualitását nem vesztette el.

Nem kevés ismerősöm készül tudatosan a tanári pályára, mindegyikük figyelembe veszi azt, hogy amit mond vagy tesz, hatással lesz azokra, akiket tanít, vagy akikkel kapcsolatba kerül, és sokan közülük ennek igyekszenek megfelelni. Legtöbbjük kreatív, nyitott az új ötletekre, jó problémamegoldó képességgel bír, és én büszke vagyok arra, hogy a korosztályomból igenis kikerülhetnek értékes emberek, esetlegesen pedagógusok.
Az egyetemen tapasztaltakról nem nyilatkozom, pedig pozitívan és negatívan is tudnék bőven példákat találni emberségre, igazságtalanságra, bármire. De az egyetem egy teljesen más világ. Itt már a tanárok nem érzik magukat felelősnek a diákjaikért, mert értelmes, kialakult személyiséggel rendelkező embernek gondolják. Nos, hivatalosan én is bőven a felnőtt kategóriába tartozom, mégis nagy hatással vannak rám a professzorok, a diáktársaim, a témavezetőm, etc.

Nagyon nehéz ezt az egészet megfogalmaznom úgy, hogy értelme is legyen, hogy egyáltalán átöntsem szavakba a gondolatfoszlányaimat, mert aki akar, ott köt bele, ahol csak tud.
Mindazok ellenére, amit leírtam, továbbra is úgy vélem, hogy a tanári egy értékes és nehéz szakma, és továbbra is felnézek a pedagógusokra, mert én is tanultam az ő hibáikból, és talán valamivel én is több lettem ezáltal.

Ezt a posztot kiéleztem a pedagógus iskolai és azon kívüli viselkedésére, de lehetne még írni a tananyag leadásáról, a helytelen ismeretek elültetéséről, az oktatási rendszer milyenségéről, de ehhez már nincs erőm.

Csodálatos tengeri világ

Hirtelen elkapott a hév, hogy az állatrendszertan előadáson hallottakat rögzítsem több formában is. Egyrészt a füzetemben, elképesztően béna rajzokkal, amelyeket saját kezűleg produkálok a lapokra, valamint itt is, ahová képeket is beszúrhatok. Arról már nem is szólva, hogy egy scifi-film során egy kerekesféreg, vagy nyelesféreg mennyire jól beleillene a díszletbe.
A képekre kattintva egyébként teljes méretben is megtekinthetők azok.
Az egész úgy kezdődött, hogy tanulmányaim során sokféle állattal, növénnyel, gombával, baktériummal és egyéb élőlénnyel találkozom, amelyek sokszor hihetetlenül alacsonyrendűek. Idegrendszerük nincs, látószerveik mégúgy se, néhány sejtből állnak és a néhány millimétert sem érik el. Szóval jelentéktelenek mindenféle szempontból. Azonban gyakran élnek hatalmas hordákban, biológusul szólva telepekben. Ezek pedig gyakran alkotnak olyan hatalmas képleteket, mint a Nagy Korallzátony, ami azért testvérek közt sem olyan kicsi. Arról nem is beszélve, hogy mennyire látványos.
És mégis ezek a hihetetlenül ostoba, alábecsült, alacsonyrendű, állatoknak is jóindulattal nevezhető élőlények azok, amelyek valami fantasztikusan szépek, ha megfelelő világítás mellett nézzük. A tenger fenekén sok állat és növény nem kap fényt, vagy csak nagyon keveset, megjelenésüket tekintve mégis elképesztően színgazdag világ az övék.

Miután ennyit promótáltam ezeket a kis lényeket, következzen néhány kép, amelyet az internet különböző bugyraiban találtam.

Baloldalt fent a zöld-piros árnyalatú virágszerű lény valójában nyolcágú korall. Balra lent ez a kék fűzfaszerű állat egy medúza. Néhány milliméterestől néhány méteresig bármilyen előfordulhat a tenger biztonságos mélyén. A jobbra látható kék-barna, űrhajónak látszó tárgy egy kockamedúza. A képek egyébként nincsenek újraszínezve.
A jobboldalt, egymás mellett lévő két zöldes, valamint kékes árnyalatú jobbra dőlő jószág, akármilyen hihetetlen is, de két féreg, amelyek a vízben élnek. A férgekről általában teljesen más képünk van: undorító, csúszó-mászó, gerinctelenekben és gerincesekben élősködő mihaszna lénynek gondoljuk őket.
Nos, ez így is van, de valójában nem olyan csúnyák.

