Csodálatos tengeri világ

Hirtelen elkapott a hév, hogy az állatrendszertan előadáson hallottakat rögzítsem több formában is. Egyrészt a füzetemben, elképesztően béna rajzokkal, amelyeket saját kezűleg produkálok a lapokra, valamint itt is, ahová képeket is beszúrhatok. Arról már nem is szólva, hogy egy scifi-film során egy kerekesféreg, vagy nyelesféreg mennyire jól beleillene a díszletbe.
A képekre kattintva egyébként teljes méretben is megtekinthetők azok.
Az egész úgy kezdődött, hogy tanulmányaim során sokféle állattal, növénnyel, gombával, baktériummal és egyéb élőlénnyel találkozom, amelyek sokszor hihetetlenül alacsonyrendűek. Idegrendszerük nincs, látószerveik mégúgy se, néhány sejtből állnak és a néhány millimétert sem érik el. Szóval jelentéktelenek mindenféle szempontból. Azonban gyakran élnek hatalmas hordákban, biológusul szólva telepekben. Ezek pedig gyakran alkotnak olyan hatalmas képleteket, mint a Nagy Korallzátony, ami azért testvérek közt sem olyan kicsi. Arról nem is beszélve, hogy mennyire látványos.
És mégis ezek a hihetetlenül ostoba, alábecsült, alacsonyrendű, állatoknak is jóindulattal nevezhető élőlények azok, amelyek valami fantasztikusan szépek, ha megfelelő világítás mellett nézzük. A tenger fenekén sok állat és növény nem kap fényt, vagy csak nagyon keveset, megjelenésüket tekintve mégis elképesztően színgazdag világ az övék.

Miután ennyit promótáltam ezeket a kis lényeket, következzen néhány kép, amelyet az internet különböző bugyraiban találtam.

Baloldalt fent a zöld-piros árnyalatú virágszerű lény valójában nyolcágú korall. Balra lent ez a kék fűzfaszerű állat egy medúza. Néhány milliméterestől néhány méteresig bármilyen előfordulhat a tenger biztonságos mélyén. A jobbra látható kék-barna, űrhajónak látszó tárgy egy kockamedúza. A képek egyébként nincsenek újraszínezve.
A jobboldalt, egymás mellett lévő két zöldes, valamint kékes árnyalatú jobbra dőlő jószág, akármilyen hihetetlen is, de két féreg, amelyek a vízben élnek. A férgekről általában teljesen más képünk van: undorító, csúszó-mászó, gerinctelenekben és gerincesekben élősködő mihaszna lénynek gondoljuk őket.
Nos, ez így is van, de valójában nem olyan csúnyák.

A takonyszínű, barázdált agydarabka itt balra egy agykorall - igen, tényleg ez a neve -, amely igencsak fejlett telepekkel rendelkezik, hiszen az egyedeket nem tudjuk megkülönböztetni egymástól, mert annyira egybefolytak. Léteznek olyan telepek is, amelyeknek az egyedei teljesen elkülöníthetők, mint például a jobboldalt lévő, narancssárga hatágú koralltelep.

9/11

Kétezer-egy szeptember 11-én, gyanútlan gimnazistaként éppen a kilencedik napomat töltöttem a hatosztályos gimnázium első évében. A keddi napok sosem voltak hosszúak, úgyhogy talán egy menzán elfogyasztott ebéd után rögtön mentem is haza. Odahaza hangosan szólt a tévé - ahogy egyébként mindig -, úgyhogy már a liftben tudtam, hogy a World Trade Centerbe és a Pentagonba eltérített repülőgépek csapódtak.

Ezt a bejegyzést mások máshogyan és máskor már biztosan megírták, én még sosem. Úgyhogy most leírom, hogy akkor, majdnem tizennégy évesen izgalomtól kipirult arccal ültem le a tévé elé, hogy a további eseményekről tájékozódjak. Egy hónappal és tíz nappal később az első naplóbejegyzésem is megszületett a virtuális térben, de akkor már nem foglalkoztam a tornyok és Ámerika sorsával.

