Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
Elég régóta tervezgettem, hogy írok egy posztot a pedagógusokról, ahogy én látom és láttam őket. Tisztában vagyok azzal, hogy egy magamfajta, huszonéves lánynak igazán nem sok tapasztalata lehet az életben, leginkább semmilyen téren, de az elmúlt tizennégy évben öt különböző iskolát láttam költözéseinkből adódóan, ebből három általános iskola, egy gimnázium és egy egyetem.
Számomra a pedagógusok mindig valamilyen felsőbbrendű állatfaj képviselői voltak, akiknek hatalmukban áll fejleszteni a diákot mindenféle téren. Igyekeztem mindig tisztelettudó lenni, persze csak egészséges mértékben. Bár sosem tanultam hivatalosan pedagógiát, egészen addig magam is tanár akartam lenni, amíg rá nem eszméltem, hogy iszonyú nagy felelősség terheli őket. És itt jön képbe az igazi mondanivalóm: a felelősség arra irányul, hogy mind a középiskolás, mind az általános iskolás tanárok és tanítók felelősek azért, amit elmondanak a diákjuknak, nemcsak a tanulmányokat illetően, de a szociális viselkedésüket is beleértve.
Szerintem egy pedagógus nem engedheti meg magának, hogy hétköznapi ember legyen. Tamás nemrég rákérdezett egy példával a lényegre, miszerint a rendőr is rendőr marad-e, ha leveszi az egyenruháját. Igen! Szolgálatba helyezi magát és intézkedik, ha szükség van rá. Az orvosnak is kutya kötelessége segíteni, akkor is, ha nem áll rendelkezésére megfelelő eszköz, csak a puszta szaktudása. És a pedagógus is pedagógus marad, ha kilép az utcán, ha boltba megy, ha internetes fórumokra ír. Mindig és mindenkor tisztában kell lennie azzal, hogy hatással van a tanköteles korú gyerekekre, valamint a fiatal felnőttekre is. Formálja a világképüket, akár tudatosan teszi, akár nem.
Ez egy nagyon komoly és nehéz szakma, bármennyire is úgy állítják be mostanában, hogy tanárnak csak az megy, akinek nem jutott más. Persze van ilyen is, és azt is tudom, hogy idealizált kép, amit lefestek a pedagógusokról. De olyan nagy kérés, hogy legyen is így? Azt is tudom, hogy megint kényes és komoly témát feszegetek, de nem vagyok képes magamban tartani a véleményemet, mert úgy érzem, nem mondok ostobaságot ezzel.
Úgy vélem, hogy a tanári szakmát nemcsak a tanár szemszögéből lehet értékelni, hanem a diákéból is, hiszen rajta csapódik le mindaz, amit a pedagógus a tanulmányai és a szocializálódása során felszedett. Legyen az viselkedésforma, kreativitás, vagy bemagolt tankönyvi szöveg. Bár általános iskolás koromban nem szemléltem tudatosan a tanáraimat, de utólag egyre több dologra kezdek rájönni, és be kell vallanom, nekem is szégyen, hogy olyan pedagógusi ballépéseknek lehettem tanúja, amelyekről ordított, hogy helytelen és hiányos szakmai felkészültségből ered. Azt szeretném, ha a pedagógusok megértenék, hogy nem vetkőzhetik le tanári mivoltukat, mert ők formálják emberré a velük kapcsolatba került diákokat és diákkorúakat.
gy gondolom, hogy ha én egy ostobaságot állítok, akkor arra ne az legyen a válasz, hogy “ez baromság”, hanem az, hogy “ez azért nem jó, mert…”, és nemcsak az iskolán belül, hanem az iskolán kívül is. Éppen azért, mert az iskola kapuja nem egy olyan határ, amelyet, ha átlépek diákként, és a tanár átlépi tanárként, akkor megszűnünk diáknak és pedagógusnak lenni. Értem azt is, hogy a pedagógus is ember, hadd igyon már meg egy sört ő is a közeli kiskocsmában, miközben fennhangon szidja az épp aktuális kormánypártot. Ezzel nincs is semmi baj, csak észben kell tartani, hogy kölcsönhatásban vagyunk a környezetünkkel, és nem egyszerű dolog úgy ügyelni erre, ha a környezetünk egyenlő a diákjainkkal. Magyarázni kell, mert abból kellene kiindulni, hogy a diák tanulni akar, és úgy kell tanítani az egész osztálynak, mintha ez mindenkire igaz lenne, pedig az ilyen diák mindig kisebbségben van. Meg kell találni az arany középutat, és bármilyen közhelyes is ez a mondat, aktualitását nem vesztette el.
Nem kevés ismerősöm készül tudatosan a tanári pályára, mindegyikük figyelembe veszi azt, hogy amit mond vagy tesz, hatással lesz azokra, akiket tanít, vagy akikkel kapcsolatba kerül, és sokan közülük ennek igyekszenek megfelelni. Legtöbbjük kreatív, nyitott az új ötletekre, jó problémamegoldó képességgel bír, és én büszke vagyok arra, hogy a korosztályomból igenis kikerülhetnek értékes emberek, esetlegesen pedagógusok.
