Szerepjáték és a Bagolykő

Ez egy hosszú bejegyzésnek ígérkezik. Lesz benne kalandjáték, saját élmények, dobókocka, Bagolykő Mágustanoda, fórum és könyvek.

Az egész a hatosztályos gimnázium elején kezdődött, amikor megismerkedtem egy lánnyal, átmentem hozzájuk játszani és elkezdtünk lapozgatni egy kalandjátékos könyvet (valami ilyesmit).
Kellett hozzá néhány közönséges hatoldalú dobókocka, meg néhány szabad óra. Semmi perc alatt mindenféle szörnyek gyomrában találtuk magunkat, de sosem sikerült igazán beleélnünk magunkat a játékba, mert nekem mindig nagyon hamar haza kellett mennem.

Aztán ahogy keresgéltem az akkor megjelenő Harry Potter könyvekről valami weboldalt, vagy fórumot, rögtön rátaláltam a DarkArtsra, onnan Remus Lupin Roxfortjára, amely néhány éven belül kiépült szerepjátékos rendszerrel jelentkezett újra Bagolykő Mágustanoda néven.

Itt kell egy kis kitérőt tennem a szerepjáték meghatározása miatt. Alapvetően ha bárki meghallja a játék szót, bugyuta gyermekjátékok, babák és labda jut az eszébe. Esetleg játszóterek és homokozólapát. Persze a sakk felnőtt játék, de hogy ne alacsonyodjunk le a gyerekek szintjére, sportnak hívjuk, hogy legálisan is lehessen játszani felnőtteknek. Namármost a játék eredetileg - ugyanúgy, mint a mese - a felnőttek privilégiuma volt. Ők meséltek, hogy ne unatkozzanak, ők írták és énekelték a népdalokat a munka alatt és ők játszottak. Később divatba jöttek a vasárnapi babák, a drága porcelán holmik, amelyekkel csak ünnepnapokon játszhatott a gyermek szülői felügyelettel, valamint a drága kisautók a fiúknak, amelyet előbb apuka összebarkácsolt, vagy drága pénzért megvett és ritkán lehetett elővenni.
Szóval a játék nem a gyerekek szórakozása volt. Valamiért kikopott a világból. A szerepjáték azonban ma is a tinédzserkorból kinőttek kedvelt időtöltése, habár időigényes, de az elveszett időért kárpótol a kaland, a jókedv és az izgalom.

Léteznek internetes szerepjátékok is, akadnak kockával játszottak (asztali), és van a helyhez nem kötött live, azaz élő szerepjáték is, amelyet megfelelő helyszínen érdemes játszani. Elég suta megfogalmazás az előbbi, de én így különítem el a szerepjátékokat. Sok világ létezik, amelyekben játszani lehet, és sok faj is akad, amelyek közül válogatni lehet.
Vannak kártyás szerepjátékok is, ezeket én annyira nem preferálom, így nem is értek hozzá. Ezek az asztali szerepjáték kategóriába tartoznak, még ez a legszerencsésebb megfogalmazás.

Nekem mindháromban volt már részem, mindegyiknek van előnye és hátránya is, szeretnék mindegyikről érdemben írni egy keveset.

Szóval rátaláltam a Bagolykő Mágustanodára és újból felfedeztem magamnak a Harry Potter varázslatban gazdag világát. Az átlagéletkor ugyan jóval alacsonyabb, mint a tolkienes közösségekben, de ez nem számít, mindenki egy tizennégy éves kisdiák bőrébe bújik, amikor beiratkozik, a harminc éves diplomás dolgozó is, és a nyolc éves szomszédlánya is. Meg lehet figyelni, ahogy javul a játék közben a helyesírás, a fogalmazási készség, a szavak választékossága, és mindeközben jót szórakozik a népség. Vannak tanár karakterek, melyeket sokszor fiatal tizenévesek személyesítenek meg, ám stílusuk mégis inkább egy középkorú tanáréhoz hasonlít, tehát a játék élvezetén az életkor semmit sem ront. Én ezt mindenképpen pozitívumnak tartom.
A szerepjátékos rendszer hihetetlenül gazdag szabályokban, rendkívül kiépült és jól működik.
Házi feladatok és rendszeres órák hiányában szorgalmi feladatok írhatunk diákként. Nos, ezt hasznosnak tartom, mert amikor informatika gyakorlatból a Word mindenre kiterjedő használatát gyakoroltuk, volt alkalmam megcsillogtatni a tudásomat a formázást illetően. Kaptam is érte egy külön dicséretet, valamint én is jól szórakoztam, amíg beillesztette és méreteztem a képeket.
Aztán néhány napja kiírt a Legendás Lények Gondozása tanárunk egy remek kis pályázatot a jövőbeli helyzetről. Több se kellett nekem, megírtam a természetvédelem című kurzusunkon tanultak alapján az egészet, áthelyezve természetesen a varázsvilágba. Az már végülis mindegy, hogy túzok helyett unikornist írok. Megtanultam ezzel egy csomó valós jogszabályt és a populációk faji arányának felborulásának következményeit.