Azóta több százan haltak meg a mentőmunkások közül rákban. A szervezetükben lerakódott nagy mennyiségű azbeszt károsította a szöveteiket, amelyek emésztőszervi és légzőszervi rákot okoztak a leukémia mellett.

Az egyik járat utasai a becsapódás előtt már tudták, hogy mi vár rájuk. Nem tudom, mi járhatott a fejükben - egy-két nyilvános telefonbeszélgetést leszámítva -, mint ahogy azt sem tudom, én mit tettem volna. Kiábrándító, de valószínűleg semmit.

Én is terminátor lettem

Nitánál láttam megint valami érdekeset: terminátorizáld magad!

Nem voltam rest és leszedettem a burkolatot a fejemről, hogy lássátok, hogyan is nézek ki valójában:

Gonosz mosolyom elől mindenki menekül. Éjszakánként ablakból kihajoló kisgyerekeket riogatok világító, piros ledes szememmel, nappal pedig a játszóterek környékén ólálkodom és mókusokat zabálok. Ja nem is, mert a terminátor nem eszik. Na mindegy.

Címszavakban

Új lakótárs, több nyűg, kevesebb befizetnivaló pénz. Szaporodó vizsgaidőpontok, megtanulandó fogalmak és feladattípusok kémiából. Három adag idegesség és a természetvédelem ellen irányuló mérhetetlen gyűlölet. Majd ugyanez az állatszervezettan felé is.
Lepöccintendő zöld pókok a vállon, sikítás, rohanás. Aztán az ETR-t látva szívroham. Majd még egy enyhébb.
Olcsó hippinyaklánc a nyakban, kibontott haj csatok nélkül, bozontos fej, reggeli döcögés a villamoson szúrós tekintetek közt.

Azt hiszem, nagyjából ennyi. Este talán összeülünk sörözni, holnap pedig virtuális órát tartok gyógynövénytanból, és talán még a rendszertant is belekeverem, hogy ne csak szórakozás legyen belőle, hanem valódi tanulás is. Nincs kedvem a kémiához, undorító és ocsmány, mert semmi szükségem nincs rá. Jópofa dolog, hogy ki tudom számolni minden vacaknak a pH-ját és sztöchiometriából én vagyok a király, de mire is megyek vele?

Egyszerűbb taxonómiai ábra
az érdeklődőknek

Mechanikus narancs

Végre, végre, végre. Volt szerencsém észrevenni nemrég egy ingyenes TV-műsorban a Mechanikus narancsot. Igaz, hogy olyan csatornán ment, amely nekünk nincs és éjfélkor kezdődött vasárnap, csak hogy minél kevesebben tudják megnézni, de a technika - meg anyu - segített és DVD-korongon ott pihen most az albérlet egyik szegletében.

Valamelyik nap meg is néztük Tamással, nagyon kíváncsi voltam Kubrick munkájára, habár előtte nem láttam tőle semmit, de a képi világa valami hihetetlen. Akkor ujjongtam csak igazán, amikor észrevettem, hogy a könyvet egy az egyben hitelesen követi és csak a felirat volt egy-két helyen pontatlan, mert újrafordították, nem a könyvben használt kifejezések voltak benne, de nem volt zavaró.

Malcolm McDowell szintén hihetetlen volt. Azok a pofák, amiket vágott! Az a baljóslatú hangszín! Néha szinte vártam, hogy ráugrik valakire, aztán nem tette. A Karóva tejbár díszletei és a ruhák mind fantasztikusak voltak. Nem tudok nem elfogult lenni, tényleg nagyon tetszett, és látszott rajta, hogy Kubrick pontosan tudta, mit miért csinál. Nem volt benne felesleges momentum, viszont rettentően sajnáltam, hogy kimaradt a címet megmagyarázó jelenet. Az író könyve. A Gépnarancs. Ettől kicsit furcsa érzésem volt, de a látvány, ahogy a hetvenes évek elején megoldották, kárpótolt kicsit érte.

