Az ősz képekben

Az ősszel látottakat magamba szívtam és apró szóképeket írtam belőlük. A tagolása nem függ a ritmustól, mert az igen kevéssé van neki. De mivel festeni nem tudok, szavakkal vagyok kénytelen kifejezni, amit látok.

1.
rőt gesztenyefalevelek
udvarába
fényes héjú gesztenye-
csemeték
potyognak

2.
sárgulni kezdtek az
irigységtől
a dínótappancs alkatú ginkgolevelek

őket gereblye szántja
a még zöld pázsiton
feledve a múló nyári hírnevet

3.
erőteljes szín-ragyogás
borítja be kisvárosom lapos utcáit,
rozsdafoltos lombok szolgáltatják
a látnivalót

4.
üvegcserepeken át szemlélem
az ötágú falevelek
barnuló széleit

5.
délre költöztek a napsugarak
és a
pasztellszínek

csak a piros maradt

vércseppek pettyezik a
zöldbabszín
platánleveleket

6.
az ég kékje mint egy ázó
szürke rongy,
kiporolja magából száradás után
a nyár emlékeit

7.
a fenyőfák mindig
magukon tartják a
ruhájukat,
míg a verebek levetkőzött
barna levelekben
ugrálnak,
turkálnak

8.
hatalmas lombokat lebbent
meg a nyugati szél
langyos
lobbanása

9.
kirúgja magát a
kövér-fényes gesztenye
zöldes
tüske-burkából

10.
élénk vérpiros,
mérges citromsárga!
slágerszínekbe merülnek az
utcai cipők

bátran használ
színeket a természet

11.
patakzanak a levelek
lefelé
a fák karcsú törzsén

12.
hideg van,
egész lombok zuhannak
alá hirtelen

párkányunk alatt vizes lábnyomok

13.
kövér esőcseppek
táncolnak
bele a szürke,
cipőlenyomattól mentes
tócsákba

apró vizes kavicsok csikordulnak
gyászszínű cipőink vizes talpán

a zöld gesztenyehéjak
mind kiöklendezték magukból
a csillogó díszgömböket

14.
ősz-álmosan merülünk
a tél-előbe

szemünk már kiszáradt

15.
az égen
dél felé úsznak az éles
madárszilluettek

fényt képzek róla

16.
fényesfekete varjak tánca zavar meg,
szétgurulnak a gesztenyéim,
barna csillogás,
mindenütt.

17.
a nyáron oly
hívogatóan hideg cserépkályha
most felidézi a tűz körül énekelt
gitáros dalokat,

nálunk a jókedv,
másoknál a radiátorból felszálló
első meleg fuvallat libbenti
félre a függönyt

18.
halomban hevernek az unkaszín levelek
a sudár páfrányfenyők bokáinál,
hol vizesek,
hol szárazak

hal[ál]ca a varjúnak

19.
a nyár itt felejtett emlékein
tapos az őszi képzelet,
és tapos az utca polgára

már nem nyári zivatarok lepnek meg,
lomhán esik a végeszakadatlan
őszi eső

nincs már meleg, fülledt
csak nyirkos, hideg

nyálkás gilisztahad
csúszik lustán
a sötétszürke betonpadkára,

csepp a cseppre
csöppen

20.
egymásba olvad a betonutcák
és az ég szürkesége,
csak az létezik, mi a kettő közt van:
színes szédület,
az ősz.

Egy évvel ezelőtt

Valamikor egy  éve indítottam ezt a blogot, pontosabban költöztem át ide, hogy a novemberi SF-napra eljuthassak, ha törik, ha szakad. Akkor azt kértem a születésnapomra magamtól, hogy láthassam Ethan Phillipset, mert az ő általa alakított Neelix volt a kedvenc szereplőm a Voyagerből. Az már csak a sors fintora, hogy egyedül én nem fényképezkedtem vele akkor, amikor mindenki más megrohamozta, így ezt nem tudom most büszkén megmutatni ebben a bejegyzésben. Viszont utána a méltán híres Trombitás sörözőben tulajdonképpen egy asztalnál söröztünk, és a mai napig felejthetetlen élmény számomra az a nap.

Minden mozzanatra emlékszem: amikor rohangáltam át a fényképezőgépeimmel egyik teremből a másikba, aztán Bea bemutatkozott és vele mehettem ide-oda, aztán Gumipók is befutott és csodálkozott, hogy te? itt?, meg amikor Nita gyakorlatilag ingyen megvette a Gépnarancs egyik ép és régi példányát, mi meg Creideikivel és acélpatkánnyal csorgattuk a nyálunkat a jó vétel hallatán, aztán a poszterekért és tortáért való harc alatt annyit röhögtem, hogy belefájdult az arcom is, és végül Chelloveck nekem adta a fabatkáit, úgyhogy megkönnyeztem a pillanatot, amikor enyém lett A város és a csillagok.

Ennyit a nosztalgiázásról. Már megint eltelt egy év, nincs SF-nap, őszi szünet van, dobostorta és sült hús illatozik az asztalon, és holnap megyek vissza Szegedre.