Az egyetemen tapasztaltakról nem nyilatkozom, pedig pozitívan és negatívan is tudnék bőven példákat találni emberségre, igazságtalanságra, bármire. De az egyetem egy teljesen más világ. Itt már a tanárok nem érzik magukat felelősnek a diákjaikért, mert értelmes, kialakult személyiséggel rendelkező embernek gondolják. Nos, hivatalosan én is bőven a felnőtt kategóriába tartozom, mégis nagy hatással vannak rám a professzorok, a diáktársaim, a témavezetőm, etc.
Nagyon nehéz ezt az egészet megfogalmaznom úgy, hogy értelme is legyen, hogy egyáltalán átöntsem szavakba a gondolatfoszlányaimat, mert aki akar, ott köt bele, ahol csak tud.
Mindazok ellenére, amit leírtam, továbbra is úgy vélem, hogy a tanári egy értékes és nehéz szakma, és továbbra is felnézek a pedagógusokra, mert én is tanultam az ő hibáikból, és talán valamivel én is több lettem ezáltal.
Ezt a posztot kiéleztem a pedagógus iskolai és azon kívüli viselkedésére, de lehetne még írni a tananyag leadásáról, a helytelen ismeretek elültetéséről, az oktatási rendszer milyenségéről, de ehhez már nincs erőm.
Valamikor egy éve indítottam ezt a blogot, pontosabban költöztem át ide, hogy a novemberi SF-napra eljuthassak, ha törik, ha szakad. Akkor azt kértem a születésnapomra magamtól, hogy láthassam Ethan Phillipset, mert az ő általa alakított Neelix volt a kedvenc szereplőm a Voyagerből. Az már csak a sors fintora, hogy egyedül én nem fényképezkedtem vele akkor, amikor mindenki más megrohamozta, így ezt nem tudom most büszkén megmutatni ebben a bejegyzésben. Viszont utána a méltán híres Trombitás sörözőben tulajdonképpen egy asztalnál söröztünk, és a mai napig felejthetetlen élmény számomra az a nap.
Minden mozzanatra emlékszem: amikor rohangáltam át a fényképezőgépeimmel egyik teremből a másikba, aztán Bea bemutatkozott és vele mehettem ide-oda, aztán Gumipók is befutott és csodálkozott, hogy te? itt?, meg amikor Nita gyakorlatilag ingyen megvette a Gépnarancs egyik ép és régi példányát, mi meg Creideikivel és acélpatkánnyal csorgattuk a nyálunkat a jó vétel hallatán, aztán a poszterekért és tortáért való harc alatt annyit röhögtem, hogy belefájdult az arcom is, és végül Chelloveck nekem adta a fabatkáit, úgyhogy megkönnyeztem a pillanatot, amikor enyém lett A város és a csillagok.
Ennyit a nosztalgiázásról. Már megint eltelt egy év, nincs SF-nap, őszi szünet van, dobostorta és sült hús illatozik az asztalon, és holnap megyek vissza Szegedre.
De hogy valami érdekeset is írjak a posztba, valamelyik nap égethető gyurmából készítettem magamnak Star Trekes kommjelvényt, azaz kommunikátort. Kicsit egyenetlen lett, de csak próba volt. Szegeden készítek egy sokkal szebbet, és akkor arról teszek be egy fényképet is, hogy irigykedjetek… :)
Ahogy az előző posztomban megígértem, előkerestem H. G. Wells novelláskötetét és a hazafelé tartó vonatúton el is olvastam belőle jó pár történetet. Néhányat kihagytam, mert amelyik írás a tizedik mondatnál sem köt le, legyen az regény vagy novella, azt biztosan félreteszem. Igaz, hogy nem végleg, hanem későbbi olvasásra. Szóval olvastam, és meg is állapítottam, hogy szeretem olvasni ezt a könnyed és olvasmányos történetszövést, legyen szó dinoszauruszokról, időutazásról, botanikáról vagy gyémántkereskedésről.
Különösen tetszett a dolgok tudományos megközelítése, dehát ugye ez már az én egyéni ízlésvilágomnak köszönhető. Nagyon irigylem, hogy Wells mindent ilyen egyszerűen ír le, mégis hihetetlenül gazdagon megpakolja a mondatait információval és még valamivel, amitől kíváncsi lesz az ember a következő mondatra is. És nem is ez tetszik benne igazán, hanem az, hogy ezt több száz oldalon át képes fenntartani.
Az ősz közeledtével megint elgondolkodtam, hogy mit jelent nekem az ősz, ahogy tavaly ilyenkor volt egy ilyen blogok közt terjedő gondolatsor, most azonban szabadvers-képekben írom le az ősszel látott és hallott, számomra fontos jellegzetességeket. El is kezdtem gyűjteni ezeket a szóképeket valamikor két hete, mindig hozzá fogom írni az újabbakat és ha posztolható minőségű lesz az ősz végére, akkor egy végeláthatatlan ősz-ciklust fogok ide beírni.