Papa és mama jobban tetszettek, mint a könyvben. McDowellt nézve néha vártam azt is, hogy kiugrik a szerepéből és kijelenti, hogy a Nexust el kell érnie, és Picard kapitánynak semmi joga megakadályozni őt, de végül ezt sem tette.

A szereplők mind nagyon karakteresek voltak, még jobban is, mint a könyvben, de nem bántam, mert a film hangulatához és a kameraállásokhoz nagyon is illett ez a kicsit karikírozott megjelenítés.

Arra lettem volna még kíváncsi, hogy Alex szemét vajon a forgatáson tényleg kidrótozták-e, mert nekem végig könnyezett a szemem, amíg mutatták a filmvetítős jeleneteket, sőt, ahogy most ezt írom, szintén könnyezem. (Mehetne is a kísérleti stádiumban lévő sírásnaplómba, ha itt lenne nálam.)

Azt sem bántam, hogy hajnali három volt már, mire vége lett a filmnek, merthogy végül hiába nézhettük volna meg bármikor, éjfél után kezdtünk bele. De legalább nem vasárnap.

Farsang van Szegeden

Mindenfelé érdekes dolgok vannak a városban. A Klauzál téren vásár van, a Dóm előtt pedig máglya lesz. Télbúcsúztató ünnepségek, busójárás Mohácsról, és bár az időzítés kicsit elcsúszott a torkoscsütörtökhöz képest, de nem baj, ez legyen a legnagyobb gond.

Tegnap egész nap a laborban voltunk, én egy ideig a növényeket áztattam lötyikben, aztán lementem a földszintre a másik tanszékre és ott tevékenykedtem.
Belekontárkodtam a pókválogatásba ismét, kihalásztam nyolc-tíz kövér, szőrös lábú pókot, megnézegettem a mikroszkópban gigászi méreteket öltő hernyót (amúgy hosszában alig éri el az egy centit, és messze nem olyan dekoratív, mint az alábbi képen), majd rácsodálkoztam egy jól megtermett légyre, mert vörös szemei sisakként övezték a fejét. El is neveztem sisakszemű házilégynek, csak nehogy így tanuljam meg.

Az ugróvillások már megint nagyon sokan voltak, és bosszantóan jelentéktelenül néznek ki. Ráadásul szürkék. Mint ez itt lent.

Viszont volt ott valami papagájszínű rovar, de róla nem találtam képet. A feje és a teste különböző színű volt, rózsaszín és halványzöld, a teste pedig vajsárga. Gondolkodtam egy miniatűr halványkék csokornyakkendőn, de aztán elpöccintettem az állatkát az útból.

Ma elnézünk még a vásár és a máglya felé, ebédelünk valahol, aztán várjuk a márciust. Rövid volt ez a február.

Ilyen szépeket lőttem

Tegnap voltam lövöldözni légfegyverrel, és magamhoz képest egészen szép eredményt értem el. Kezdetben általában a lövedékek fele volt a lőlapon, a másik fele isten tudja, hova került. Így tizenvalahányadik alkalomra egészen kikupálódtam, habár ezzel dicsekedni még nem nagyon lehet, de azért én örülök.

Azt álmodtam, hogy megtaláltam a bajonettem. Meg még sok egyebet is, de azok nem egészen publikusak.

Kanadai átokhínár

Azaz ismertebb nevén Elodea canadensis.

Nos, ővele dolgozom a laborban, kedves kis vízinövény, sajnos a fényigénye borzalmasan sok, de cserébe igénytelen, mint egy pitypang. Ugyan nem tudom, hogy egy ilyen kedves jószágnak miért adtak ilyen durva nevet, de majdcsak kiderül. Észak-Amerikából származik eredetileg, de mostanra már mindenhol kapható, érdekességképpen elmondható róla, hogy szinte csak nőnemű növényke kerül a kontinensre, így szaporítása dugványozással történik, ha történik.