De hogy valami érdekeset is írjak a posztba, valamelyik nap égethető gyurmából készítettem magamnak Star Trekes kommjelvényt, azaz kommunikátort. Kicsit egyenetlen lett, de csak próba volt. Szegeden készítek egy sokkal szebbet, és akkor arról teszek be egy fényképet is, hogy irigykedjetek… :)

Szerepjáték és a Bagolykő

Ez egy hosszú bejegyzésnek ígérkezik. Lesz benne kalandjáték, saját élmények, dobókocka, Bagolykő Mágustanoda, fórum és könyvek.

Az egész a hatosztályos gimnázium elején kezdődött, amikor megismerkedtem egy lánnyal, átmentem hozzájuk játszani és elkezdtünk lapozgatni egy kalandjátékos könyvet (valami ilyesmit).
Kellett hozzá néhány közönséges hatoldalú dobókocka, meg néhány szabad óra. Semmi perc alatt mindenféle szörnyek gyomrában találtuk magunkat, de sosem sikerült igazán beleélnünk magunkat a játékba, mert nekem mindig nagyon hamar haza kellett mennem.

Aztán ahogy keresgéltem az akkor megjelenő Harry Potter könyvekről valami weboldalt, vagy fórumot, rögtön rátaláltam a DarkArtsra, onnan Remus Lupin Roxfortjára, amely néhány éven belül kiépült szerepjátékos rendszerrel jelentkezett újra Bagolykő Mágustanoda néven.

Itt kell egy kis kitérőt tennem a szerepjáték meghatározása miatt. Alapvetően ha bárki meghallja a játék szót, bugyuta gyermekjátékok, babák és labda jut az eszébe. Esetleg játszóterek és homokozólapát. Persze a sakk felnőtt játék, de hogy ne alacsonyodjunk le a gyerekek szintjére, sportnak hívjuk, hogy legálisan is lehessen játszani felnőtteknek. Namármost a játék eredetileg - ugyanúgy, mint a mese - a felnőttek privilégiuma volt. Ők meséltek, hogy ne unatkozzanak, ők írták és énekelték a népdalokat a munka alatt és ők játszottak. Később divatba jöttek a vasárnapi babák, a drága porcelán holmik, amelyekkel csak ünnepnapokon játszhatott a gyermek szülői felügyelettel, valamint a drága kisautók a fiúknak, amelyet előbb apuka összebarkácsolt, vagy drága pénzért megvett és ritkán lehetett elővenni.
Szóval a játék nem a gyerekek szórakozása volt. Valamiért kikopott a világból. A szerepjáték azonban ma is a tinédzserkorból kinőttek kedvelt időtöltése, habár időigényes, de az elveszett időért kárpótol a kaland, a jókedv és az izgalom.

Léteznek internetes szerepjátékok is, akadnak kockával játszottak (asztali), és van a helyhez nem kötött live, azaz élő szerepjáték is, amelyet megfelelő helyszínen érdemes játszani. Elég suta megfogalmazás az előbbi, de én így különítem el a szerepjátékokat. Sok világ létezik, amelyekben játszani lehet, és sok faj is akad, amelyek közül válogatni lehet.
Vannak kártyás szerepjátékok is, ezeket én annyira nem preferálom, így nem is értek hozzá. Ezek az asztali szerepjáték kategóriába tartoznak, még ez a legszerencsésebb megfogalmazás.

Nekem mindháromban volt már részem, mindegyiknek van előnye és hátránya is, szeretnék mindegyikről érdemben írni egy keveset.

Szóval rátaláltam a Bagolykő Mágustanodára és újból felfedeztem magamnak a Harry Potter varázslatban gazdag világát. Az átlagéletkor ugyan jóval alacsonyabb, mint a tolkienes közösségekben, de ez nem számít, mindenki egy tizennégy éves kisdiák bőrébe bújik, amikor beiratkozik, a harminc éves diplomás dolgozó is, és a nyolc éves szomszédlánya is. Meg lehet figyelni, ahogy javul a játék közben a helyesírás, a fogalmazási készség, a szavak választékossága, és mindeközben jót szórakozik a népség. Vannak tanár karakterek, melyeket sokszor fiatal tizenévesek személyesítenek meg, ám stílusuk mégis inkább egy középkorú tanáréhoz hasonlít, tehát a játék élvezetén az életkor semmit sem ront. Én ezt mindenképpen pozitívumnak tartom.
A szerepjátékos rendszer hihetetlenül gazdag szabályokban, rendkívül kiépült és jól működik.
Házi feladatok és rendszeres órák hiányában szorgalmi feladatok írhatunk diákként. Nos, ezt hasznosnak tartom, mert amikor informatika gyakorlatból a Word mindenre kiterjedő használatát gyakoroltuk, volt alkalmam megcsillogtatni a tudásomat a formázást illetően. Kaptam is érte egy külön dicséretet, valamint én is jól szórakoztam, amíg beillesztette és méreteztem a képeket.
Aztán néhány napja kiírt a Legendás Lények Gondozása tanárunk egy remek kis pályázatot a jövőbeli helyzetről. Több se kellett nekem, megírtam a természetvédelem című kurzusunkon tanultak alapján az egészet, áthelyezve természetesen a varázsvilágba. Az már végülis mindegy, hogy túzok helyett unikornist írok. Megtanultam ezzel egy csomó valós jogszabályt és a populációk faji arányának felborulásának következményeit.