A takonyszínű, barázdált agydarabka itt balra egy agykorall - igen, tényleg ez a neve -, amely igencsak fejlett telepekkel rendelkezik, hiszen az egyedeket nem tudjuk megkülönböztetni egymástól, mert annyira egybefolytak. Léteznek olyan telepek is, amelyeknek az egyedei teljesen elkülöníthetők, mint például a jobboldalt lévő, narancssárga hatágú koralltelep.

A hétfő visszavág - oda ahonnan jöttem

A tegnapi napom basszuspuffok sorozata volt. Először is az újszegedi biológiai épület nagy előadójában kezdtem, ahol egy bioszos tárgy keretein belül megtanultuk, hogy mi az a szillogizmus (érdeklődőknek). Aztán elsőéves tinilányok viháncolásától kísérve átbuszoztam a sárga Tisza felett, hogy az egyik legforgalmasabb térre érkezzek, ahol éppen folyamatosan félbeszakított filmforgatás zajlott.
Bementem hát az egyik bankba a tölcsérszájú rendező ordításai közepette, hogy belépjek a magánnyugdíjpénztárukba. A hölgy, aki kitöltetett velem egy csomó papírt, a melegekre használt nem túl pozitív főnevet viselte vezetéknév gyanánt, úgyhogy azt se tudtam, hova nézzek, hogy ne folyton a nevét lássam pár százas betűméretben magam előtt.
Később, mindezek levezetéseképpen egy kislányt láttam Bruce Lee-s piros bőrtáskával, majd egy piros kockás inges srácot, akin egy női farmermellény volt.

De a mai nap is érdekes volt. Érdeklődtem MSc-s ismerőseimnél, hogy milyen az új tanterv, a kétéves képzés, de az elhangzottak alapján csak azt tudom leszűrni az egészből, hogy volt eddig az ötéves képzés, amelynek tananyagát a BSc-n három év alatt próbálják lenyomni a torkunkon, majd következik az MSc, amikor is ezt a tananyagot újra lenyomják az ember torkán, csak ezúttal két év alatt.

De holnap legalább szifiliszes és tébécés csontokat fogunk nézegetni a BTK épületében, ugyanis ott van az Embertani Tanszék.

Vizsgaidőszak összegzés

Csak röviden. Utána olvasok egy kicsit. Van júliusi Galaktikám, hazahoztam az A Stitch in Time-ot, valamint felhoztunk anyuval olyan huszonöt-harminc könyvet a lenti konténerből. Valaki kidobott egy csomó értékes könyvet a kuka tetejére. Szerencsére semmmi bajuk.

Na de a vizsgák…

A legpocsékabb vizsga: mindegyik! Különös tekintettel az állatszervezettanra és a kémiára.

A legjobb vizsga: drágakövek. Sok szemet gyönyörködtető szilícium-vegyület, kvarckristályok, koronázási ékszerek,  csak sajnos semmi újat nem mondott a tanár úr. Kaptam rá egy négyest felkészülés nélkül, szerintem egész pofás jegy.

A legborzasztóbb tárgy: informatika gyakorlat. Ahová szitkozódva mentem be és káromkodva jöttem ki. Nem ám értelmes dolgokat tanulunk, mert a Pascalban programozás szerintem elég jópofa, vagy az Access… De nem, függvények tologatása Excelben, meg két hónapig való szövegszerkesztés Worddel, ami idegölő tizenkét év informatika tanulás után. Mindegy, vége, ötös.

Legviccesebb vizsga: bioinformatika. Amikor a laptoppal járkáló tanár felüvölt az internetes vizsga közben, hogy ‘megvan az első kettes, jesz!’, akkor kicsit elkerekedik az ember szeme.

Amit soha nem csinálnék újra: háhá, semmit nem csinálnék újra!