Máskülönben alig van időm bármire is. Folyton eszembe jut, hogy mi lehet most az MTT-vel, rágódom a jelenlegi szerepemen a Bagolykőben, vagy felidézem a tavaly novemberi SF-napot, amely olyan sok élménnyel gazdagított. Rádöbbentem, hogy egy kicsit mindenhová tartozom, és ezeknek a csoportoknak a metszete határoz meg engem. Ezt a gondolatsort ugyan más kontextusban is végiggondoltam és leírtam, de attól még mindenkor érvényes, hiszen engem mindig csoportok fognak meghatározni. Ezek a közösségek részben virtuálisak, hiszen az SFblogs-os társasággal mindössze egyszer találkoztam eddig, acélpatkányt kivéve, valamint a kapcsolattartás jellege is virtuális, mert a legtöbb embertől kétszáz kilométer választ el, tekintet nélkül arra, hogy MTT-sek, Bagolykövesek, vagy éppen volt osztálytársak.
És mindezeken gondolkodom, miközben hetente több napot töltök a laborban és gyomirtóval pusztítom a kísérleteim alanyait, meg amikor átbiciklizek a fél városon, hogy szifiliszes csontokat fogdossak, meg amikor este hatkor rohanok ebédelni kiflit tejföllel, mert azonnal kezdődik a szerepjáték és akkor bizony este tízig kockát dobálunk az asztalnál.
Most pedig Patricia Cornwell egyik könyvét hajkurászom, de mindkét példányt kivették a könyvtárból, amúgy meg majdnem három ezer forint. Antikváriumban persze nincs és pláne nem olcsón.
Legutóbbi bejegyzésem után két nappal egy túlhajszolt napot követően elmentem ebédelni, majd két villamosmegállónyi idő alatt ellopták a telefonomat. Nem elég, hogy az illető kihúzta a cipzárat a táskámon, kilopta a telefont, még vissza is húzta a cipzárat. Anyám első szavait hadd ne idézzem, ugyanis azok nem az illetőre vonatkoztak, hanem rám. Estére azonban letiltattam a SIM-kártyát, szombaton pedig visszavásároltam a számomat drága pénzért, amit előző hónapban spóroltam.
Szombat este vesztemre elmosogattam egy teáskannát, mert nagyon vízkövesnek ítéltem, csakhogy a művelet közepén a vékony falú üveg összeroppant a kezemben. Erős késztetést éreztem arra, hogy mikroszkóp alatt vizsgáljam a kicsorduló vért, de felülkerekedett a hétköznapi énem és rászorítottam egy rongyot a kezemre, hogy eljussak a fürdőszobáig anélkül, hogy összevérezném a padlót.
Másnapra a kötésen kívül semmi nem emlékeztetett az esetre, azonban úgy gondoltam, hogy miért ne menjek be vasárnap délután a laborba kicsit dolgozni, úgyhogy leporoltam Wilsont, és útnak eredtem. Csakhogy az első kerék olyan lapos volt, mint a Föld a középkori térképeken. Elvonszoltam magam Bötuhoz, és megkértem, hogy szakítson rám tíz percet a csodálatos biciklipumpájával, mert az enyémet ugyebár tavaly télen ellopták.
Azt persze már csak útközben vettem észre, hogy a könyökömnél egy véres horzsolás van és az egyik fekete nadrágomat kiszakította valami a combomon, holott nem szokásom észrevétlenül elesni versenybiciklikkel.
Ma pedig úgy gondoltam, hogy egy héttel a magánnyugdíjpénztárba regisztrálásom kezdete után befejezem ezt a műveletet és nyakamba vettem a várost - nem egy duplaszaltós esés következtében - hogy a bankban bevigyék az adataimat a rendszerbe. A múltkori posztban említett hölgy mosolyogva várt, begépelte az adataimat, majd elkerekedett szemekkel közölte, hogy már bent vagyok a rendszerben, vagy ha ez nem lehetséges, akkor a TAJ-számom kétszer lett kiadva.
Ez már nekem kicsit sok volt és inkább eljöttem a könyvtárba.
De legalább H. G. Wellsnek jó, mert ma van a születésnapja. Ezt azzal fogom megünnepelni helyette, hogy megkeresem azt a novellagyűjteményét - amit pár hete hoztam Szegedre, majd időközben félretettem - és újra elkezdem olvasni.
Kétezer-egy szeptember 11-én, gyanútlan gimnazistaként éppen a kilencedik napomat töltöttem a hatosztályos gimnázium első évében. A keddi napok sosem voltak hosszúak, úgyhogy talán egy menzán elfogyasztott ebéd után rögtön mentem is haza. Odahaza hangosan szólt a tévé - ahogy egyébként mindig -, úgyhogy már a liftben tudtam, hogy a World Trade Centerbe és a Pentagonba eltérített repülőgépek csapódtak.