Aztán ott vannak a tolkienesek, az évente megrendezett nagy sikerű szerepjátékos tavaszi találkozóval, amely után mindig igény van egy újabbra. A táborról tudok csak nyilatkozni, amikor tíz napra mindenkiből tünde/hobbit/ember/törp lesz, és egy bizonyos kor bizonyos csapatjaként kell helytállniuk. Akadnak ott rejtélyek, csaták, veszekedések, kézműves rend, harcos rend, táncos rend, erdőjáró rend, szóval minden, mi szem-szájnak ingere. Ez hasonlít leginkább a live-hoz, mert színdarabszerű jelenetek tarkítják a tíz napot. Nehéz összefoglalni néhány szóban, hogy miről is szól a tábor és miről az élő szerepjáték, de gyakorlatilag a tábor az utóbbinak egy fajtája.

És végül a szabálykönyves, kockás, asztalnál ülős szerepjáték… Körbeüljük a mesélőt, aki egy előre megírt, gondos és kifejtett kaland szellemi atyja, és megpróbál minket végigvezetni az általa írt kalandon. Természetesen vannak választási lehetőségeink, ezáltal több lehetséges utat kell kidolgoznia. Nem egyszerű! Én például sose lennék jó mesélő, mert nem tudok fordulatos kalandokat kitalálni, még koppintani sem, és a játékosok úgyis olyan utakat választanának, amelyeket nem dolgoztam ki.
Aztán meg elég kínos egy ilyesféle párbeszéd a legnagyobb izgalom közepette:

- Akkor én a jobb oldali ösvényen haladok a lovammal, az erdő felé.
- De ne menj arra! A város nem csábít? Ott sok az ember, van vásár…
- De én az erdőbe akarok menni, vándor vagyok, ott a jó nekem.
- Nem! Menjél már be a városba!
- De nem akarok.
- De igen, ha egyszer azt mondom!

Szóval az ilyesmiktől én inkább megkímélem magam.
A kockák egyébként elég sok dolgot el tudnak dönteni, rövidre zárhatnak egy-egy vitát vagy egy egész csatát is. Van négy-, hat-, nyolc-, tíz-, tizenkét-, húsz-, és százoldalú kocka is. Az első öttel általában a csatában a sebzés értékét dobjuk ki, vagy azt, hogy mikor lépünk akcióba a következő körben (kivételek akadnak), a húszoldalúval egy találat sikerességét, meg még ezer mást kidobhatunk, a százoldalúval pedig százalékértéket (hozzávéve egy tízoldalút).
Ezzel a néhány mondattal még messze semmit nem mondtam a játékról, se a szabályokról, mert minden világnak megvannak a maga szabályai, amelyek túl összetettek ahhoz, hogy itt leírjam őket, főleg, hogy a kutyát nem érdekelné. Aki játszik, többnyire ismeri a szabályokat, aki nem, az nem ettől a néhány szabálytól kap kedvet. Itt egy kisebb lista a magyarul megjelent szerepjátékokról, habár a táblázat maga nem mond semmit. A kiadók nevei esetleg nekem mondanak valamit, de az sem jelentős.
Sosem játszanék a Vampire világában játszódó kalandokban, mert bár megvan a szabálykönyv és elolvastam, nem tartom szimpatikusnak egyáltalán. Ha mégis, akkor egy őrült malkavita lennék, semmi egyébbel nem elégszem meg.

Viszont amit magam is játszom - igaz, hogy csak belecsöppentem - az a Dungeons and Dragons. Mivel csak megörököltem egy karaktert, nem volt sok választásom, hogy milyen fajt és kasztot szeretnék, beálltam valaki más helyett. Bután bámultam a karakterlapjaimat és szörnyülködtem az általam nem értett kifejezéseken. Büszkén előszedtem azt a néhány sokoldalú kockámat, amelyek már akkor is megvoltak, és elkezdtünk játszani. Eleinte csak dobálgattam a kockát, folyton súgniuk kellett a többieknek, bezzeg most már magamtól is eszembe jut néha, mikor mivel kell dobni.

