Depeche Mode 2009 Budapest

Nos hát. Felvonatoztunk reggel a fővárosba, nézegettünk fahéjbarna bocikat és hamvas őzikéket az út alatt, aztán belevetettük magunkat Budapest mocskába. Hazabumlizni egy öklömnyi hallal és egy tömött bőrönddel jó móka volt. Otthon mindent felfaltunk, így készültünk az esti koncertre, amelyre valamivel öt óra után el is indultunk.

Mire odaértünk, odakint már borzalmas tömeg volt, nagymamáknak látszó rajongók várakoztak angol nyelvű papírtáblákkal, melyek harsány betűkkel hirdették, hogy ők még nem rendelkeznek belépőjeggyel és vennének szívesen. Mi becsörtettünk a két ellenőrző kapun és rögtön a stadion bejárata felé vettük az irányt. Odabent két állóhelyes szektor volt, mi az “olcsóbbikban” foglaltuk el a helyünket a második szektor negyedik sorában, nemsokára rá is kezdett az első előzenekar. Ez volt a Motor. Őket nem igazán szeretném többet hallani. Aztán jött a Zagar. Ők már egy fokkal jobbak voltak, régi nevük egyébként a Pulzus, így jobban ismertem őket, mint Zagarként. Nem voltak rosszak, de azért mégsem erre a koncertre vágytam.

És aztán a közönséget megvilágító reflektorfény eltűnt és mindenki izgatottan sikoltozni kezdett. Persze nem történt még semmi. Aztán húsz percen belül megjelent egy DM felirat a kivetítőn, amelynek egy része gömb alakú volt. A kislányok megint sikoltozni kezdtek, mellettem egy harmincas nő nagyon belejött a sikoltozásba és egész koncert alatt a bal fülembe sikongatott. Mint utólag kiderült, ő Rajki Rita és a lirikusok.hu egyik publikáló költője. Aztán újabb bő húsz perces várakozás után valami elkezdődött.

Az új albumról az In Chains-szel kezdtek, amely számomra ugyan nem volt ismerős, de a körülöttem állók extázisban tombolni kezdtek rá és mindenhonnan jött a szöveg, mindenki ismerte, legalábbis amerre mi álltunk, biztosan. Aztán az új album első slágerével, a Wrong-gal folytatták, na ekkor tényleg mindenki nekiállt ugrálni, üvölteni, csápolni, tapsolni, mi alacsonyak pedig csak a kivetítőn láttuk, hogy mi történt a szám alatt.

Harmadikként a Hole To Feed következett, ugyanolyan tombolás és sikoltozás közben, mint azelőtt. Odatolakodott egy őrületesen magas, vékony, de izmos srác, előrenyomva a haverját, aki már teljesen mattrészeg volt, mondván, hogy hát bocs, de ők jöttek a koncertre, előremennének. Mondtuk nekik, hogy előrébb nem mehetnek a kordon miatt, de itt sem maradhatnak, mert akkor mi verjük őket meg, de csúnyán. Hőzöngött egy ideig, majd fogta a haverját és megállt mögöttünk.

Aztán jött egy régi klasszikus, a Walking In My Shoes, a kivetítőn egy hollóval, amely hátborzongatóan tátotta némán a csőrét, mialatt Dave ugrált a színpadon. Időnként ráközelítettek az arcára, olyankor sikoltozni kezdtek a tinilányok, majd amikor a bőrnadrágba bújtatott fenék is előtérbe került, az addigi sikoltozást és hangerőt hirtelen felülmúlták a női rajongók, én meg próbáltam a röhögéstől nem eltűnni az előttem álló jegesmedve alatt.

Ekkor elkezdett kissé szemerkélni az eső, ennek kifejezetten örültünk, mert kezdett melegünk lenni. Az It’s No Good és a Question Of Time alatt is a fenékriszálás és a sikoltozás ment, időnként fényképeztem a mobilommal, máskor felvettem egy-két hangfoszlányt, mint a Precious alatt, de mindegyik felvétel őrületesen silány lett. Sebaj, az élményt úgysem tudja egy telefon visszaadni.

Időközben a magas, tolakodó srác haverja kezdett teljesen elálmosodni és ide-oda dülöngélt, bár hely nem volt sok. A körülötte lévő emberek tartották meg, mint ahogy a gyufás skatulyában vannak a gyufaszálak. A nagydarab néha felpofozta a következő szavakkal: hé! legyél képben! hallod? Depeche Mode koncerten vagy, ember!
Aztán a Fly On The Windscreen jött, amelyet én nem igazán ismertem, de most megismertem és nagyon tetszik. Az eső ekkor gondolta úgy, hogy magasról tesz arra, hogy mi ott éppen egy koncertet élvezünk és rázendített. Még fényképezgettem, a korábbinál is vacakabb felvételekkel terheltem le a memóriáját, aztán végül kénytelen voltam eltenni, nehogy elázzon.