Ezt a bejegyzést mások máshogyan és máskor már biztosan megírták, én még sosem. Úgyhogy most leírom, hogy akkor, majdnem tizennégy évesen izgalomtól kipirult arccal ültem le a tévé elé, hogy a további eseményekről tájékozódjak. Egy hónappal és tíz nappal később az első naplóbejegyzésem is megszületett a virtuális térben, de akkor már nem foglalkoztam a tornyok és Ámerika sorsával.
Azóta több százan haltak meg a mentőmunkások közül rákban. A szervezetükben lerakódott nagy mennyiségű azbeszt károsította a szöveteiket, amelyek emésztőszervi és légzőszervi rákot okoztak a leukémia mellett.
Az egyik járat utasai a becsapódás előtt már tudták, hogy mi vár rájuk. Nem tudom, mi járhatott a fejükben - egy-két nyilvános telefonbeszélgetést leszámítva -, mint ahogy azt sem tudom, én mit tettem volna. Kiábrándító, de valószínűleg semmit.
Tegnap éjjel úgy feküdtünk le aludni, hogy másnap az első tanítási nap vár majd minket, nem lenne rossz gondolat, ha kialudnánk magunkat. Azonban nem számoltunk Murphyvel és az ő törvényeivel.
Éjfél után nem sokkal egy kisteherautónak látszó tárgy csapódott az ablakunk előtti kedvenc ostorfámba, amely megadta magát és eldőlt, mint az ólajtó. Fényképeztem kicsit az erkélyről, majd kiérkeztek a rendőrök is és nekiálltak helyszínelni.
Mit lehetett mit tenni, őket is lefényképeztem, mert imádom az egyenruhásokat, a rendőrautójuk meg csodálatos volt. Lehívtak rögtön, hogy ne nagyon fényképezzem őket, mert sokat fogok fizetni, ha kikerülnek az internetre. Ők persze nem tudhatták, hogy nem igazán azért fényképezem őket, hogy kikerüjön bárhova is, csak az élmény kedvéért kattogtatom a gépemet. De ha már lent voltunk, segítettünk nekik, kikérdeztek minket is, aztán észrevettem a német sofőrök beszámolójával nem egybevágó keréknyomot a járdán. Tehát felhajtottak, nem pedig belógott a fa és úgy sodorták el. Ez már majdnem krimibe illő jelenet volt, ők bőszen fényképezték a bizonyítékokat, mi meg kommentáltuk az eseményeket.
Aztán egyszercsak arra jött két dudorászó ittas fiatal, egy fiú és egy világító ördögszarvacskás lány. Hát nem tudom, kik lepődtek meg jobban, mi vagy ők, de végülis a rendőrök is jót röhögtek, aztán rámkacsintottak, hogy most kellett volna fényképezni, megérte volna.
Végül már hajnali kettő is elmúlt, mire befejezték a helyszínelést, mi meg felmentünk, hogy na akkor alszunk. Ebben a szent pillanatban megérkeztek a tűzoltók azzal a még csodálatosabb piros autójukkal és láncfűrésszel kezdték nyiszálni a szegény fát. Ez már sok volt nekünk, úgyhogy a fényképezésből az lett, hogy kötelességtudóan kicsaptam az erkélyre az állványomat fényképezőgépestül, kettőt kattintottam és visszadőltem az ágyba, hogy az istentelenül zúgó zajban elaludjak.
Utánuk már nem jött senki. Reggelre csak néhány frissen letépett levél hevert az úttesten, mintha mi sem történt volna. A fa helyén tátongó óriási lyukat senki nem vette észre.
Fejest ugrok egy újabb félévbe. Laborban fogok dolgozgatni, mint eddig. Lesz néhány új tantárgyam, amelyeket a többiek tavaly már úgy-ahogy teljesítettek, de lesz köztük még egy elsőéves tárgy is.
Olvasmányaimat tekintve kicsit lassultam. Befejeztem ugyan a Feladatot, de most nincs erőm belevágni egy újabba.
Viszont a filmélményeim szaporodtak a nyár folyamán. Láttam a prágai kiruccanásunkat megelőző éjjel a Léon, a profit, valamint a prágai buszút alatt a Nemzet aranya második részét, a Mamma miát, meg a Casino Royale-t is. Volt ott még egy-két tinifilm is, de azért leginkább James Bond bácsi tetszett. Most már nem mondhatom, hogy nem láttam még Bond-filmet.
Aztán Csárli jött át három napra, úgyhogy kijutott bőven Heath Ledgerből is… Néztünk Candy-t, meg a 10 dolog, amit utálok benned című filmet is. Aztán egyik éjjel négy South Park és egy X-akták után még reggelig beszélgettünk. Belesűrítettük a három napba még az Amerikai pszichót is, amelytől nem voltam elájulva a könyv olvasása után, de azért Tamással is megnézettem. Megismerkedtem a Bit of Fry and Laurie-val is. Az angol humor engem olyannyira fáraszt, hogy a Gyaloggalopponelaludtam. Nem mintha nem imádnám Monthy Pythont, de ami sok, az sok. Ennek ellenére ezek a beteg angol humorral átitatott, rövid epizódok azért lemennek a torkomon.