Egyetemet otthagyni akartam: négyszer, ebből komolyan háromszor, egy alkalommal pedig úgy kellett lebeszélniük a többieknek, hogy ne menjek a TO-ra.

Kedvenc tárgyam, legalábbis tartalom szerint: érdekes, de az állatszervezettan.

Egy vizsgám eredményét még várom, de az a tárgy egy vicc. Sajnos nem úgy, ahogy első félévben a földtan volt. Akkor ültünk a lépcsőn, az asztalokon, az ajtóban, mindenhol. Egy lépcsőfokon hárman-négyen, ölünkben a jegyzet, mire bejött egy jól szituált pasas és rámutatott a lépcsőre: najó, akkor a lépcső az A-csoport, a többiek B-csoport, kezdhetik. De sajnos ez a mostani körülbelül ennyit érne és mégis sorozatosan bukik belőle mindenki. De csak nyolcszor tudunk megbukni belőle három félév alatt, mert a kilencedik már az utolsó lépés a kirúgás előtt.

Nyüstölöm a vizsgákat

Az elmúlt napokban hol megdöbbentem Jacko halálán, hol kémiát tanultam, hol örültem az állatszervezettan jegyemnek, mindezt folyamatosan felváltva, hogy azért egyik tevékenységet se unjam meg. Aztán időközben észre sem vettem, hogy két komment is várakozik moderációra, de most engedélyeztem mindkettőt.

Mondanám, hogy időben végzek a vizsgáimmal, de nem. Az utolsó napon még utóvizsgázom két tárgyból. Egyből pedig feladtam a harcot erre a félévre. Nincs jó kedvem, nincs semmihez hangulatom, se az íráshoz, se a tanuláshoz, se az evéshez, se a társasági élethez, semmihez.

A patkányok itt maradnak az Alföldön a nyárra, én pedig pénteken hazautazom, függetlenül a vizsgáim eredményétől. Bár az egyikre van tippem, hogy milyen lesz, és nem a nemtudásom miatt. Egyébként szép nagyok lettek már a fiúk, igazi kétfős patkányhadsereg. Jó étvágyuk van, mindent megesznek, nápolyitól elkezdve a száraz kolbászcsücskön keresztül a kenyérvégig mindent. Kicsi nekik a ketrec, de nincs hely és pénz se nagyobbra.

Ami meg Jackot illeti, a hírportálokon sok kommentárt olvastam másoktól, és bár saját maga jrult hozzá a szervezete tönkretételéhez, mégis egyetértek azzal, aki azt írta valamelyik híroldalhoz, hogy az emberiség ismét kinyírt egy csodát, gratulálok!

Címszavakban

Új lakótárs, több nyűg, kevesebb befizetnivaló pénz. Szaporodó vizsgaidőpontok, megtanulandó fogalmak és feladattípusok kémiából. Három adag idegesség és a természetvédelem ellen irányuló mérhetetlen gyűlölet. Majd ugyanez az állatszervezettan felé is.
Lepöccintendő zöld pókok a vállon, sikítás, rohanás. Aztán az ETR-t látva szívroham. Majd még egy enyhébb.
Olcsó hippinyaklánc a nyakban, kibontott haj csatok nélkül, bozontos fej, reggeli döcögés a villamoson szúrós tekintetek közt.

Azt hiszem, nagyjából ennyi. Este talán összeülünk sörözni, holnap pedig virtuális órát tartok gyógynövénytanból, és talán még a rendszertant is belekeverem, hogy ne csak szórakozás legyen belőle, hanem valódi tanulás is. Nincs kedvem a kémiához, undorító és ocsmány, mert semmi szükségem nincs rá. Jópofa dolog, hogy ki tudom számolni minden vacaknak a pH-ját és sztöchiometriából én vagyok a király, de mire is megyek vele?

Egyszerűbb taxonómiai ábra
az érdeklődőknek

A mi postásunk háromszor csenget

Szóval reggel felkeltem, nyöszörögtem kicsit, aztán Tamás lelépett, én meg egyedül maradtam a reggelimmel és a távirányítóval. Megnéztem a Szomszédokat, Etus megint jól járt, a nagy fehér meg Szerelem a kolera idejént olvasott és bőszen ajánlotta mindenkinek, mondván: milyen szép gondolat, hogy kolera van és mégis szerelmesek az emberek. Közben egy éretlen paradicsomot rágcsáltam, egészen halvány narancssárga volt, nem is csoda, mert brit üzletláncban vettem, biztos, hogy soha nem látott napot. A csumáját be is dobtam a patkányoknak.