Izgalmat kedvelőknek ideteszek egy fénymikroszkópos felvételt az Elodea sejtjeiről, amelyekben látszanak a kloroplasztiszok. Szerintem dekoratív.

Hogy fokozzam az izgalmakat, muszáj megemlítenem, hogy tegnap ciánkálival dolgoztam. Ma is voltam bent, onnan hazasiettem, összepakoltam egy bőröndbe a mosnivalókat, meg a felesleges dolgokat és hazavonatoztam.

Útközben olvasgattam egy Csernobil című könyvet, amely meglepő módon a csernobili katasztrófáról szól. Meglepően jó könyv, ugyanis azt hittem, valaki összecsapott egy szaftos pletykákkal teli történetet, amelyben kétszer megemlítik a katasztrófát, de csak azért, mert a főszereplő a végén drámaian elhalálozik a sugárfertőzés sugárszennyezés miatt. És mégsem. Első dolgom volt még a belekezdés előtt megnézni a dátumot. 1987-ben adták ki. Hát nem sokat várt az ürge, az biztos. A könyv kiolvasása még várat magára, mert este nem hiszem, hogy ráalvás nélkül végig tudom olvasni, habár izgalmas a cselekmény. Sok máshol látott és olvasott dolog visszaköszön benne és jó érzés, hogy tudom, mi az az Artyek és hol van. Meg ilyenek.

Ta-Miu, avagy ‘a macska’

Íme a macskám, ezen a képen óriásinak tűnik, holott nem foglal sok helyet a hátamon. A ‘ta-miu’ óegyiptomiul nőstény macskát jelent. A nőnemű névelő teszi az eredetileg hímnemű miu-t nekem megfelelő formába. Tetszik ez a hangutánzó szó. :)

Esti fotózás az avarban

Itthon megvártuk Bettit, megtömtük mindenféle étellel és kibicikliztünk a ligetbe sötétedés után. Villództak a fények. Lehasaltunk a vizes avarba és mindent, amit csak érdemes volt, lefényképeztünk. Néha jöttek futók, néha biciklisek, kutyaséltáltatók és andalgó párok. Mi meg órákon át fényképeztük az árnyékokat, fényeket, fákat, varangyos békákat és egymást, amint furcsa alakzatokat rajzolunk bele a sötétbe piros biciklilámpával. Odafelé és visszafelé menet meghúztam az ominózus csavart, jól rátekertem, erre eltört a szerszám. Kéne venni újat, mert csak egy tartalékom van, annak meg vacak a fogása.
Szóval fényképeztünk sokat - először rögtön egy békát vettünk észre egy fa tövében -, néha fáztunk is, de az nem nagyon zavart minket. Szórakoztunk a záridőkkel, beállítandó értékekkel. Lekaptam a Zenitet egy halom avarban, a biciklijeinket egymáshoz kötve, meg a liget furcsa fényeit és lényeit.

“Zajos” szegedi ligetrészlet

Tűfilces firkák

Egy-két hete fogtam először úgy tűfilcet, hogy én most márpedig rajzolok valamit. Ennek kezdeti eredménye látható alant. Leginkább a már említett egysejtűimet szeretem újra és újra lerajzolni, valamint vonalmacskát, de azok lefényképezése nem sikerült olyan jól, majd máskor. Ezek igazán nem nagy volumenű művek, kizárólag saját szórakoztatásra készültek és nem azért, hogy bárki azt mondja rájuk, jók. Tudom, hogy rendkívül egyszerű rajzocskák, csak engem annyira boldoggá tesz a kis firkák szaporítása, hogy már be is telt egy füzetem.

Hasonló, ámde sokkal színvonalasabb és ötletesebb rajzokra bukkantam nemrég Placida, egy szegedi egyetemista lány blogjában, nos, miatta kezdtem el én is rajzolni. Célom nem a leutánzás, de valahol el kell kezdeni. A tévelygős macskás rajzok teljes mértékben egyediek, akárcsak a foltozott halaim.