Hát ez történt a nyár végén velem, még hátra van ugyan egy-két hét, de úgy érzem magam, mint a darált moslék, amit a disznók elé vetnek szeptember első felében. Ezzel természetesen nem véleményezni akartam a mai magyar egyetemi oktatás színvonalát.
Ami azt illeti, elég vegyes érzelmekkel gondolok vissza Prágára így két nappal a hazajövetel után. Soha még ilyen gyorsan nem rázódtam vissza a rendes kerékvágásba. Legszívesebben azt mondanám, hogy odakint minden teljesen más, hogy teljesen el voltam ájulva, de sajnos nem. Persze lenyűgözött, hogyne tette volna, csak nem úgy, mint Róma, vagy Párizs, ahol szintén megfordultam néhány nap erejéig.
Csinos kis utcácskák, karcsú fákkal díszített terek, elegáns uniformisban ácsorgó őrök, olcsó és jó sör, kedves hangulatú kiskocsmák világa ez. Azonban a takaros utcákon akadnak bűzös csövesek, a néptelenebb tereken galambszar és eldobált papírzsebkendők várják az arra tévedőket és ez nem valami szívderítő. Persze a prágai kosz is más, mint a budapesti kosz.
A Károly híd éppen felújítás alatt volt, de ez a sok turistát nem rettentette el attól, hogy éjjel-nappal ellepjék az állványokkal és nagy nejlonfóliákkal teli masszív hidat. A vár környéke szép tiszta, rendezett, azzal nem volt semmi bajom, mint ahogy összességében Prágával sem, csak valahogy volt benne valami őrületesen furcsa.
Jártunk a zsidónegyedben, a várnegyedben, láttunk zsinagógákat, macskakővel kirakott kis utcácskákat, amelyeken sétálva úgy éreztük, hogy fölénk tornyosul az egész város. Keskeny sikátorok meredek lépcsőin araszoltunk lefelé, hatalmas bronzszobrokat csodáltunk meg alulról, és ámuldoztunk az Orloj tövében. Nagyon kedves kis találmány ez az óraszerkezet, sokáig bámultuk, mígnem ellepték a hangyákként hemzsegő turisták a teret és lélegzetvisszafojtva várták, hogy egész óránál kijöjjenek a bábuk és a csontvázként ábrázolt halál bólogatva csengessen. Hát csengetett, az a néhány száz turista pedig, akik egy helyre voltak bezsúfolva, a templomból éppen kilépő friss házasoknak elkezdett tapsolni és ujjongani megannyi óvodás lelkesedésével.
Sosem gondoltam volna, de mikor visszafelé jöttünk, és elhagytuk Pozsonyt, majd Győrt is, és a Petőfi hídon átjöttünk Budára, ragyogó és csodálattal teli pillantást vetettem a Parlamentre, a budai várra és a kivilágított Szabadság hídra, mintha évek óta nem láttam volna. Talán sok is volt ez az öt nap. Soha még ennyit nem sétáltam. Reggeltől késő délutánig csak mentünk és mentünk. És Prágának sose lett vége, mindig akadt egy újabb érdekes kis utca, vagy egy furára festett szocialista paneltömb, vagy útba esett egy templom.
Ez volt hát Prága, a színes villamosok, a sör, az ötletes cégtáblák és a macskaköves utcák hazája.
És most visszatérek a megkezdett olvasmányaimhoz, amelyek azért egy SF-es bloghoz mégiscsak jobban illenek. Habár Prága az Őrség-tetralógia egyik helyszíne, ahol Anton és Edgar egy prágai kis étteremben elvitatkozgatnak, na meg jó kis sört isznak és lehúzzák a mi pocsék Dreherünket, ami tényleg elég vacak. Hoztam egyébként sört is külhonból, de azt csak a kiváltságosok kaphatják meg.
Most, hogy tíz varázslatos nap után visszacsöppentem a valóságba, próbáltam minél távolabb maradni az elektronikai eszközöktől, kisebb-nagyobb sikerrel. Mert hát ugye névnapomra rögtön két karórát is kaptam, egy Depeche Mode-osat a nagy Ámerikából, meg egy csodálatosan szép, régi Szignál karórát, amelynek még ébresztő funkciója is van. És működik rendesen.
Aztán nekiálltam a Hősöket nézni, tavaly nyáron láttam az első évadot, most pedig egyhuzamban megnéztem tegnap késő délutántól hajnali kettőig a második évadot. Ennek következménye, hogy őrületes sebességgel elkezdtem letölteni a harmadik évadot. Utána kell még néznem, hány évad van eddig, mert amúgy semmi egyebet nem tudok a sorozatról, csak azt, hogy leköt és tetszik.
Máskülönben a táboros oklevelemet, tankönyvemet pakolgatom és éppen készülök felhímezni egy unikornist a taláromra, hogy jövőre már abban feszítsek. Talált tárgyak tömkelege van az asztalomon, ami jól hangzik, de legtöbbjük értéktelen a számológépet leszámítva. Habár a rellonzöld és levitakék nyelű pálca valakinek biztos hiányzik.