A Jezebel alatt mindenki öngyújtót gyújtott és ekkor végleg eleredt az eső, szakadt, mintha dézsából öntenék. A színpad elázott, a karórámat lerántottam és a feltupírozott hajam is beszívott vagy fél liter sós esővizet. Igen, sós… Éneklés közben ugyebár az ember szájába belefolyik az eső.

A lírai blokk a Question Of Lust-tal folytatódott és a Come Back-kel végződött. Félig ismeretlenek, félig ismertek voltak számomra, azaz énekelni nem tudtam a többiekkel, de a kivetítőn láttam, ahogy egyszerre mozognak a szájak és a levegővételnyi szünetekben lehetett hallani az eső kopogását az esőkabátokon.

Hamar vége lett azonban a könnycseppmorzsolgatós hangulatnak, mert egy új számmal folytatódott a koncert, ez volt a Peace. Aztán az In Your Room-ra és az I Feel You-ra tombolhattunk. Érdekes volt a hangszerelés, nem a megszokott, kicsit dobtak a gitáron is, a dobok pedig az egész koncert alatt meghatározták a tombolós alaphangulatot. Közben az alvó srácot még néhányszor fel kellett pofozni, és ez hangos röhögést váltott ki belőlünk.

Aztán a régivonalas blokkból még volt a Policy Of Truth, az Enjoy The Silence, ami őrületes volt a klippel együtt, nagyon bántott volna, ha kihagyják, és végül a Never Let Me Down Again. Ezzel levonultak a színpadról, amit én a tolongás miatt észre sem vettem, pedig továbbra is a második szektor negyedik sorában álltam, vagy talán az ötödikben.

A lámpák újra felkapcsolódtak, ez sem tűnt fel, én azt hittem, hogy csak egyszer jöttek vissza, de hát így jár, aki egy tömeg közepén áll egy jegesmedve mögött. Lenyomták a Stripped-et, mindenki egyszerre emelte fel a kezét és lengtünk jobbra, majd balra, a kivetítőn pedig mutatták, ahogy egyszerre emelkednek az öngyújtós kezek a magasba és mindenki a színpadot nézi a szitáló esőn keresztül, amelyet olyan jól megvilágítottak a fények. Még a levonulás előtt volt egy Master And Servant és a Strangelove, amelyet újabb sikításokkal díjazott körülöttem mindenki, főleg a verseket író hölgy.

Aztán a második lámpaoltást már én is észrevettem, mert a közönség ordítva követelte vissza a színpadra őket. Meg is kaptuk a magunkét, mert elkezdték a Personal Jesus-t, amely mint általában, most is hatalmas őrjöngést váltott ki a nézőseregből.

A végére pedig halk zene kíséretében a Waiting For The Night-tal zárták a koncertet. Mindenki egy helyben állt, az eső tüntetően kopogott a kabátokon és a fejeken, senki nem sikított önkívületi állapotban, csak szomorúan hallgattuk az utolsó dalt.

Mikor elhalkultak az utolsó hangok is, a többezres tömeg tudomásul vette, hogy ennyi volt, jövő januárban találkozunk megint. Dave elköszönt, mi pedig megindultunk kifelé. Csakhogy a több ezer fő nem tud hirtelen elpárologni egy arénából, amelynek csak egy főbejárata van és az is szűk. A bokáig érő vízben lépésenként tocsogtunk kifelé annak ellenére, hogy oldalt megnyitottak néhány kaput. Persze mire kiértünk, és hátranéztünk, mögöttünk már csak húsz-harminc ember állt, a többieknek volt annyi esze, hogy kimenjen oldalt. Aztán elgyalogoltunk az Oktogonig, felszálltunk az egyik utolsó villamosra és elértük az éjszakai járatot, amely hazavitt minket.

Otthon éppen fürödtem egyébként, mikor odakint a parkolóban valaki elkezdte a Personal Jesus-t játszani az autójában. Tamás mesélte, mikor visszaértem.

Ez volt a 2009-es koncert, reméljük, jövőre is ott leszek és mindenki más is ott lesz, akikkel összefutottam.

Muzsika

Ez most egy unalmas és felesleges poszt lesz arról, hogy az újonnan beszerzett zenelejátszóm mit gondol rólam. Avagy ha összekeverem és randomizálom a lejátszandó zeneszámokat, mi derül ki a számcímekből? A kérdéssort sok embernél láttam már. Egyébként elég széles a zenei választék, ebből sok minden kiderül, már ami a zenei ízlésemet illeti. Érdekes, hogy The Cure-t és Daft Punkot egyszer sem dobott ki és a filmzenéket sem vitte túlzásba.