Aztán ott vannak a tolkienesek, az évente megrendezett nagy sikerű szerepjátékos tavaszi találkozóval, amely után mindig igény van egy újabbra. A táborról tudok csak nyilatkozni, amikor tíz napra mindenkiből tünde/hobbit/ember/törp lesz, és egy bizonyos kor bizonyos csapatjaként kell helytállniuk. Akadnak ott rejtélyek, csaták, veszekedések, kézműves rend, harcos rend, táncos rend, erdőjáró rend, szóval minden, mi szem-szájnak ingere. Ez hasonlít leginkább a live-hoz, mert színdarabszerű jelenetek tarkítják a tíz napot. Nehéz összefoglalni néhány szóban, hogy miről is szól a tábor és miről az élő szerepjáték, de gyakorlatilag a tábor az utóbbinak egy fajtája.

És végül a szabálykönyves, kockás, asztalnál ülős szerepjáték… Körbeüljük a mesélőt, aki egy előre megírt, gondos és kifejtett kaland szellemi atyja, és megpróbál minket végigvezetni az általa írt kalandon. Természetesen vannak választási lehetőségeink, ezáltal több lehetséges utat kell kidolgoznia. Nem egyszerű! Én például sose lennék jó mesélő, mert nem tudok fordulatos kalandokat kitalálni, még koppintani sem, és a játékosok úgyis olyan utakat választanának, amelyeket nem dolgoztam ki.
Aztán meg elég kínos egy ilyesféle párbeszéd a legnagyobb izgalom közepette:

- Akkor én a jobb oldali ösvényen haladok a lovammal, az erdő felé.
- De ne menj arra! A város nem csábít? Ott sok az ember, van vásár…
- De én az erdőbe akarok menni, vándor vagyok, ott a jó nekem.
- Nem! Menjél már be a városba!
- De nem akarok.
- De igen, ha egyszer azt mondom!

Szóval az ilyesmiktől én inkább megkímélem magam.
A kockák egyébként elég sok dolgot el tudnak dönteni, rövidre zárhatnak egy-egy vitát vagy egy egész csatát is. Van négy-, hat-, nyolc-, tíz-, tizenkét-, húsz-, és százoldalú kocka is. Az első öttel általában a csatában a sebzés értékét dobjuk ki, vagy azt, hogy mikor lépünk akcióba a következő körben (kivételek akadnak), a húszoldalúval egy találat sikerességét, meg még ezer mást kidobhatunk, a százoldalúval pedig százalékértéket (hozzávéve egy tízoldalút).
Ezzel a néhány mondattal még messze semmit nem mondtam a játékról, se a szabályokról, mert minden világnak megvannak a maga szabályai, amelyek túl összetettek ahhoz, hogy itt leírjam őket, főleg, hogy a kutyát nem érdekelné. Aki játszik, többnyire ismeri a szabályokat, aki nem, az nem ettől a néhány szabálytól kap kedvet. Itt egy kisebb lista a magyarul megjelent szerepjátékokról, habár a táblázat maga nem mond semmit. A kiadók nevei esetleg nekem mondanak valamit, de az sem jelentős.
Sosem játszanék a Vampire világában játszódó kalandokban, mert bár megvan a szabálykönyv és elolvastam, nem tartom szimpatikusnak egyáltalán. Ha mégis, akkor egy őrült malkavita lennék, semmi egyébbel nem elégszem meg.

Viszont amit magam is játszom - igaz, hogy csak belecsöppentem - az a Dungeons and Dragons. Mivel csak megörököltem egy karaktert, nem volt sok választásom, hogy milyen fajt és kasztot szeretnék, beálltam valaki más helyett. Bután bámultam a karakterlapjaimat és szörnyülködtem az általam nem értett kifejezéseken. Büszkén előszedtem azt a néhány sokoldalú kockámat, amelyek már akkor is megvoltak, és elkezdtünk játszani. Eleinte csak dobálgattam a kockát, folyton súgniuk kellett a többieknek, bezzeg most már magamtól is eszembe jut néha, mikor mivel kell dobni.

Maga a világot alkotó szerepjátékos szabálykönyv 1974-ben jelent meg és töretlen a sikere azóta is. Mára bekapcsolódott a tizenéves korosztály is, bár szerintem sokszor olyan politikai helyzetek alakulnak ki, amelyekkel meggyűlhet a bajuk, pusztán korukból és addigi tanulmányaikból adódóan. De nem ez a lényeg, bárki képes megérteni az összefüggéseket, ha van kedve és ideje játszani.

Akadnak országos és talán nemzetközi szinten megrendezett szerepjátékos versenyek is, egyet tavaly már kihagytam, mert sejtbiológia előadásom volt és azt kihagyhatatlannak ítéltem. Így végül nem vettünk részt rajta, pedig szegény kalandmesterünk nagyon készült rá.
Nos, miután írtam egy egész terjedelmes posztot, és minden témába csak belecsippentettem, megint nagyon büszkének érzem magam, pedig jóformán semmit sem írtam a témáról.