Máskülönben minden rendben van, éppen azon gondolkodtam, hogy miért akkor áll neki hormontúltengeni az egyik professzorasszony, amikor az én vizsgadolgozatomat javítja, mert így sajnos mindig lehúzza elégtelenre.

Aztán jött a postás, ráfeküdt a csengőre és adott egy kispárnányi csomagot, amelyben mindenféle földi jó volt. Anyu leküldte a hupikék törpikéket, amiket a boltban szerzett, leküldte a Budai Polgárt is, amelyben az olvasói levelek közt ott a nagymamásan sápítozós levelem, valamint küldött Heti Heteseket, csokoládét, fogkrémet és egyéb izgalmas dolgokat, úgy mint nadrágtartó két színben.

Kiborítottam mindent az ágyra, hogy úgy nézzen ki a lakás, mintha a tulajdonosai éppen a vizsgaidőszak kellős közepén lennének, aztán elviharzottam otthonról. És most a könyvtárban ücsörgök. Szeretnék már hazamenni és tanulás helyett A poszthumán döntést olvasni, de sajnos ez még igencsak messze van.

Bosszant, hogy a múltkor lelopták drága Wilsonról a pumpát, mert Csepel szabvány szelep volt rajta és azt most égen-földön sehol nem találok, pedig csak egy párszáz forintos vacak. Persze ilyen melegben biciklizzen az, akinek hat anyja van, így is a kipusztulás szélén állunk.

A hétvégén voltunk jó hűtött moziteremben és ötödmagunkkal megnéztük a Star Treket megint, és újfent szinkronnal. Úgyhogy ezen felbuzdulva éppen lelopom az internetről a feliratos, eredeti hangos változatot, mert valami jó nekünk is kell.

Isten gépei

Nemrég hozzájutottam a maradék tankönyvtámogatásomból az Isten gépeihez, és most, hogy kiolvastam, elköltöm Tamás támogatását is a Poszthumán döntésre. Eleinte az vezérelt, hogy elolvasok egy jóféle scifit, és addig sem a tanulmányaimmal foglalkozom, kicsit pihenek, meg ilyesmi. Na, de végül rájöttem, hogy az Isten gépei adta meg az utolsó lökést a Biológiai információelméletes vizsgaesszémhez.

A bioszámítógépek, az intelligencia, a mesterséges intelligencia körül forgó technológiai vívmányok még képzeletben is felülmúlják mindazt, amit ép ésszel fel lehet fogni. Éppen ezért mi, az elborult elméjű biológusok, fizikusok, informatikusok és matematikusok összefogtunk, hogy kutassuk és fejlesszük ezt a vonalat. Rengeteg ígéretes gondolat született már ezzel kapcsolatban, főleg elméletben, de vannak gyakorlati úton elért tapasztalataink és eredményeink is.

Végtelen sok téma létezik, amelyhez hozzá lehetne nyúlni a bioszámítógépek terén, mégis nehéz meghatároznunk olyan egyszerűnek tűnő kérdéseket, mint például azt, hogy mik azérzetek, mik az érzelmek, mi a tudat és az elme, valamint a kettő közti kapcsolat. Hol végződik az én és hol kezdődik a kollektív tudat és tudattalan? Találgatunk, informálódunk, referálunk egymásnak feldolgozott irodalmakból, hátha közelebb jutunk.

Az Isten gépei sokat segített nekem, hogy a gondolataimat kissé rendezze. A fiktív jövőbeli technológiának nagyon sok köze van a valósághoz, na meg a kollektív tudathoz. Nemhiába kerültek bele az esszémbe a scifi írók által kitalált szavak, egy Lem-novella (http://grin.hu/funtxt/scifi/kiber_1.htm) és hasonló dolgok, amelyek a scifihez köthetők, mert ezek is előrébb viszik a technológiai fejlődést.