Mi a neved? Vagy minek kéne lennie?
I’m a believer (Smash Mouth) - Tulajdonképpen találó választás volt a kütyü részéről, mindig megszólnak a gyakran előtörő optimizmusom miatt.

Hogy alakul most az életed?
Misunderstood (Bon Jovi) - Ezek szerint nem túl jól, de majd alakítok rajta.

Mi a beceneved?
Nathalie (Gilbert Bécaud) - Ez kedves, de így még sosem hívtak. Szerintem a kütyüm ismeri a kérdéssort amúgy. Nagyon határozott válaszokat ad.

Mi a főcímdalod?
Rókatánc (Weiner Leó) - Régi énekkaros emlék, nagyon szerettem, sokszor meghallgattuk.

Mi a legjobb barátod főcímdala?
Holding out for a hero (Bonnie Tyler) - Habár nem az eredeti verzió szólt a fülembe, míg ezt töltögettem, de hogy mit jelenthet ez, arra van egy tippem. Legjobb barátom is éppen egy hőst keres magának, de nem csodálom, hogy amikor önkéntesek szakadnak a nyakába, akkor inkább visszahúzódik.

Hogyan fog alakulni az életed?
Knockin’ on heaven’s door (Guns n’ roses) - Nos, ez nem túl biztató, de ha menni kell, hát menni kell.

Meg fogsz házasodni?
Örök április (Ákos) - Áprilisban? Melyikben? Éppenséggel nem rossz választás, de mivel mindig negyedikén szerettem volna esküvőt, nem biztos, hogy ez a szerencsés hónap.

Lesznek gyerekeid?
Your Song (Moulin rouge OST, Ewan McGregor) - Az én dalom, az én döntésem. Még én sem tudom, mit akarok.

Mi lesz a munkád?
Shine On (Pink Floyd) - Akkor minden rendben. :)

Befejezted/be fogod fejezni a sulit?
Moskau (Rammstein) - Moszkvában fejezem be? Remek. Rá kell gyúrnom arra az orosztudásra. Tudtam ám, hogy mirelit növényeket fogok határozni a tajgában.

Ki a legjobb barátod?
Don’t cry for me, Argentina (Evita OST, Madonna) -Hm, ezt így igen nehezen tudom értelmezni. A barátaim szeretik ezt a zeneszámot, de nem igazán jellemző egyik közeli barátomra sem. Sőt, megmondom őszintén, én még az Evitát se láttam.

Ki lesz a jobbik feled?
Black Celebration (Depeche Mode) - Ez igencsak stimmel. Tamás kedvenc száma, ő pedig mindig azt mondja, hogy én vagyok az ő jobbik fele.

Ki tetszik?
Kezem a fegyveren (Ákos) - Valóban nagyon szeretem a fegyvereket, legyen az fém, fa, modernkori vagy középkori, de azért nem vagyok fanatikus. Próbálok nem rápillantani a bajonettemre, vadászkéseimre és az íjamra mindeközben. :) De az is lehet, hogy egy fegyverbolond tetszik.

Hogyan fogsz meghalni?
Memories of Green (Vangelis) - Ez egy szép halál lesz, csak ne legyenek a közelben narancssárga-zöld pókok.

Hogy érzed magad ebben a pillanatban?
Secret Agent Man (Johnny River) - A könyvtárban szoktam kommandózni néha, ismerősöket keresek, ritkábban kávézásra való leinvitáláshoz, úgyhogy vehetjük találó válasznak.

Mi a kedvenc számod?
Nagyvárosi angyal (Ákos) - A kütyü nagyon favorizálja Ákost. Régebben ez volt a kedvenc számom. Aztán tönkrement a walkmanem, és nem tudtam hallgatni a kazettát. Tudom, ódivatú…

Hogyan jellemeznéd a szüleid?
Afrika (KFT) - Párduc, oroszlán, gorilla, makákó? Nem kommentálom. :) Minden felelősség a kütyüt terheli.

A legjobb barátod?
Ez ő (Európa Kiadó) - Titkolózik. Nincs neve. Ez ő.

A tanáraid?
Big In Japan (Alphaville) - No, ezt nem tudom mire vélni. És ehhez nem is vagyok elég kreatív.

Akibe bele vagy esve?
Marionett (Trabant) - Csak az jöhet szóba, akit zsinóron rángathatok. Világos. Lebuktam.

Magad?
Шарманка (Пикник) - Én egy zenélő doboz vagyok, aki épp mindig azokat a dallamokat köhögi vissza, amire másnak szüksége van.