Maga a világot alkotó szerepjátékos szabálykönyv 1974-ben jelent meg és töretlen a sikere azóta is. Mára bekapcsolódott a tizenéves korosztály is, bár szerintem sokszor olyan politikai helyzetek alakulnak ki, amelyekkel meggyűlhet a bajuk, pusztán korukból és addigi tanulmányaikból adódóan. De nem ez a lényeg, bárki képes megérteni az összefüggéseket, ha van kedve és ideje játszani.

Akadnak országos és talán nemzetközi szinten megrendezett szerepjátékos versenyek is, egyet tavaly már kihagytam, mert sejtbiológia előadásom volt és azt kihagyhatatlannak ítéltem. Így végül nem vettünk részt rajta, pedig szegény kalandmesterünk nagyon készült rá.
Nos, miután írtam egy egész terjedelmes posztot, és minden témába csak belecsippentettem, megint nagyon büszkének érzem magam, pedig jóformán semmit sem írtam a témáról.

Könyvek, mint mérföldkövek

Nita nyomán kedvet kaptam én is ahhoz, hogy leírjam, mely könyvek voltak rám nagy hatással eddigi életem során. Kicsit talán hosszabb felsorolás lesz, de minden olyan könyv szerepel benne, amelyet nagyon fontosnak tartok.

Az első élményem Kiplingtől A dzsungel könyve volt. Talán az összes könyv közül a legelső. Apa olvasta fel nekem, még mielőtt elváltak volna a szüleim, de sosem fejezte be a mesélést végül, így jó tizennégy-tizenöt évvel ezután magamnak kellett elolvasnom. Az ebből készült régi disneys rajzfilmváltozatot annyiszor láttam, hogy pontosan tudom a mai napig, hogy hol van benne a rossz minőség miatt recsegés és ropogás, vagy felvétel közben valami hiba, például a kis fekete pöttyök.

A következő nagy könyvélményem Vlagyimir Szutyejevtől a Vidám mesék. Ha nem olvastam ötvenszer, akkor egyszer sem. A mai napig nagyon szeretem, és ahogy idősebb leszek, egyre több mesét olvasok.

Aztán egy osztálykirándulás előtt a vonatútra kaptam két állattörténetet leíró könyvet, hogy ne unatkozzam menet közben. Az egyik Svend Fleurontól a Snipp, a nagy vadász volt. Bár csak háromszor olvastam el, mindháromszor sírtam a végén. Ez egy igazi dakszliregény. Kicsit kapcsolódik hozzá az Elza kölykei, amelyben bár csak a képeket nézegettem leggyakrabban, a szöveget csak ritkán, de nagyon sokat lapozgattam egy időben.

Ebben az időben olvasgattam a már-már fogalommá vált Adrian Mole naplóit, amelynek hatására elkezdtem én is naplót írni és azóta se tudtam abbahagyni. Néha én is megtűzdeltem versekkel az egyes bejegyzéseket. Nagyon élveztem az olvasását.

Gondolkodtam azon, hogy vajon belefér-e a sorba csak említés szintjén az Én fogom az aranyhalat című Tersánszky-könyv, mert nem emlékszem másra, csak arra, hogy sokszor forgattam a kezemben és olvastam el.

Életem első konkrét találkozása a scifivel viszont egy antológia és egy osztálytárs közreműködésével történt. Ő lekapta a polcról, kiolvasta és kölcsönadta, hogy én is olvassam el. Azt hiszem, ekkor találkoztam először írásos formában scifitörténettel, és tizenkét évesen igencsak elcsodálkoztam, hogy ‘jé, ilyet is lehet?’. De sajnos az antológiából már csak az a néhány novella rémlik, amelyeket később, más antológiákban is olvastam, például Ray Bradburytől a Mennydörgő robaj, de volt ott egy félig krimi novella is egy betörőről és a gyümölcsöstálról, amelyről beteges alapossággal törölgette le az ujjlenyomatokat, egészen hajnalig, míg végül értejöttek a rendőrök.

Aztán kölcsönkaptam a Babót is ettől az osztálytárstól, de az már A gyűrűk ura elolvasása után volt. Először nagy hévvel elkezdtem olvasni az első kötetet és az ötvenedik oldal környékén megakadtam. Nem tudtam, hol járunk, kik vannak jelen, ki hova tart, nem tudtam, mit keresnek, szóval eléggé belezavarodtam. Aztán úgy döntöttem, megnézem a filmet is, ha már éppen a mozikba került 2001-ben. Aztán felkapcsolódott a kis villanykörte a fejemben és rohamtempóban kiolvastam az első kötetet a maradék kettővel együtt, majd a Babót is, és megrohamoztam a könyvtárban a Gyűrű keresését is. Bevallom őszintén, majdnem elloptam, de végül mégsem. Tudniillik félig ott dolgoztam a könyvtárban és én írtam be időnként a diákoknak a könyveket a kis füzetbe, de becsületes voltam és csak a leselejtezett könyveket hoztam el.