Nehéz összeszednem a gondolataimat, hiszen a fizikához nem értek, de a biológiát legalább ugyanennyire nem értem. Még mindig úgy vagyok vele, hogy minél többet tanulom, annál több olyan dologra derül fény, amelyekhez nincs is közöm, meg se érthetem. Ezek óriási területek a tudományban. Manapság nincs olyan, hogy polihisztor, manapság csak szakbarbárok vannak. Nehéz továbbá összekapcsolni két különböző tudományt. A pszichológia és a biológia csak a tudat-elme-agy-tudattalan kapcsán találkozik. A fizikát és a biológiát tulajdonképpen szintén csak a tudat-tudattalan kapcsolja össze, az egyszerűbb fizikai törvényeket leszámítva.

Hogy ne csak a tanulmányaimról essen szó, meg kell említenem, hogy a gondolatébresztésen kívül is tetszett a könyv. Mindig újabb és újabb tetszetős meglepetéssel szolgált. Bár könnyednek nem nevezném, mégis annak tűnt néhány pillanatra, amikor fontos kérdésekés problémák merültek fel, mélyen beleágyazva a történetbe. Kétszer tettem csak félre, egyébként ha nem lettem volna a vizsgáktól álmos és kimerült, egyhuzamban elolvastam volna. Persze tömény lett volna, még az én bioinformációelmélettől nyüzsgő agyamnak is. Csak annyit fűznék hozzá ehhez az egészhez, hogy még sok ilyet!

Április van

A hétvégém igencsak dúsra sikeredett. Hajnalban keltünk, hogy két keréken kiguruljunk egy ZH-t megírni, amely egyébként egy kisebb agyérgörccsel is felért.
Ezután a laborba csalinkáztam, vártam két órát a témavezetőmre, aztán kínoztam kicsit a növényeket, pancsoltam a festékekkel, és szórakoztam úgy húsz percet egy lengyel mérleg tárázásával, mert sehogy sem akart sikeredni.
Aztán kísérlet közben kiöntöttem az egyik mintám felét a padlóra, a másik felét a cipőmre. Visszakanalaztam nagy nehezen a tisztábbik részét az üvegcsébe és folytattam, de a következő mozdulatnál ugyanez az üvegcse megint kiborult, na ekkor az egészet visszalapátoltam mérgemben, de nem lett nyoma a további méréseknél. Egyébként összesen húsz milliliternyi vizes oldat volt minden üvegcsében.

Mindezek után lebotorkáltam egy másik tanszékre pókokat válogatni egy halom sárból, alkoholból és döglött ízeltlábúakból álló trutyiból. Ez egyébként nem az én munkám, de Tamásnak elfárad a szeme néhány óra mikroszkópozás után, így már korábban is írtam arról, hogy néha odaülök helyette egy-egy fertályórára.

A pókok után a kabinetbe ültem át, ahol jól megérdemelten végigolvastam az összes blogot és hírportált, amit csak ismerek.

Szombaton aztán sok szép helyen voltunk. Volt vásár, benéztünk, vettem egy párszáz forintos kis türkiz golyót medálnak, ettünk finomat ebédre, voltunk cukrászdában is és isteni gombóc fagylaltokat kanalaztunk, végül kikötöttünk az újszegedi ligetben és takaróra ülve hallgattuk a cserebogarak zümmögését. Két igencsak szemérmetlen cserebogár nekiállt mellettünk párzani, elő is kaptam a fényképezőgépemet is, de lemerült benne az akkumulátor.

Estefelé bementünk még a laborba - ki-ki a sajátjába - és majdnem éjfélig múlattuk az időt a pancsolással. Hazafelé menet viszont egy rohanó kis gombócra lettem figyelmes. Leugrottam Wilsonról és utánaeredtem a négy kis lábával rohanó tüskehalomnak és meg is fogtam. Micsoda kapálózás volt belőle! Jól össze is szurkálta a tenyeremet, de nem adtam fel, és készült fénykép is a nagy találkozásról. Két év alatt egyszer sem láttam sünt Szegeden, holott állítólag a sünök városa (is), és most végre láttam egy izgő-mozgó orrú, puha hasú sünt. Aztán visszaengedtem, irányba állítottam és el is rohant, mintha mi sem történt volna. Ez volt a hétvége csúcspontja.