Tamás volt itt tegnap és tegnapelőtt. Megnéztük a Terminátort a moziban, de nekem teljesen olyan volt, mintha egy alternatív Batman-filmet láttunk volna. Ennek ellenére nagyon tetszett, huhogva jöttünk ki a moziból. Visszaköszönt egy Trek-szereplő is Kyle Reese szerepében, úgyhogy a szereposztás tulajdonképpen elnyerte a tetszésemet.
Jövő hét elején indulunk anyuval Prágába, küldök képeslapot, aztán öt nap múltán már jövünk is vissza. Annyi sört fogunk inni, amennyi csak belénk fér, az biztos.
Nagyon nem akaródzik most írnom semmit a táborról, de úgy érzem, valahova mégiscsak kell jegyzetelnem, hogy ne szálljanak el idő előtt a fontos momentumok. Persze sosem fogom elfelejteni ezeket a mozzanatokat, de mivel ettől mindig rettegek, mindig mindent rögzítek írásos formában.
Hihetetlenül eseménydús volt a táborban töltött tíz nap. Az első néhány nap minden teljesen újnak tetszett. Új arcok és nevek, új szokások, új napirend, és ebben az új helyzetben elfelejtettem, hogy létezik a mobiltelefon, a számítógép, az internet… Teljesen kiléptem a mindennapi világból. Jólesett, hogy nem minden eseményre gondoltam úgy, hogy ‘na ezt most jól beblogolom, ha hazaértem’, hanem csak hagytam, hogy körülöttem felépüljön egy varázslatos kis környéken egy varázslatos közösség vidámsággal és mókával.
Voltak persze szomorú pillanatok, vagy éppenséggel komoly beszélgetések, amelyek arra ösztönöztek, hogy kivételesen ne érezzem magam önfeledt gyereknek, hanem higgadt felnőtté avanzsáljak, talán sikerült, talán nem.
Jó volt, hogy sokan megtiszteltek bizalmukkal, holott akkor és ott találkoztunk először. Tetszett, hogy a tábortűz körül mindenki áhítattal énekli a dalokat, vagy ha olyan, akkor egyforma lelkesedéssel lálánérózik, vagy éppen ugyanolyan beleéléssel temetik a csigabigát egy másik dalban.
A táborban egyébként sok érdekes dolgot is megtudtam és sok fura kalandban volt részem. Így tehát elmondhatom, hogy felejthetetlen élmény volt az, hogy
- megismertem végre Keating bácsit és egy szobába kerültünk
- megismerhettem még sok-sok embert, akikkel nagyon jó volt beszélgetni, vagy csak összefutni a programok közt
- farkasra vadásztunk harmincegyen, de a farkas mégis legyőzött minket minden kör végére, mert terepszínű ruhában dekkolt a bokrok mélyén
- birkóztam egyet Vikóval a középkori fegyveres előadás után
- kávéztam reggelente Meredisszel
- elaludtunk mindannyian a Jégkorszak 3 közben a kaposvári moziban
- megtudtuk Szepi bácsitól, hogyan készül a tutyi, és hogy elénekelt nekünk egy rakás sváb éneket harmonikával
- elmentünk a Hancúrpajtába négyen (Dorothy, a bádogember, a madárijesztő és az oroszlán), amíg a többiek az esőben kviddicseztek
- a csúszdán egymásra csúsztunk legalább nyolcan és a végén Urinore átugrott mindenkit, Barnabás pedig nyavalygott, hogy szét kell tennie a lábát
- Marie elhasználta a százas csomag papírzsepimet
- a tábortűznél sok szép, vagy kevésbé szép, de vicces dalt énekeltünk, és hogy Ádám pofákat vágott mindeközben
- én lettem a Bagolykő viccmesélője
- megtudtam Annától, hogy a nutellás paradicsom és a fogkrémes alma remek étel
- kiderült Zsebiről, hogy egy szakra járunk, ráadásul ugyanabban a városban
- étkezésnél az asztaltársaim általában fuldokoltak a röhögéstől
- minden reggel kitaláltunk valami őrültséget a szobazsemlére és egyszer két pluszt is kaptunk
- a hancúrpajta szalmájában turkálva remek kis mobiltelefonokat lehet találni, nemcsak tízforintosokat
- gyilkosozásnál végre egyszer nem Angelt nyírták ki első körben
- nem mentem strandra a többiekkel, mert míg én a kaposvári kórházba kísértem kilencedmagammal Meggie-t, addig a többiek pecsenyére sültek a parton, és aztán csak ordítva tudtak aludni
- megzabáltunk egy tonna dinnyét, paradicsomot, paprikát, sajtot és elszürcsöltünk tíz-húsz liter szörpöt és egy vagon kakaót
- megtanultunk körmönfonni és másnapra mindenkinek csuklótól könyékig tele volt a karja színes karkötőkkel
- megtudtuk Keatingtől, hogy a murok a répa és a lapító a vágódeszka
- háremtag lettem Charlie bácsi háremében
- a táborozók nagy része össze-vissza rakosgatta terítésnél a villát, kést és kanalat, tulajdonképpen csak egyféleképpen nem: ahogy helyes lett volna
- a szörp minden asztalról pillanatok alatt elfogyott, az aktuális terítő (egyben újratöltő és mosogató) csapat legnagyobb örömére
- a Harry Potter premiernapján bementünk a kaposvári moziba Patcáról és talárban, kezünkben pálcával megnéztük a filmet
- és, hogy az első napokban mindenki csak répás lánynak hívott, mert sok holmim répás, többek közt a fülbevalóm, a kitűzőm és a kanalam is.