Mi a legjobb tulajdonságod?
I need some sleep (Eels) - Imádok aludni. Bárhol, bármikor, bárkivel. Ez biztos amolyan macskatermészet.

Mi leszel, ha “nagy leszel”?
Farewell (Apocalyptica) - Nem tudom másképp értelmezni, mint úgy, hogy búcsút kéne mondanom mindennek, ahelyett hogy felnőnék. De ezt úgysem teszem.

Hogyan jellemzed ezt a tesztet?
Sonne (Rammstein) - Világos, mint a nap!

Mi dühít fel?
Strange Love (Depeche Mode) - Az érzelmi terror az feldühít, de szerencsére nem nagyon van benne részem. Egyik végéről sem.

Mi szomorít el?
Harang (Trabant) - A hangja valóban elszomorít, de nem mindig. Néha lelkesít.

Mi tesz boldoggá?
Enjoy the silence (Depeche Mode) - A csendet szeretem, ritkán hallgatok zenét, de néha jön egy periódus és akkor hetekig-hónapokig ugyanazt hallgatom, aztán rotálódnak. De a csend mindig visszatér hozzám és nem érzem nyomasztónak, kivéve a TIK olvasótermeiben és a kápolnában.

Mitől akarsz táncra perdülni?
Everything burns (Ben Moody feat. Anastacia) - Rpogó tűz, lobogó forróság. Jó kis zubogó hangeffektusok. Tényleg szeretem, de a tűz hangjára még nem táncoltam, erre a számra meg még főleg nem.

Mi a kedvenc színed?
Wall-E (Wall-E OST, Thomas Newman) - A “lánctalpakon guruló, kis, aranyos robot”-sárga.

Hogyan jellemeznéd magad?
Ne fájjon többé (Ákos) - Így igaz, rosszul tűröm a fájdalmat. Ennek ellenére mindig az ellenkezője derül ki rólam.

Ki a legnagyobb ellenséged?
RammMsyashie (Pushnoy) - Mivel ez egy borzalmas paródiája egy nem kevésbé borzalmas dalnak, amely amúgy rettentően fülbemászó, valóban telitalálat.

Kit gyűlölsz?
All the seats were occupied (Vangelis) - Nem szeretem, ha nem ülhetek le a buszon, úgyhogy ezért járok biciklivel.

Kit szeretsz?
Bogárdal (L’art Pour L’art) - Szeretem a bogarakat. Az összes rovart. Szeretem őket bogarászni.

Kire vágysz?
Spider’s Web (Katie Melua) - Biztos, hogy nem. Nagyon nem.

Jótanács:
Nem saját nevem (Balaton) - Hanem akkor kié? Víg Mihály szövegei egyébként mindig megnyugtatnak.

Hogyan látnak mások?
Если я богат, как царь морской (Константин Хабенский) - Hízelgő gondolat, de egyre kevésbé szeretem a vízközeli helyeket.

Hogyan látom magam?
I don’t want to miss a thing (Aerosmith) - Mindig ragaszkodom valamihez, és valakihez,  nem tudok elszakadni a tárgyak és ember iránti ragaszkodástól.

Azt kívánom…
Das Lied der Deutschen (Haydn) - Sajnos nem tudom, miről szól a német himnusz, de a címét még értem. Sosem szerettem a németeket, sem a nyelvüket, sem ahogy kinéznek, sem úgy általában őket. Totál semlegesek számomra.

Szeretném…
A window to the Past (Harry Potter OST) - Igen, néha szeretnék a múltban kotorászni, kitépni onnan dolgokat, de nem érdemes.

Meg akarom ölni…
Come what may (Moulin rouge OST) - Ami jön. Mi jöhet, ami ennyire borzalmas lesz?

Meg akarom enni…
Опять Метель (Алла Пугачёва & Кристина Орбакайте) - Ópiátos metélt! Jahaj, sose mosom le magamról…

A fejem…
Kész az egész (Trabant) - Így vizsgaidőszak után meg főleg. Az agyamban káosz van, a lakás egy romhalmaz, a táplálkozási szokásaim eltűntek.

Én vagyok…
Lie to me (Depeche Mode) - Jaj, mik derülnek ki rólam. Notórius hazudozó vagyok.

A legjobb tulajdonságom…
Hallelujah (Rufus Wainwright) - Nem vagyok vallásos, hitem alakulóban se nagyon van. És a Halleluja-tételt sem szeretem a Messiásból, de az összes többit nagyon, néhány kivétellel, amit kihagytunk a kórussal a repertoárból.