Régmúlt

“Undorító, hogy végül mind felnövünk és feladjuk a küzdelmet, ami addig olyan sokat jelentett nekünk. Bár nem volt értelme, de hősnek gondoltuk azt, aki leszart másokat és filozofálva, idegen szavakat tűzdelve mondanivalójába adta elő gondolatait. Igazi hősnek. Ültünk törökülésben a teázó padlóján, kezünkben forró csésze tea, és csillogó szemekkel néztünk körbe azoknak az embereknek a tekintetével, akik mindenről tudják, miért került megemlítésre.

Aztán beállunk mi is a sorba, betagozódunk a társadalomba és kritikákat írunk másokról, akiket nem akartunk felnőni látni. Akikről azt gondoltuk, örökre megmarad olyannak, amilyen volt. Lázadó, de a mi szemünkben avatott hős. Szavakkal a rendszer ellen. Óriási gondolat…

Tinédzserként minden letisztultnak tűnt, mi magunk akartuk a káoszt, mi magunk teremtettük a gondokat magunknak, hogy ugrálhassunk rajta. És tapostuk kegyetlenül, amíg csak mozgott. Aztán, mikor már jól kiszórakoztuk magunkat, kipirult arccal, diadalmas mosollyal ábrázatunkon tovalibbentünk az éjben, és vártuk a következő káoszt. Mi voltunk azok, akik a Margitszigeten olyan nagy hősöknek képzeltük magunkat, papírszárnyakkal a hátunkon, miközben vattacukrot ettünk és hülyeségeket beszéltünk.

Nem volt könnyű megállni néha, hogy ne érezzem magam okosabbnak másoknál. Nem volt már hova okosabbnak lenni. Olyan rálátásunk volt a dolgokra, amilyenről nem is álmodhattunk volna, mégis végtelenül természetesnek és egyszerűnek tetszett. Egy-egy elejtett szó a politikáról a nosztalgia jegyében… Egy-egy szóalkotás, csakúgy, lázadozva magunk ellen. Perzsa levelekkel való dobálózás és vaníliaszag a temetőben.

Sosem mondta ki senki, hogy ennek nem így kéne lennie, hogy nekünk is a homokozóban kéne játszani ahelyett, hogy eszmékről társalgunk a gimnáziumi bizonyítványunkkal a kezünkben, mikor még oly távolinak tűnt az érettségi.

Aztán szétszéledt a ‘holdudvar’, megöltük a Shai-huludot, bezártak a teázók kapui előttünk, mert már mi sem voltunk a régi formában. Nyikorogtunk, puffogtunk, nem tetszettünk egymásnak. Persze, hogy vége volt. Természetes volt, hogy végre hátat fordítunk egymásnak, gyermekded játékokat keresünk és végre megtanulunk játszani és a társadalommal együtt élni, mert mi sem egyszerűbb. Felvételiztünk az egyetemre, dolgozni kezdtünk. Ismerőseink nagyrészt az átlagból kerültek ki és ez így volt jó.

Minden visszatérhetett a normális kerékvágásba.”

Sörreklám átértelmezve

Mindenki kedvenc, új sörreklámját - amelyet egyébként a kanadaiaktól loptunk - kicsit átértelmeztem a minap. Az eredeti szöveggel sem volt semmi baj, de nem volt eléggé telítve belterjes poénokkal. Gondoltam, ha elkezdtek finoman terjedni az egyetemi szakokra vonatkoztatott átiratok, akkor miért ne írhatnám meg a biológus verziót?

Elborzadva láttam csak később, hogy terjed, mint a pestis…

Nincs bölcsésztarisznyám, nem vagyok jogász és nem hordok sztetoszkópot. A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem, és rajtam kívül még több ezren értik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom: fascikulus. A VINYIT megelőzi a VIZIT-et, és nem örülök, ha a összekevernek minket a környezettudományosokkal. Büszkén gondolok Szent-Györgyi Albertre, a paprikára és a C-vitaminra; Darwinra, az evolúcióelmélet atyjára; szeretem a fehér köpenyemet, a pH-mérést és vércsoportmeghatározást, a Tatra villamosokat és a szegedi halászlét. Itt élek Európa szívében, patkánygyilkolásban mi vagyunk a császárok és igenis nálunk élnek a világ legszebb csillagpázsitjai. Biológia szak, én így szeretlek!

(Ugyan veszít a humorosságából, ha nekikezdek magyarázgatni, miről is szól a szöveg, de mégis megteszem azok kedvéért, akik ritkán járnak Szegeden és nem teljesen biológia szakosok:

A fascikulus egy olyan dolog, amely miatt mindenki elátkozza magát egymás után negyvenkétszer, hogy minek jött erre a szakra, ugyanis ez félévenkénti száznyolcvan növényfaj megtanulását jelenti besorolással, latinul és magyarul is, két félév alkalmával. A VINYIT és VIZIT a vizsgaidőszakot nyitó és záró iszonyatos tivornyákat jelenti, amelyhez hozzátartozik, hogy én sosem vagyok jelen. A környezettudományosokat favágóknak szoktuk hívni (kizárólag szeretetből és jóindulatból), és általában pocsékul szokták az állatrendszertanos megtanulandókat megtanulni, de abba nem merek belegondolni, ők hogy csúfolnak minket. Szegeden szép kék-fehér-sárga Tatra-villamosok járnak, még tévé is van bennük! A patkányok olyan fogyóeszköznek számítanak, mint jobb helyeken a vécépapír. Bár ezzel szemben fenntartásaim vannak, de ezt most nem fejtem ki. A csillagpázsit pedig sokak számára egy megjegyezhetetlen, ócska fűféle gaz, amelynek mindenki azt kívánja általában, hogy pusztuljon ki az összes társával együtt.)