Mindent összevetve a tábor nagyon sűrű élménysorozat volt, bármikor szívesen újraélném ezt a tíz napot, azzal a kevéske negatívummal is, amelyek időközben voltak.
Néhány program szerintem túl sűrűn következett rá az előzőre, és ezzel nem voltam egyedül, habár a többiek biztosan megszokták már ezt a korábbi táborokból. Néha aludtam volna két-három órát délután, de csak másfél-két órányi szabad idő jutott. A kötelező filmnézés sem volt ínyemre, habár ezzel a negatívummal szemben fel tudom állítani a táboros tíz nap összes többi eseményét, mert ez tényleg csak kirívó negatívum volt számomra, mivel kétszer is láttam és nem akartam lefekvés előtt hányni.
Aztán amiről nem a táborszervezők tehetnek, az az volt, hogy éjjel néha ki kellett mennem a mosdóba, mert egész nap paradicsomot és dinnyét zabáltam, aztán megittam egy csomó szörpöt, vizet, teát, kakaót, meg kávét, mert meleg volt. És hát éjjel ugyebár sötét van. Sűrű setét az éj, dühöng a déli szél… Meg ilyenek. Szóval én minden lépésnél majdnem szörnyethaltam ijedtemben. Roppant kínos, ugyanakkor egyben mulatságos is volt. Szerencsére mindhárom ilyen alkalmat túléltem és megúsztam erős szívdobogással csupán.
Igazából kimerítettem a nagy terjedelmű beszámoló fogalmát, úgyhogy be is fejezem.
Rabbot a tábori dalban a következőket énekelte rólam:
Sok jó viccet fapofával,
Anne a kaja közben tálal.
Ha széjjel ráz a nevetés,
Segíthet a répaevés.
Nem sokat írtam az elmúlt hetekben, ahogy nézem, de nem nagyon volt mondanivalóm, olvasnivalóm meg annál is kevesebb. Bár, ha jobban belegondolok, most került elém Zsoldos Pétertől A feladat, valamint kölcsönkönyv státuszban Clarke-tól a Randevú a Rámával. Arról nem is beszélve, hogy Szecsődy Pétertől megkaptam az Ígéretek antológiát, amelyet szintén kedvemre olvasgathatok, bár az inkább szépirodalmi jellegű. Klasszul alakul az üzletük, kicsit be is segítettem a szekrényácsolásban, jó móka volt.
A feladattal egyébként már majdnem végeztem, csak a fővárosba utazásom után letettem és úgy is maradt. Húsz oldal várat még magára mindössze. Egyébként tetszik, majd írok róla.
Aztán a múltkor én is beneveztem erre az ‘írj SF könyvekről, és kapsz ajándékba’ dologra, reméljük, lesz belőle valami. Most viszont lázas pakolásban vagyok, mert megyek a bagolykövesekkel táborozni tíz napra, és sose tudom, mit hagyok itthon. Általában a papucs marad ki a bőröndből, vagy a fogkrém.
És persze ma úgy terveztem, hogy addig alszom, ameddig csak bírok, hát ez tíz óra tájban meghiúsult, ugyanis éktelen dörmögésre ébredtem, ami végül betontöréssé alakult, mire az agyam is felébredt. Természetesen az ablakom alatt, bár öt emelettel lejjebb.
Az elmúlt napokban hol megdöbbentem Jacko halálán, hol kémiát tanultam, hol örültem az állatszervezettan jegyemnek, mindezt folyamatosan felváltva, hogy azért egyik tevékenységet se unjam meg. Aztán időközben észre sem vettem, hogy két komment is várakozik moderációra, de most engedélyeztem mindkettőt.
Mondanám, hogy időben végzek a vizsgáimmal, de nem. Az utolsó napon még utóvizsgázom két tárgyból. Egyből pedig feladtam a harcot erre a félévre. Nincs jó kedvem, nincs semmihez hangulatom, se az íráshoz, se a tanuláshoz, se az evéshez, se a társasági élethez, semmihez.
A patkányok itt maradnak az Alföldön a nyárra, én pedig pénteken hazautazom, függetlenül a vizsgáim eredményétől. Bár az egyikre van tippem, hogy milyen lesz, és nem a nemtudásom miatt. Egyébként szép nagyok lettek már a fiúk, igazi kétfős patkányhadsereg. Jó étvágyuk van, mindent megesznek, nápolyitól elkezdve a száraz kolbászcsücskön keresztül a kenyérvégig mindent. Kicsi nekik a ketrec, de nincs hely és pénz se nagyobbra.