A szemeim…
Siker, pénz, csillogás (KFT) - Még szép! Sokat érek…

A hajam…
Linger (The Cranberries) - “Késik, mint mindig és mindig is késni fog.” No igen, lassan nő, de hogy ennyire…

Az arcom…
Shinjitsu no uta (InuYasha OST, Do As Infinity) - Hát a dalszövegről még csak-csak tudom, hogy micsoda, de a címéről fogalmam sincs. De biztos csupa szépet és jót jelent, ha az arcommal hozta kapcsolatba.

Ezt kéne tenned…
Zerstören (Rammstein) - Elpusztítani. Mit, hogyan, minek, miért, és mindez jó lesz-e nekem?

Rácsos ablak egy tengeralattjárón

Vizsgázgatok, vizsgázgatok. Ülök a könyvtárban, most éppen ing-mellény-kosztüm van rajtam, és várom az elkerülhetetlen délután egy órát. Közben természetesen azon jár az agyam, hogy a körömlakk, amit reggel kapartam le a körmeimről, miért nem mosódott le a lemosóval, holott egy fél decit biztosan ráöntöttem. Lehet, hogy autólakk volt. A tanulság az, hogy soha többet nem festem ki a körmömet olyan színnel, amely sötétebb, mint a bőröm színe, mert egyrészt hullaszerű lesz, másrészt meg ki tudja, mikor kopik le, ha már lemosni nem lehet… Igazából mindig is tudtam, hogy nem vagyok kompatibilis az ilyen abszolút női dolgokkal, úgyhogy nem fogok összeomlani.

Tegnap jó kis orosz popzenét hallgattam, azóta is az megy a fejemben. Hogy ellensúlyozzam, hallgattam mellé Pikniket, mert a kontraszt kicsit nagy volt. Eléggé lepusztult nyolcvanas évek hangulata van a Piknik régebbi számainak, úgyhogy vidám hangulatban mentünk haza a könyvtárból.

Szakest

Elég fáradtan bár, de tegnap este csak benéztünk, hogy lássunk sok biológust, hallgassunk förtelmes zenekarokat, és hogy azért egy-két sör is lecsússzon a nagy beszélgetések közepette. No, minden volt kéremszépen, csak beszélgetés nem. Ugyanis három órán keresztül egyfolytában dalolt a két zenekar - szerencsére nem egyszerre -, majd hirtelen csend és szolid retro zeneáradat. Ezt persze nem sokaknak volt türelme kivárni, így a terebélyes ismerősi körünkből hárman maradtunk, mi is ültünk egy régi pamlagon, amelynek a rugója valamikor a múlt század közepén meghalt már, besüppedve, állunkat támasztva bámultuk az ultraibolya fényben táncoló csíkos pólós embereket. A retro zenék már nagyon jók voltak, főleg a hangerejük. Egyszercsak megszólalt egy őrületesen jó szám, mire felvidulva odafordultam Tamáshoz a következő szavakkal:
- Ez Elvis?
Rezignált válasza csak ennyi volt:
- Hova?
Aztán csak üldögéltünk tovább. Szemléltem az állítólagos szaktársaimat, akiket azelőtt soha nem láttam. Volt két évfolyamtárs, ők amilyen hamar csak lehetett, hazamentek, vagy ha nem haza, hát ki tudja, hova. Megint kaptam az egyik zenekartól egy saját maguk által írt demólemezt, nyomtatott borítóval. Emlékszem, tavaly aláírattuk ketten velük, annyira elvetemültek lettünk a borzalmas koncert hallatán. Egyébként, hogy ne csak rosszat írjak róluk, sokat fejlődtek, mióta utoljára hallottam őket. Néhány év múlva már egészen jó kis előzenekar lehetnek valamelyik nagyobb rendezvénysorozaton.
Aztán sorban elfogytak az emberek, persze még így is rengetegen maradtak. Az egyik srácnak rohamosztagos pólója volt, az nagyon tetszett, egy másiknak meg napirajzos, az kevésbé, de poénnak remek volt. Kerülgették az arra járók a pamlagunk melletti asztalt, minduntalan belerúgtak, aztán mikor már csak hárman ültünk körülötte, kicsit beljebb toltuk, hogy ne koppanjanak rajta nagyot az illumináltabbak.