Állatos könyvekből messze nem fogytam ki, így nagy hatással volt rám az Emma meg én. Sheila Hocken saját élettörténetét írta meg. Születése után kezdett el romlani a szeme, néhány évesen pedig megvakult. Már felnőtt volt, mikor egy vakvezető kutyát kapott és a kettejük közti kapcsolat kialakulásáról és arról ír, hogyan kapta vissza a szeme világát szemműtétek után. Ennél kicsit bővebb, érdekesebb és részletesebb a könyv, nagyon szerettem.

Amikor kiadták itthon is a Harry Pottert, gyűlöltem, mert mindenki azt válaszolta a ‘mi a kedvenc könyved?’ kérdésre, hogy a Harry Potter, nekem pedig borzasztóan elegem volt ebből. Végül unszolásra nagy fanyalogva nekikezdtem és egy teljesen más felépítésű világgal találtam szemben magam. Szépen megfogalmazott, kedves történetnek indult, amely kissé átcsapott vérengzésbe, de én együtt nőttem fel Harryvel és nagyon együtt tudtam érezni szinte mindenkivel.

Szerettem nagyon azt a klasszikussá vált ötrészes trilógiát is, amelyet Douglas Adams írt. Azóta mindig van nálam törölköző, meg még sok más egyéb és szeretem a vogon költészetet, meg a negyvenkettőt.

Végül egészen késői nagy hatású könyvélményem a Feketefülű fehér Bim, Gavriil Trojepolszkij tollából, amelyről már korábban írtam, hogy annyira megrázott, hogy bár a kedvenc könyveim egyikévé nőtte ki magát, de többet nem szeretném elolvasni. Hajnali négykor fejeztem be, feküdtem az ágyamon és csak sírni tudtam, aztán bevágtam a sarokba és úgy éreztem magam, mint akit elárultak aljasul. Ez az érzés biztosan ismerős néhányaknak, akik nagyon beleélik magukat egy-egy történetbe.

Érdekes, hogy visszanézve a listát sok olyan könyvet írtam össze, amely vagy szomorú állattörténet, vagy valamilyen állat a főszereplő. Vonzom a szomorú és nagy hatású történeteket egyébként. Ügyesebbek gyanakodva keresik Clarke-tól A város és a csillagokat, de mivel nem tudom megfogalmazni a konkrét hatását a könyvnek, így csak utólag biggyesztem ide. Talán még nem emésztettem meg kellőképpen.

A könyvek szortírozásához pedig nagy segítségem volt a nemrég felfedezett moly.hu oldal, ahol könyveket lehet bejelölgetni aszerint, hogy éppen olvassa az ember, már olvasta korábban, vagy csak szeretné valamikor elolvasni a közeljövőben.

Gimli

Kitöltöttem egy angol nyelvű tesztet, amit valamelyik SFbloggernél láttam, és azt mondta nekem az algoritmus eredménye, hogy én Gimli vagyok a Gyűrűk Urából. Hát tény, hogy törp csapatban voltam az idei táborban, nem is tagadom, de tényleg hasonlítok rá? Alkatilag nem is rossz az összehasonlítás, a magam százhatvanöt centijével nem vagyok egy magas ember, alkatom szintén zömök, de talán ennyire nem vagyok aránytalan. Hajam rövid, barna, szemem sötétbarna, szemüveges vagyok, nem kifejezetten törpasszony jellegű, szakállam sincs, bár a táborban majdnem fontak nekem. No az vicces volt. Belülről viszont esélyesebb hasonlóságokat találni: makacs vagyok, kitartó, de néha szeszélyes, azt hiszem, ez az ami stimmel, a többi nemigen. Azelőtt a Csillagkapu egyik, számomra ismeretlen karakterét dobta ki a program ismeretlen algoritmusa, de ott nem tudtam mit gondolni, mert nem ismertem a karaktert. Azt hittem, Wesley Crusher leszek, vagy valamelyik idióta ferengi a Deep Space 9-ból, esetleg ha vérmérsékletre irányuló kérdés is lett volna, akkor Kira Nerys is lehettem volna. Bár alapesetben békés vagyok, sarokban ülő. Igen, mint amikor a biciklimet a félőrült szomszéd bácsi lekötötte egy akkora lánccal, amit azóta is a szekrényem tetején tartok, mint önvédelmi eszközt, na akkor úgy ordítottam vele, hogy azóta se mer köszönni néha. Pedig alapvetően békés vagyok, de ha támadnak, akkor skorpióvá változom. Igen, ez Gimli. Meg a skorpió csillagjegyűek tulajdonsága. A horoszkópom jobban illik rám. Talán én is egy ilyen átlagember vagyok, akire illenek a szennylapok horoszkópos leírásai.