Egyébként meg olyan meleg van mindenütt, hogy egész nap egy szál pólóban kerekezem a városban, még estefelé is, amikor pedig illenék hűvösebbnek lennie.

Sörreklám átértelmezve

Mindenki kedvenc, új sörreklámját - amelyet egyébként a kanadaiaktól loptunk - kicsit átértelmeztem a minap. Az eredeti szöveggel sem volt semmi baj, de nem volt eléggé telítve belterjes poénokkal. Gondoltam, ha elkezdtek finoman terjedni az egyetemi szakokra vonatkoztatott átiratok, akkor miért ne írhatnám meg a biológus verziót?

Elborzadva láttam csak később, hogy terjed, mint a pestis…

Nincs bölcsésztarisznyám, nem vagyok jogász és nem hordok sztetoszkópot. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, és rajtam kívül még több ezren értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: fascikulus. A VINYIT megelőzi a VIZIT-et, és nem örülök, ha a összekevernek minket a környezettudományosokkal. Büszkén gondolok Szent-Györgyi Albertre, a paprikára és a C-vitaminra; Darwinra, az evolúcióelmélet atyjára; szeretem a fehér köpenyemet, a pH-mérést és vércsoportmeghatározást, a Tatra villamosokat és a szegedi halászlét. Itt élek Európa szívében, patkánygyilkolásban mi vagyunk a császárok és igenis nálunk élnek a világ legszebb csillagpázsitjai. Biológia szak, én így szeretlek!

(Ugyan veszít a humorosságából, ha nekikezdek magyarázgatni, miről is szól a szöveg, de mégis megteszem azok kedvéért, akik ritkán járnak Szegeden és nem teljesen biológia szakosok:

A fascikulus egy olyan dolog, amely miatt mindenki elátkozza magát egymás után negyvenkétszer, hogy minek jött erre a szakra, ugyanis ez félévenkénti száznyolcvan növényfaj megtanulását jelenti besorolással, latinul és magyarul is, két félév alkalmával. A VINYIT és VIZIT a vizsgaidőszakot nyitó és záró iszonyatos tivornyákat jelenti, amelyhez hozzátartozik, hogy én sosem vagyok jelen. A környezettudományosokat favágóknak szoktuk hívni (kizárólag szeretetből és jóindulatból), és általában pocsékul szokták az állatrendszertanos megtanulandókat megtanulni, de abba nem merek belegondolni, ők hogy csúfolnak minket. Szegeden szép kék-fehér-sárga Tatra-villamosok járnak, még tévé is van bennük! A patkányok olyan fogyóeszköznek számítanak, mint jobb helyeken a vécépapír. Bár ezzel szemben fenntartásaim vannak, de ezt most nem fejtem ki. A csillagpázsit pedig sokak számára egy megjegyezhetetlen, ócska fűféle gaz, amelynek mindenki azt kívánja általában, hogy pusztuljon ki az összes társával együtt.)

Farsang van Szegeden

Mindenfelé érdekes dolgok vannak a városban. A Klauzál téren vásár van, a Dóm előtt pedig máglya lesz. Télbúcsúztató ünnepségek, busójárás Mohácsról, és bár az időzítés kicsit elcsúszott a torkoscsütörtökhöz képest, de nem baj, ez legyen a legnagyobb gond.

Tegnap egész nap a laborban voltunk, én egy ideig a növényeket áztattam lötyikben, aztán lementem a földszintre a másik tanszékre és ott tevékenykedtem.
Belekontárkodtam a pókválogatásba ismét, kihalásztam nyolc-tíz kövér, szőrös lábú pókot, megnézegettem a mikroszkópban gigászi méreteket öltő hernyót (amúgy hosszában alig éri el az egy centit, és messze nem olyan dekoratív, mint az alábbi képen), majd rácsodálkoztam egy jól megtermett légyre, mert vörös szemei sisakként övezték a fejét. El is neveztem sisakszemű házilégynek, csak nehogy így tanuljam meg.