Most már itthon vagyok, elég későn ért véget a mai gombaismeret órám, ami nem is az volt, aminek hallatszik, szekvenciák és egyéb molekuláris borzalmak hangzottak el benne, mint alignment, meg isten tudja, mi. Tamás kikísért a pályaudvarra, ott hagyott és akkor láttam, hogy a bérletem persze nincs nálam. Hazaszalajtottam szegényt érte, úgyhogy ma se könyvtárazott sokat, gondolom én. Közben elment a kiszemelt vonatom, a következővel jöttem, de nem bántam meg, mert két szaktárssal utaztam, végig hangoskodtunk a kupéban, jókat nevetgéltünk, beszélgettünk. Mondta, hogy felnézne hozzánk egy üveg finom bor társaságában jövő csütörtökön.
A buszon hazafelé pedig már majdnem megőrültem a forró fahéjillattól, mert azt hittem, begolyóztam és csak azért érzem, de nem. Az utolsó előtti megállónál észrevettem a radiátor mellett egy összetört fahéjdarabkát, így megbizonyosodtam afelől, hogy még ép az agyam. Most meg egy kedves kis sokpöttyes katicabogarat terelgetek az asztalomon. Anyu nyomta a kezembe, az meg itt ellavírozgat magában. Háromszor körbemászta a billentyűzetet. Lehet, hogy mondanivalója van. Át is adom neki a terepet, mert én holnap korán kelek - és végre egy olyan rendezvényre jutok el, ahová nem kell órákat utaznom.

Trú, autentikus, diszkrét világ

A mai nap a zabálások napja. Reggel a szokásos margarinos szalámis kenyérszeletek, amolyan rendes, szegedi polgár módjára elfogyasztva, málnaszörppel és tejeskávéval leöblítve, a gyomromban úgyis egyszerre találkoznak, hát még ahogy azok kinéznek egy óra emésztés után, nos, arról jobb nem beszélni. Délben valami ócska instant leves, hozzáfőztem némi hagymát is, hogy jobb legyen, két részletben elfogyasztva a délután folyamán, majd patkánysétáltatás után tíz-tizenkét szem mandula, amit amúgy nem szeretek, majd fél óra alvás után egy - na jó, csak háromnegyed - Mozart golyó, majd az áruházba buszozás és fizetés után sajtos kifli, majd valami finom krémes nápolyi. Most meg épp gőzölög előttem egy darab virsli, tormával. Ennyit nem ettem összesen az elmúlt két hétben szerintem. De most…

“Fehér köpenyben sétálni a hallban
És elszaladni mikor kiabálni kezd
Elrepülni mondd mi ez mi ez
Ne állj oda te állat
Eltakarja a napot a vállad
Hátra nézek és sosem előre
Mert sohase látom a világot tőle
Együtt Elvisszel sülve-főve
Belebújok az Elvis-bőrbe”

E-Projekt

Időt töltök

Ma találkoztam Einonnal, beültünk egy bevásárlóközpontba, fagyiztunk, aztán úgy döntöttünk, hogy unalmas itt az élet, fullasztó a sok ember közelsége, úgyhogy fogtunk egy buszt, körbejártunk vele egy budai domboldalt, aztán fogtunk egy másik buszt, kimentünk vele Békásmegyerre, majd a HÉV-vel a végállomásig, ahol egy rózsadombi buszra felugrottunk, és le se szálltunk, amíg vissza nem értünk oda, ahonnan elindultunk. Ott elváltunk, és megbeszéltük, hogy ez egy jó nap volt, sok szépet és érdekeset láttunk.

Itthon meg ráeszméltem, hogy nagyon rég hallgattam Európa Kiadót, Trabantot és Balatont, pedig hogy szerettem egy-két éve! Úgyhogy Szegeden majd sokat hallgatok megint, mert hiányzik, de csak most, hogy eszembe jutott az Időt töltök. Pedig nem is láttam. De majd sort kerítünk rá.

“Lopni jár egy fénysugár
Az arcunk repül, meg sem áll
Távoli szemekkel figyel ránk
Egy őrült bolygó szédeleg
Túrára indul a képzelet
Távoli szemekkel figyel ránk”