Januári vers

Homályos üvegablakok csendjét felverik
az oda-odakoccanó fagyott faágak.
Az utca vizes porban ázik.
Felkavar minket a szél.

Fejünk felett kerozinos fém-
és plexidobozok, mint repülőgépek
suhannak. Ablakuk párás.

Még csak most kerülünk ki
az egérfogóból?

Pixelcsomók előtt ülve várjuk,
hogy történjenek a dolgok,
az idő
lassan
csordogál,
kezünk meg-megmozdul a számítógép
egerén, mint az újszegedi lusta varjak
a drótkerítésen.
A klaviatúra ütemesen csattog,
halkan és engedelmesen.
A szóközök elhalnak.

2009. január

Ki lennék a melyik világban?

Sokat gondolkodtam ezeken és nagyon szórakoztatónak találtam, hogy egy rövid időre - amíg az aktuális bekezdést megírtam - mindenképpen e világokban élhettem és elképzelhettem, ki vagy mi lennék szívesen az épp ominózusban. Főleg így vizsgaidőszak végén, az agyhalál állapotában. Nem csak scifiket sorakoztattam fel, van itt más is.

Star Wars - Majdnem mindegy, ki vagyok ebben a világban, ha a Millenium Falcont navigálhatom. Legyek kereskedő, a kereskedő lánya, dörmögő vuki, vagy bárki más, nekem ez megfelel. Néha leszállnék izgalmas bolygókra (sivatagbolygók előnyben!), nem ülnék semmiképpen sem a hajón mindig. Járnám a bolygókat, megismerkednék érdekes lényekkel, barátságokat kötnék, csupa jó dolog történne velem, bonyodalmak nélkül.

Star Trek - Nagyon szívesen lennék valami gazdag kardassziai lánya, esetleg zöld egyenruhás csillagflotta tiszt az emberi fajból a Deep Space 9-on, de legszívesebben arborétumot nevelnék az állomáson. Talán egy bajori bőrébe is bebújnék, de az a bordázott orr ártana szépségemnek. Mivel sok faj fordul elő a Star Trek sorozatokban és filmekben, muszáj még az alakváltókat is megemlítenem. Alapító nem lennék, de elcserélt igen. Nehezen jönnék rá, mi vagyok, de megérné.

Galaxis Útikalauz Stopposoknak - Tricia karaktere mindig is szimpatikus volt, de mikor megláttam az ősrégi sorozatban tejfölszőkén, akkor megriadtam. Az biztos, hogy bárki is lennék ebben az univerzumban, sokat utaznék, kicsit őrült lennék és idétlen, színes ruhákban járnék. És a Pángalaktikus Gégepukkasztót is biztosan kipróbálnám. Lennék még híres vogon költő is. Csodás verseket költenék… oroszul. Híres lennék. Igen…

Szárnyas fejvadász - Félek tőle, hogy itt legfeljebb csak furfangos kajálda-üzemeltető lennék, aki csupa fül. Mindent lát és mindent hall, de meg tud úgy bújni, hogy senki nem veszi észre. Mászkálnék az utcákon, azoknak az embereknek a magabiztosságával, akiknek vadászkés van a zsebükben. Lánc vagy szegecses bőr lenne a nyakamban és lila rúzst használnék, hogy megzavarjam a nálam étkezőket. Ugyanilyen paraméterekkel kocsmáros is lennék, bár furán néznék ki a pult mögött.

Alien - Ripley macskája, egyértelműen. Esetleg lennék alien is, de elég rossz lenne, hogy nem tudnék magamról, nem érdekelne saját magam anatómiája, meg túl nagy lennék, és nem férnék be sehova, ami emberi létesítmény, legfeljebb a hangárakba. Meg nyáladzanék is. Ember szívesen lennék, de akkor sok lenne a gond, meg akkor úgyis katona lennék, vagy valami hasonló (pilóta nemigen lehetnék a szemüvegem és a mandulaműtétem miatt), és folyton hívnának, hogy ‘megint itt az alien, besorozunk téged is’, de biztosan élvezném. A technikai része nagyon jól van láttatva a kornak. De mégis Jonesnak lenni a legjobb. Ő így is, úgy is a legénység tagja.

1984 - Nehéz életem lenne itt azt hiszem, mert a mai, mindent elfogadó világunkban is képes vagyok lázadni, egészen ostoba és apró dolgok miatt is, úgyhogy nehezen tudnék életben maradni. Valami megfoghatatlan dolog vonz ebben a világban, és nem értem, mi az és miért vonz. Talán az, hogy lenne miért ellenállni?

Szép új világ - Annyira kiábrándító lenne itt élnem, hogy talán világra se születnék itt. De biológiával foglalkoznék, ha mégis.