Az ugróvillások már megint nagyon sokan voltak, és bosszantóan jelentéktelenül néznek ki. Ráadásul szürkék. Mint ez itt lent.

Viszont volt ott valami papagájszínű rovar, de róla nem találtam képet. A feje és a teste különböző színű volt, rózsaszín és halványzöld, a teste pedig vajsárga. Gondolkodtam egy miniatűr halványkék csokornyakkendőn, de aztán elpöccintettem az állatkát az útból.

Ma elnézünk még a vásár és a máglya felé, ebédelünk valahol, aztán várjuk a márciust. Rövid volt ez a február.

Megállapítások, iskolareform

Miközben a sajtó tele van mindenféle borzalommal - feloszlik-e az országgyűlés, és ha igen, miért nem? kik és hogyan gyújtottak fel élve és lekötözve egy kutyát, valamint egy híres sportoló meggyilkolásával - addig én szorgosan készültem a ma reggeli kémia korrepetálásomra. Mint kiderült, teljesen felesleges volt, mert bár nem vagyok kretén, de mint mindig, már megint apróságokon és kisebb bakikon csúszik és úszik el az egész feladat, a jó megoldással együtt. Például okosan kikövetkeztetek egy reakcióegyenletből valamit, és nem szorzom a két értéket egymással, hanem osztom őket, aztán meg csodálkozom, hogy miért nem 0,0000128, hanem 0,0057. Vagy a mértékegységek kiszámolása és az átváltás. Gondolkodni is szoktam, mert azért általában egy embernek lételeme a gondolkozás, de van, ami nem rögzül olyan könnyen.

Nemrég a figyelmembe ajánlottak egy linket, amelynek szövege nagy vonalakban az oktatási rendszer megújítását követeli, elsősorban a természettudományos tárgyak oktatását tekintve. Alá lehet írni, lehet hozzá megjegyzést is fűzni.
Nem voltam rest és a múltkor végigolvastam minden nevet, és az esetlegesen hozzátartozó megjegyzéseket is. Sok ismerős névre bukkantam és ennek nagyon örültem, de sokan rossz oldalról közelítik meg a problémát.
Nyilván mindenki érzi, hogy valami nem stimmel. De nem lehet úgy kiküszöbölni minden problémát, ha növeljük a természettudományos órák számát, mert ezzel nem változik semmi. Kísérletek, szemléltető eszközök kellenének (nem interaktív tábla!), és ez még mindig messze csak az, ahogy én látom, és amit én hiányolok az egészből. És még csak nem is teljes a felsorolás. Amíg az általános iskolában nem tanulnak meg rendesen írni, olvasni és “szövegérteni” a kisdiákok, addig nincs értelme továbbhaladni. Igenis bukjon meg alsóbb évfolyamban is a gyenge tanuló, ha egyszer nem tud számolni, írni, olvasni, és alapvető dolgokat nem tud elmondani. Ha valaki diszlexiás, diszgráfiás, akkor külön képzést kell biztosítani a számára, habár előre fejfájásom lesz a gondolatra, amikor elképzelem, mikor valósul ez majd meg.
A saját hatosztályos évfolyamom nem tanult annak idején gimnáziumban egy teljes évig semmilyen természettudományos tantárgyat, mert összevonták egy természetismeret nevű, térképrajzolós kirándulásos foglalkozásba. Amikor ezt elmeséltem ma a tanárnőnek, majdnem elájult, és megkérdezte, hogy ezek után még képes voltam eljönni biológusnak, hát ez szép. Az ilyen és ehhez hasonló jeleneteket szeretném elkerülni a jövőben, és azt szeretném, hogy másoknak ne kelljen szégyenkezniük ilyen ostoba döntések miatt, mint most nekem.
Az lenne a legjobb, ha mindenki elmondhatná érettségi után, hogy teljeskörű, mindenre kiterjedő képzést kapott a gimnáziumi évek alatt, amit lehet hogy nem tud száz százalékig hasznosítani, de nem kerülnének egyetemre, természettudományos szakokra olyan emberek, akik nem három évig tanultak kémiát, hanem csak két évig, vagy még annyit sem. Nem egy embert ismerek az évfolyamomon, akik nem tanultak gimnáziumban kémiát, de akad olyan is, aki biológustanonc létére még biológiát sem tanult, mert szakközépiskolából jött.
Nagyon szép dolog az is, hogy a gimnáziumban átbukdácsoltam kettessel matematikából és fizikából (habár a végére matektanárváltás volt, és ott nem úsztam meg ennyivel, fel is tornáztuk négyesre azt a kettest), de igazából nem kellene, hogy így legyen. Kicsivel több odafigyeléssel (mindkét fél részéről), számonkért házifeladattal és következetességgel mindegyikünknek jobb jegyei lehettek volna. Sokunknak hiányoznak az alapok. Hiába vagyok egy - remélem - értelmes ember, ha kémiából nem tudok alapvető dolgokat, akkor a biológiaszakot sem végzem el, és akkor nem lesz diplomám sem, nemhogy állásom.