Karakterhalmaz

Kiolvastam a Katalin utcát. Habár a tulajdonosának megígértem, hogy még nyáron elolvasásra és elvesztésre kerül a könyv, ez nem jött össze, de majd most! Elvesztenem azért szükséges, mert ez a mozgó könyvtár része, amely az országban terjeng. Egy szegedi, ámde Budapesten tanuló lány küldte postán nekem, hogy ha elolvastam, hagyjam el Szegeden. Az első oldalára be is van ragasztva egy részletes leírás.
A könyv nagyon szabómagdás, ha szabad így mondanom, komoly történet, egyszerű mondatok, könnyednek tűnő hangnem. Persze korántsem az. Volt benne ötvenhatos rész is, hát én így emlékezem meg arról, amit át sem éltem, nemzeti ünnepünkről. Egyébként nálunk családi ünnep elsősorban.
Vaterán nézegettem tegnap könyveket, meg vietnámi alt dorombot, rengeteg jó scifi könyv van ott, elsősorban Sztrugackijt néztem, Tamásnak. Találtam is többet, ami még nincs meg, hát lecsaptam egyre, kétszáz forint lesz, szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy ingyen volt. Könyvre sosem sajnálom a pénzt, bár néha ez eléggé odatesz a költségvetésemnek, dehát az ételt csak egyszer tudom megenni, a könyvet meg annyit olvashatom, amíg ki nem kopnak a lapok. Sok szép egyéb könyvet is láttam, de most, hogy hónap vége van, haza is jöttem és kiköltekeztem, így nem teljesen aktuális a könyvvásárlás. Egyébként antikváriumokban és régiségvásárokban gyakran megfordulok, de ott elég magasak az árak némelyik áhított könyvnél.

Ha én nazgul lennék…

Az alábbi versszakokat egy korábbi Tolkien táborban alkották tolkienita ismerőseim, és az idei táborban is lelkesen énekeltük a Ha én rózsa volnék című Koncz Zsuzsa szám dallamára, habár a végére már nem tudtuk, melyik versszak hogy van, de jó volt látni, hogy akik ott voltak az ominózus táborban, milyen jólesőn gondolnak vissza. A tűz megvilágította boldog arcukat, ahogy Artemisz énekelt, felettünk húzódtak szét a felhők és a szép telihold kibújt alóluk. Elég hideg volt akkor este, emlékszem, hogy fáztam nagyon, a kendőmön ültem és az általam varrt manósapka volt rajtam, aminek nagyon örültem. És mindenki megkért, hogy varrjak én is olyat nekik, mint ahogy Nudli is varrt magának, de elég nagy meló volt, úgyhogy nem mertem belevágni, mert addigra már összetörtem pár tűt a varrógépben.

Középfölde-song

Ha én hobbit volnék,
éjjel-nappal innék;
sört és bort egyaránt
mértékkel vedelnék;
Mindig részeg lennék,
nem tudván, ki voltam;
s előbb-utóbb úgyis
itt feküdnék || holtan.

Ha én tünde lennék,
elhúznék a francba;
mennék Szürkerévbe,
hajóznék Nyugatra;
Királyt állítanék
Galadriel helyébe,
s itthagynám Elrondot,
mert tojok || a fejére.

Ha én egy törp lennék,
bányákban mulatnék;
éjjel-nappal mithrillt,
aranyat kutatnék;
Mindig kicsi lennék,
derékig érő, mondjuk;
s leszólnék minden tündét,
ha velem van || gondjuk.

Ha én kósza volnék,
mindig elkószálnék;
minden egyes kószát
baráttá fogadnék;
Lennék Megye-őrző,
vagy elszánt ork-gyilkos;
erdőben kószálnék,
csak ne lenne oly || nyirkos.

Ha én nazgul lennék,
feketében járnék;
gégerákos hangon,
ijesztőn hörögnék;
Keresném az Egyet;
sírnék, ha nem találom;
s szeretnék egy kertet ||,
de mindez csak egy || álom.