Dűne - Nem lennék fremen. Nem nekem való az. De lennék betelepült idegen, aki kivívja magának azt, hogy emberszámba (fremenszámba) vegyék. Dolgos lennék és örülnék, hogy nem fázom. Nehezen barátkoznék meg a vízhiánnyal, de valamit valamiért.

Őrség-tetralógia - Legszívesebben valami huszadrangú kis Fénypárti varázslónő lennék, csak vámpír ne legyek. Szívesen dolgoznék az Éjszakai Őrségben, mint egy kevésbé fontos munkatárs. De félek, hogy nagyon csábítana a Setétek világa is, és emiatt Setét lennék. Amennyiben így adódna, biztosan nem dolgoznék a Nappali Őrségben, mert az már nekem is sok lenne. Dalszövegeket írnék és beleszőném a Homály minden titkát. Viszont az Őrségek világában nem maradnék ebben az országban. Tanulnék még néhány nyelvet, elvégre időm és képességem lenne hozzá, és valahol máshol letelepednék. (És összebútoroznék Antonnal. Természetesen.)

Tolkieni mitológia - Rohan pusztáin lovasként el tudnám magamat képzelni. Erdőtündeként viszont sokat járhatnám a természetet, hosszú és kényes ruhákban járkálhatnék, földszíneket hordanék, fésülgetném a hajam, lembast ennék, Lórien levelével fognám össze a köpenyem (amit most is megtehetek), és sok cseresznyét akasztanék a hegyes fülemre. A többiek megbotránkoztatására biztosan kifúratnám teljes hosszában a fülemet és centinként tetetnék bele valami ezüstösen csillogó pöttyöt, de azért ízléstelen nem lenne. Csak szolidan. Lennék még hobbit is, mert az ételek iránti szeretetem nagy, a lábam is nagy, sovány se vagyok, mi kell még? Nem szeretném ugyan a kis gömb alakú házakat, mert nehéz lenne parkettozni és csempézni, de ez legyen a legnagyobb gondom. Törp is lennék, ebbe már belekóstoltam Tolkien-táborban, vicces volt, érdekes volt.

Harry Potter - Igen, ennek muszáj bekerülnie. Együtt nőttem fel a kis Harryvel és átéreztem kamaszkora minden hülyeségét. Szívesen lennék metamorfmágus, hogy bármikor változtassam a hajam színét, mint Tonks. A talárom palackzöld lenne, de próbálnék normálisan öltözködni a muglik világában, ami esetemben a hetvenes évek hippi-öltözékére hajazó stílust jelentené. Favorizálnám a barna, vörös és lila hajszíneket, a göndör és egyenes hajat felváltva, más-más hosszúságban. Azt hiszem, kedves és mosolygós lennék, amolyan átlagos, de nem csetlő-botló boszorkány.

A kétezer-nyolcas év margójára

Idén is

Kapkodva jön a tél,
s távozik a sosemvolt ősz.

Könyvek lapjain sárgulunk meg.
A szép borítók kicsit
meghajlanak ujjaink alatt.
Fogynak az oldalak.

Vörös falevelek úsznak
a csatornában,
rajtuk cipők s bakancsok
taposnak.
Rothadó termések potyognak
az újszegedi házak előtt,
kivasalja őket az időjárás.

Tiszta kémcsövek sorakoznak
a polcon, a mikroszkóp lencséi
karcolódnak.
Tárgylemezek törnek szét
gondatlan diákkezek között.

A könyvtár üvegfalain
visszaverődik a diákok
jókedve.
Papírlapok suhogása, és
műanyag billentyűk közt
tanulunk.
A kávéspohár elégedetten
melegíti tenyerünket.

2008. december 20.

Vizsga és műanyagpálcikák

Voltam ma vizsgázni egy számomra érdekes, választható szakmai tárgyból. Majdnem utolsóként mentem, ami utólag hiba volt, de a folyosón eszméletlenül meleg volt, és valahányszor bementem, rosszul lettem, így megvártam, amíg elapad a sor. Addigra persze a tanár úr is vesztett a jókedvéből, láthatóan eleve kevés volt neki, így siettetett, kijavítgatott, szörnyülködött, belezavarodtam, és most nem érzem jogosnak a kapott négyest. Tudom, mindegy. De nemcsak lehangolt engem is lelkileg, hanem láttam rajta, hogy nem elégedett azzal, amit mondtam, de azért vár januárban. Úgyhogy most tanulok egy pénteki vizsgámra, amely szintén vele lesz, hogy legalább akkor ne érezze, hogy mekkora balfék vagyok.

Néha megállok a tanulásban, főleg ha lehívnak kávézni a könyvtári gépek mellől. Ilyenkor egészen elképesztő gondolataink akadnak, feltehetően a fáradtságunkból adódóan. Most azt eszeltük ki hárman - kedvesem, Zsófi és én -, hogy indítani kéne egy kurzus a műanyag kávéspoharakhoz adott kis fehér műanyagpálcikák elhajításának fizikájáról, mert amennyiben ez egy másik ember felé irányul, különféle élettani hatásai is lehetnek, nemcsak kémiai és fizikai hatásai. A többféléves, negyvenötperces előadásokból álló kurzusok után a gyakorlatban is megismerkedhetnek az érdeklődő diákok a kanálként funkcionáló műanyagpálcikák hajításának mechanizmusáról. A kurzus során felmerülő kérdések alapján egy egykötetes tankönyvet is kívánunk szerkeszteni, amely alapján a kurzust látogatók teljes mértékben elmerülhetnek a témában.
Szóval ilyeneken agyalunk mi olykor, ha nagyon fáradtak vagyunk.