Európa Kiadó

What a wonderful world

Ma patkánymentes ráérő időmben rajzfilmrészleteket néztem egy videomegosztó oldalon és több kedves emlékre is rábukkantam. Hamupipőke régi változatára a sapkás-hálóinges kis egérkékkel (cak-cak!), a Dzsungel könyve régi szinkronos meséjére, Ká álomba ringató szeeendereeedj-muzsikájával (ssszegény gyűrűim!) és a Macskarisztokraták előkelő macskáival. Kigyönyörködtem magam röpke egy óra alatt, de nagyon nehezen tudtam elszakadni a régi kedves szinkronhangoktól. Egyébként titkos vágyam, hogy egyszer valamit szinkronizálhassak, bár biztosan elég béna lennék hozzá, de néha vannak határozottabb pillanataim, amikor kifejezetten azt érzem, hogy nekem világéletemben szinkronizálnom kellene. Egyébként lámpalázas vagyok attól is, ha társaságban köhögnöm kell mások előtt. Hát még ha leejtem a ceruzámat az előadásokon, ajjaj, vér szökik az arcomba - ami amúgy is pirospozsgás - és bár senki nem figyel, nagy kínban hajolok le a ceruzáért. Ha az utcán megbotlok, rögtön magamon érzem a túloldalt elhaladó suhancok tekintetét. Több helyen is olvastam, hogy ezek alapvetően a szociális fóbia tünetei, és ha gyakran piszkálnak hülyeségekkel, akkor odavágom ezt, hadd eméssze az illető.
De a lényeg valahol elveszett a meséknél még. Hallgattam filmzenét, meg se merem mondani, melyikét, és rájöttem, hogy Michael Crawford félisten. Amúgy is nagy musicalrajongó vagyok, nagy kedvenceim rögtön az Operaház Fantomja és a Vámpírok bálja (ha jól számoltam, nyolc nyelven van meg), amelyekben főszerepet játszott, úgyhogy számára egyenes az út a kedvenceim közé.
Sarah Brightman is tud valamit (Operaház Fantomja, női főszerep), ha jól emlékszem, neki volt egy szép duettje Andrea Bocellivel, amelyre anno művészi tornán szalagoztunk és azóta kerestem sok éven át, mígnem valahol újra hallottam és akkor addig nyúztam valakit, amíg el nem árulta, mi a címe. Szóval én, aki köztudottan nem a mai modern világban érzem jól magam, ilyesmi hülyeségeket hallgatok. Arról nem is beszélve, hogy ma anyu elkérte az egyik zenét, ami a mobilomon van, a Kisváros főcímdalát. Nagyon szeretem nézni amúgy, ha éppen elcsípem a tévében, Mátéfiam mindig megnevettet. Azzal múlattam az időt, hogy a Sose múljon el című dalt levadásztam az internetről és gyorsan meg is hallgattam háromszor-négyszer, de ez nem is meglepő, mindenhez így állok hozzá. A friss élmények általában elindítanak bennem valamit, ami még többet követel ugyanabból, gyorsan, hogy aztán egy másik kedvenc kerüljön előtérbe. Ez mindennel így van, zenével, könyvvel, filmmel, színekkel, musicalekkel, de a régieket sosem felejtem el, sőt, nagyon gyakran kerülnek újra előtérbe. Így esett meg az, hogy már nincs padawan-tincsem, viszont van bajori fülbevalóm helyette.
És most, hogy nézem az X-Aktákat, rájöttem, hogy ez a Mulder ügynök igazából nyikhaj korában egészen jól nézett ki, annyira, hogy pedofil énem csak az ő kedvéért öregszik lélekben… :)
De talán igazi szerelmem mégiscsak az Alphaville énekesének hangja marad. Az ő hangjának hallatán döbbentem rá, hogy igenis bele lehet szeretni egy hangba. A Victory of love olyan zseniális szám, hogy nem tudok betelni vele. Sem az érzelmi hullámmal, sem a szöveg üzenetével, sem a hanggal, amely kitölti az egészet. Félelmetes.
Szóval én csak ülök itthon, lógatom a lábam és szól a Put on your sunday clothes.

Minden macska szürke

“A barlangokban
Minden macska szürke
A barlangokban
A szövetek elfedik a bőröm
A halálkamrában
Egyetlen hang
Cseng szüntelen…”

Robert Smith

Szeretem ezeket a pszichedelikus, elborult, beteg dolgokat, amelyeket Robert Smith képes a szájára venni és elénekelni. Sokszor elgondolkodtam már, hogy képes valaki egyszerűen elénekelni azt, amit én kigondolok. Nemcsak leírja, de minden hangulatmorzsát visszaad az énekével, mintha a fejemben turkálna. Olyan dalszöveget és zenét képes írni, amely nemcsak megáll a maga lábán, de árnyéka is van, hogy is mondják az ilyet? Teljes. Fura ember ez a Robert Smith. És az egyik legmeglepőbb dolog, amit róla megtudtam, hogy szereti az általam is nagyon kedvelt mesét, a Macskarisztokratákat. We missed you hissed the lovecats…
Nem szoktam zenéről áradozni, mert az manapság nagyon trendi, főleg beidézni a dalszöveget, amelyeket általában nem szoktam érteni, de egy magyar fordításban, amely ugyanúgy visszaadja az alaphangulatot, úgy már szívesen idézek én is, mert látom értelmét. Egyébként macskák vannak mindenütt, még a szekrényemben is. Épp most húzódott be egy nagy lompos, vastag vörös macskafarok, amely valószínűleg egy Bandikában végződik.