Lehetne ezt még ragozni sokáig, és újabb érveket, szempontokat felsorakoztatni, de nem tudom, van-e értelme.

Pókvadászat

Ma volt szerencsém két óra röpke fotometrálás és pH-mérés után levergődni egy másik tanszékre, ahol éppen pókválogatás zajlott. Gondoltam, muszáj belekontárkodnom a munkába, úgyhogy amikor Tamás otthagyta az óriási Petri-csészéjét, benne a sok maszattal (amely jelen esetben milliméteresnél nem nagyobb pókokat, atkákat, csigákat, gazokat, magokat, növényi részeket, rovarokat, bogárlábakat meg egyéb ilyesmiket jelentett), akkor odasettenkedtem és kiválogattam belőle egy csomó szépséget. Igaz, hogy én undorodom a pókoktól, de megérte azokat is kiszedegetnem, főleg, hogy láthattam sok szép piros gombszemű, szőrös házilegyet, icike-picike piros bársonyatkákat, szőrös sötétbarna hangyalábakat, félbetépett karolópókot, pajzshátú poloskákat, apró darazsakat és egyéb csíkos lényeket, aztán láttam még lilásfehér és zöld hernyókat is, meg ugróvillásokat is, amelyeket mindig ugrócsápos szöszcsomónak mondtam.

Kicsit elfáradtam…

Kanadai átokhínár

Azaz ismertebb nevén Elodea canadensis.

Nos, ővele dolgozom a laborban, kedves kis vízinövény, sajnos a fényigénye borzalmasan sok, de cserébe igénytelen, mint egy pitypang. Ugyan nem tudom, hogy egy ilyen kedves jószágnak miért adtak ilyen durva nevet, de majdcsak kiderül. Észak-Amerikából származik eredetileg, de mostanra már mindenhol kapható, érdekességképpen elmondható róla, hogy szinte csak nőnemű növényke kerül a kontinensre, így szaporítása dugványozással történik, ha történik.

Izgalmat kedvelőknek ideteszek egy fénymikroszkópos felvételt az Elodea sejtjeiről, amelyekben látszanak a kloroplasztiszok. Szerintem dekoratív.

Hogy fokozzam az izgalmakat, muszáj megemlítenem, hogy tegnap ciánkálival dolgoztam. Ma is voltam bent, onnan hazasiettem, összepakoltam egy bőröndbe a mosnivalókat, meg a felesleges dolgokat és hazavonatoztam.

Útközben olvasgattam egy Csernobil című könyvet, amely meglepő módon a csernobili katasztrófáról szól. Meglepően jó könyv, ugyanis azt hittem, valaki összecsapott egy szaftos pletykákkal teli történetet, amelyben kétszer megemlítik a katasztrófát, de csak azért, mert a főszereplő a végén drámaian elhalálozik a sugárfertőzés sugárszennyezés miatt. És mégsem. Első dolgom volt még a belekezdés előtt megnézni a dátumot. 1987-ben adták ki. Hát nem sokat várt az ürge, az biztos. A könyv kiolvasása még várat magára, mert este nem hiszem, hogy ráalvás nélkül végig tudom olvasni, habár izgalmas a cselekmény. Sok máshol látott és olvasott dolog visszaköszön benne és jó érzés, hogy tudom, mi az az Artyek és hol van. Meg ilyenek.