Periodicitás

Olyanok a hetek, mintha periodikusan ismétlődnének, és nemcsak névlegesen, hétfőtől vasárnapig, hanem az események is ugyanazok lennének, holott a mai hétfő egyáltalán nem olyan, mint az előző heti, vagy az azelőtti. És mégis van egy ilyen érzésem. Talán, mert amikor a bejegyzésnek címet adnék, akkor rögtön az jut eszembe, hogy megint hétfő, vagy hétfői szüttyögések, vagy valami olyan, amely magába foglalja a hétfőt, és ezért tűnik olyan ismerősnek hétről hétre. Így élek én is növényi ökofiziológiáról növényi ökofiziológiára…
Megjöttek a képeim postán. Addig feküdtem otthon az ágyban, amíg be nem csöngetett a sok fekete-fehér képem az ajtón, és magával hozta a postást is, de szerencsére az utóbbit le lehetett pöccinteni egy holírjamalá?-val, a képek pedig maradtak és nagyon tetszenek, pedig legtöbbjük elmosódott, sötét vagy beégett, de annyira látszik mindegyiken, hogy ez én vagyok. Természetesen, amelyiken Betti szerepel, azon nem az látszik.
Várom a hétvégét.

Hosszú nap

Most értem csak haza, kimerültem teljesen. Reggel Betti felhívott, hogy ugyan, kattogjuk már el a maradék filmünket valahol a városban, és délután fél négyig az újszegedi biolépületben ücsörögtünk, fent a tetőn, meg lent a sárga ginkgolevelek között. Némelyik egészen okkersárga volt. Odagyűltek körénk az évfolyamtársak, dobáltuk a leveleket, hernyót mentettünk, és még csókát is fényképeztem. Csak az a szendvicstöltelék mindig odébbrepült. Aztán bent csontvázakat fotóztam, de a tetőn találtunk élő és döglött poloskát is. Előbbit megfogdostam, elrepült, utóbbit pedig Betti fényképezte le, de az külön jelenet volt! Olyan akrobatikus formákat ezelőtt még sose láttam. Felállt a szék támlájára harisnyában, cipő nélkül, és befényképezett a Zenittel az ablaküvegen, de úgy, hogy az objektívet fordítva szorította rá, hogy jó közeli kép legyen.
Mindezek után ő a fogászatra ment, én meg gyakorlatra. Neurocitológia volt, meg a növénybiológusok halálra szekírozása. Miutánaz utolsó ember is kiment az épületből,jött a busz, ők elbuszoztak, én meg elbicikliztem. Végül a házunk előtt értem utol a buszt, még meg is előztem néhány méter erejéig, majd befordultam a sarkon és az új kormányszalagomat megigazítottam, mert még az újszegedi ligetben szétjött. Fáradt vagyok…

Esti fotózás az avarban

Itthon megvártuk Bettit, megtömtük mindenféle étellel és kibicikliztünk a ligetbe sötétedés után. Villództak a fények. Lehasaltunk a vizes avarba és mindent, amit csak érdemes volt, lefényképeztünk. Néha jöttek futók, néha biciklisek, kutyaséltáltatók és andalgó párok. Mi meg órákon át fényképeztük az árnyékokat, fényeket, fákat, varangyos békákat és egymást, amint furcsa alakzatokat rajzolunk bele a sötétbe piros biciklilámpával. Odafelé és visszafelé menet meghúztam az ominózus csavart, jól rátekertem, erre eltört a szerszám. Kéne venni újat, mert csak egy tartalékom van, annak meg vacak a fogása.
Szóval fényképeztünk sokat - először rögtön egy békát vettünk észre egy fa tövében -, néha fáztunk is, de az nem nagyon zavart minket. Szórakoztunk a záridőkkel, beállítandó értékekkel. Lekaptam a Zenitet egy halom avarban, a biciklijeinket egymáshoz kötve, meg a liget furcsa fényeit és lényeit.

“Zajos” szegedi ligetrészlet

Fényképek a lombok között

Szép napsütésre ébredtünk… volna, ha a redőny nem lenne mindig teljesen leengedve éjszakára. Délután felkaptuk majdnem az összes fényképezőgépünket, két digitális Canont és egy analóg Werrát, és szanaszét fényképeztük magunkat a ligetben a fák között. Érdekes ágrendszerek, szép barnásszürke fatörzsek között mászkáltunk, színes falevelekben gázoltunk és kergetőző kisgyerekeket figyeltünk. Visszamegyünk még este, állványokkal és a mesterséges fényben próbálkozunk a záridőkkel. Betti hozza a Zenitjét, az enyém itthon marad a Werrával, most csak a digitálissal merek vakon fotózni, de Betti már kitapasztalta a gépét. Kíváncsi leszek az első stóc filmre, ami hétfőre lesz kész. Anyu utánam küldi.
Csak mielőtt elindulunk, megint meg kell húzzam az egyik csavart, mert a pedál rakoncátlankodik.