Ám én kagyló vagyok…

Zötyögtem a vonaton. Egyedül ültem a fülkében, másfél óráig volt ugyan útitársam, de félúton elköszönt és leszállt. A sem-sem erdők rohantak mellettem, a távolban szürkéskék füst látványát idéző köd ült, pedig nem is volt már hajnal. Aztán jöttek a gondolatok. Hogy milyen érzés is lehet, ha az embernek testvére van, vagy ha ő maga húg agy nővér. Először döbbentem rá húsz év alatt, hogy nem tudom elképzelni, milyen érzés, ha van valaki, aki a testvérem. Mi a testvér? Valaki, akivel a szexuális kapcsolat neve vérfertőzés? Valaki, akinek ugyanaz a családi neve, mint az enyém? Ki a testvér? Akivel jobb pillanataimban megosztom a csokoládémat és aki kiröhög, mikor elesem a biciklivel? Elég furcsa érzés lehet. Minden játékból több kell. A felhasznált sebtapaszok száma rohamosan nő egészen a kamaszkor kezdetéig.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben Gilbert Bécaud duruzsolta könnyed franciasággal fülembe a Nathalie-t. A Jurassic Park zenéjét is hallgattam egy ideig, de aztán leváltotta a Csillagok háborúja főcímzenéje, Az operaház fantomja, a Jézus Krisztus Szupersztárból részletek, majd Wagner muzsikált nekem az utazás végén. És rájöttem, hogy Vangelist hanyagoltam az utóbbi időben, pedig hogy szeretem! Végül könnyed lezárásként a L’art pour l’art Társulat előadásában meghallgattam a Bogárdalt és a Kagylónász az avaron című gyönyörűségeket, amelyeket amúgy a városban biciklizve szoktam énekelgetni, amikor nem akarom hallgatni a nénik visítozását.
Hazahoztam a patkányokat. Itthon vagyok!

Ceterus

A néhai Boszorkánykonyhában ettünk ebédet egy-két órája. Tamás tonhalas pizzát majszolt, én sültkrumpli hegyeket. Miután leimádkoztam a pizza paradicsomszószmentes szélét és azt is befaltam, teljesen jóllaktam.
Szegény patkányok meg otthon unatkoznak, egyedül, elhagyatva, étel nélkül. Van ám nekem macskám, csigám, schnauzerem és halam is, nemcsak a patkányok. A macska egy enyhén Garfield-alkatú, vörös, nagydarab, szőrcsomó, kedves macskapofával annak ellenére, hogy édesapja fajtatiszta perzsamacska. A csigák és a schnauzer anyu gondozásában vannak Budapesten. A teleszkópszemű aranyhalat pedig Bettinél láttam anno, és rögtön felkiáltottam nyálkagombócszerű kis haltestét látva: ó, milyen gyönyörű! Mint a kis hercegben.Nos, az egész család egyöntetűen kiabált vissza nekem a konyhából és a nagyszobából is, hogy most azonnal vihetem is a randaságot. Így azóta Leopold boldog tulajdonosa vagyok.

Egyébként amióta visszajöttünk a könyvtárba emészteni, azóta Michael Jacksont, Dave Gahant és The Cure-t hallgatok hirtelen felindulásból. Mivel Dave Gahan új szólóalbumáról hallgattam zenét, ezért nem teljesen illett a képbe (a Smooth Criminal és a Lovecats közé), de egyébként stílusomban is ilyen csapongó szoktam lenni. Ki érti ezt?

Depeche Mode

Bejöttem a könyvtárba egy kis Depeche Mode-ot hallgatni és úgy döntöttem önkényesen, hogy kihagyom a mai egyik előadást, bőven elég lesz az azutáni tortúra is mára.
A nyolcvanas évekhez fűződő szerelmem nem is tudom, mivel kezdődött, de az biztos, hogy a DM nagy szerepet játszott benne. Aztán sorban jöttek a többi zenék is, az Alphaville, a hetvenes évekből átcsúszó Pink Floyd, a The Cure (már itt Szegeden) és kicsit elvesztem ezek világában. Sajnos divat lett a retro, de furcsa helyeken még látni igazi hetvenes-nyolcvanas évekbeli dolgokat, olyankor lecsapok rájuk. Néha elég ócskák (például az a kiskabát is, amit a múltkor túrtam), de eléggé nyolcvanasévek hangulatúak ahhoz, hogy megtartsam őket.
Egyébként a DM jön jövő nyáron és nagyon szeretnék elmenni a koncertjükre, amikor legutóbb voltak, nem mentem el, mert azt hittem, csak az új albumukat mutatják be, persze vertem is a fejem a falba utána. Szóval nyárig már csak a Tolkien táborra kell gyűjtenem és a Depeche Mode-ra. It’s just a question of time.