Tűfilces firkák

Egy-két hete fogtam először úgy tűfilcet, hogy én most márpedig rajzolok valamit. Ennek kezdeti eredménye látható alant. Leginkább a már említett egysejtűimet szeretem újra és újra lerajzolni, valamint vonalmacskát, de azok lefényképezése nem sikerült olyan jól, majd máskor. Ezek igazán nem nagy volumenű művek, kizárólag saját szórakoztatásra készültek és nem azért, hogy bárki azt mondja rájuk, jók. Tudom, hogy rendkívül egyszerű rajzocskák, csak engem annyira boldoggá tesz a kis firkák szaporítása, hogy már be is telt egy füzetem.

Hasonló, ámde sokkal színvonalasabb és ötletesebb rajzokra bukkantam nemrég Placida, egy szegedi egyetemista lány blogjában, nos, miatta kezdtem el én is rajzolni. Célom nem a leutánzás, de valahol el kell kezdeni. A tévelygős macskás rajzok teljes mértékben egyediek, akárcsak a foltozott halaim.

Írás

Amióta bogarakat rajzolgatok tűfilccel (néhány hete mindössze, szóval ez csak próbálkozás) és aktívan fotózom, egyre inkább kezdek rájönni arra, hogy nem kellene hanyagolnom az írást. Számomra mindig is az önkifejezés alapja volt az, hogy mondatokba, mi több, egész szövegbe öntöm a mondanivalómat. Nemcsak egy eszköz, hanem szinte az egyetlen. Mivel amatőr fotós vagyok - legalábbis annak tartom magam, amennyiben az amatőr szó igazi jelentését tekintjük - a képeimet önkifejezésnek kéne tekintenem, de engem inkább gyönyörködtet. Nem tukmálom másra a képeimet, habár volt egy szánalmas kezdeményezésem, amikor még egy vacak Olympusszal fényképeztem. Ezt az időszakot felejtsük is el. Amióta Canonnal fotózom, a digitális fotózás alapjait sikerült elsajátítanom, de valamikor a negyedik év után jöttem rá, hogy nekem analóg gép kell. Azonnal! Rávetettem magam kedvesem édesapjának Zenitjére, és azóta fekete-fehér filmtekercsre kattogok. Később szintén az ő Werráját is beüzemeltem, ezzel színes fényképek készülnek, de előhívni még nem volt alkalmam egyiket sem. De ez egy külön történet. Minden negyedik képnél kinyílt az előző tekercs fekete-fehér filmem, pontosabban a kazetta, majd a harminchatodik kép után kiügyeskedett filmet előhívva közölték az üzletben, hogy mindegyik beégett. Pedig én úgy szerettem volna. Így ez eddig elmaradt. Őszintén remélem, nem lettek olyan rosszak, habár ezt csak a jövő héten kezdődő őszi szünetünkben tudom meg, amikor is elő fogom hívatni a képeket.
No de térjünk vissza az íráshoz fűződő szerelmemhez. Én általában szerelmes szoktam lenni a dolgokba, mint például a nyolcvanas évekbe, rovarokba, írásba, régi fotómasinákba, latin/orosz/francia nyelvbe etc. Miután öt rövid évnyi versírás után két, általam firkának kikiáltott versem publikálódott egy antológiában, nem nagyon születtek újabb verseim, csak hangulatokat leíró, kusza szabadversek. Kassák nyomán. Kassákba is szerelmes vagyok. Habár az én szabadverseim ritmusa még messze nem tökéletes, legfeljebb a gondolati ritmus van meg, de merem próbálkozásnak nevezni. Hiszen mindenki így kezdi, nem? Próbálkozunk, aztán véletlenül sikerül valami. Vagy direkt. Vagy vért izzadva, de lényeg, hogy sikerül. Aztán nekikezdtem prózát írni. Korábban is voltak apró töredékeim prózában.
Egy kedves író barátom, akivel rapszodikusan, de azért tartjuk a kapcsolatot, biztat és buzdít, hogy írjak minél többet, de amióta egyetemen vagyok, kevés időm jut ilyesmire. Én erre szeretek időt szánni és kell idő vagy legalább egyfajta hangulat, hogy belemelegedjek. Szeretem a szépirodalmat. Fantasztikus dolgokkal és fantasy-val nem kísérleteztem soha, de nem is szándékszom. Ötlethiány miatt legfőképp, meg mert nem mernék azzal a tudással, ami nekem van, nekikezdeni akár csak magamnak írva sem. Bátrabbnak kéne lennem, talán, de ehhez is idő kéne. De a terjedelemtől is félek. Elolvasok én bármilyen több ezer oldalas művet, de írni, hajaj, azt nem mernék. Nem akarom megtapasztalni azt, hogy egyszercsak elfogy az erőm, vagy az ötlet, vagy az idő, és nem tudom befejezni. Ez lehet a legrosszabb.
Még oldalakat tudnék írni az írásról, hiszen még nem is ejtettem szinte szót róla, de most csak ennyi jött össze. Nagyon nehéz csapongó gondolataimat összeszedni és leírni úgy, hogy egy egészet alkosson és ne sok kis darabkát. Lélekdarabkákat.