Ami meg Jackot illeti, a hírportálokon sok kommentárt olvastam másoktól, és bár saját maga jrult hozzá a szervezete tönkretételéhez, mégis egyetértek azzal, aki azt írta valamelyik híroldalhoz, hogy az emberiség ismét kinyírt egy csodát, gratulálok!
Új lakótárs, több nyűg, kevesebb befizetnivaló pénz. Szaporodó vizsgaidőpontok, megtanulandó fogalmak és feladattípusok kémiából. Három adag idegesség és a természetvédelem ellen irányuló mérhetetlen gyűlölet. Majd ugyanez az állatszervezettan felé is.
Lepöccintendő zöld pókok a vállon, sikítás, rohanás. Aztán az ETR-t látva szívroham. Majd még egy enyhébb.
Olcsó hippinyaklánc a nyakban, kibontott haj csatok nélkül, bozontos fej, reggeli döcögés a villamoson szúrós tekintetek közt.
Azt hiszem, nagyjából ennyi. Este talán összeülünk sörözni, holnap pedig virtuális órát tartok gyógynövénytanból, és talán még a rendszertant is belekeverem, hogy ne csak szórakozás legyen belőle, hanem valódi tanulás is. Nincs kedvem a kémiához, undorító és ocsmány, mert semmi szükségem nincs rá. Jópofa dolog, hogy ki tudom számolni minden vacaknak a pH-ját és sztöchiometriából én vagyok a király, de mire is megyek vele?
Szóval reggel felkeltem, nyöszörögtem kicsit, aztán Tamás lelépett, én meg egyedül maradtam a reggelimmel és a távirányítóval. Megnéztem a Szomszédokat, Etus megint jól járt, a nagy fehér meg Szerelem a kolera idejént olvasott és bőszen ajánlotta mindenkinek, mondván: milyen szép gondolat, hogy kolera van és mégis szerelmesek az emberek. Közben egy éretlen paradicsomot rágcsáltam, egészen halvány narancssárga volt, nem is csoda, mert brit üzletláncban vettem, biztos, hogy soha nem látott napot. A csumáját be is dobtam a patkányoknak.
Máskülönben minden rendben van, éppen azon gondolkodtam, hogy miért akkor áll neki hormontúltengeni az egyik professzorasszony, amikor az én vizsgadolgozatomat javítja, mert így sajnos mindig lehúzza elégtelenre.
Aztán jött a postás, ráfeküdt a csengőre és adott egy kispárnányi csomagot, amelyben mindenféle földi jó volt. Anyu leküldte a hupikék törpikéket, amiket a boltban szerzett, leküldte a Budai Polgárt is, amelyben az olvasói levelek közt ott a nagymamásan sápítozós levelem, valamint küldött Heti Heteseket, csokoládét, fogkrémet és egyéb izgalmas dolgokat, úgy mint nadrágtartó két színben.
Kiborítottam mindent az ágyra, hogy úgy nézzen ki a lakás, mintha a tulajdonosai éppen a vizsgaidőszak kellős közepén lennének, aztán elviharzottam otthonról. És most a könyvtárban ücsörgök. Szeretnék már hazamenni és tanulás helyett A poszthumán döntést olvasni, de sajnos ez még igencsak messze van.
Bosszant, hogy a múltkor lelopták drága Wilsonról a pumpát, mert Csepel szabvány szelep volt rajta és azt most égen-földön sehol nem találok, pedig csak egy párszáz forintos vacak. Persze ilyen melegben biciklizzen az, akinek hat anyja van, így is a kipusztulás szélén állunk.
A hétvégén voltunk jó hűtött moziteremben és ötödmagunkkal megnéztük a Star Treket megint, és újfent szinkronnal. Úgyhogy ezen felbuzdulva éppen lelopom az internetről a feliratos, eredeti hangos változatot, mert valami jó nekünk is kell.
Mert valami hülyeség mindig kell. Ismerősnél láttam, kitöltögetem, aki akarja, töltögesse ki nyugodtan, bár nem egy témát jár körül, mint az a könyves, amelyik mostanában terjenge a blogokon. Na lássuk!
1. Nevezz meg 5 dolgot, amit látsz, anélkül, hogy felkelnél a helyedről.
A hátizsákom, a mobiltelefonom, a pénztárcám, a diákigazolványom és a TTK-s falióra.
2. Hogyan hordod a hajad?
Havonta változik, most éppen egy piros retro hajcsat van benne, és a fülemig ér, hátul meg le van nyírva. Ja és a hajfesték doboza szerint fahéjszínű.
3. Mit viselsz most?
Ma minden fekete rajtam a csatot és egy citromsárga sálat kivéve. A melltartó is, a trikó is, a pulóver is és a nadrág is.
4. Mi a foglalkozásod?
Tanuló.
5. Sokat alszol?
Rettenetesen sokat, de csak ha hagynak.
6. Milyen volt életed legjobb csókja?
Mindegyik a legjobb.
7. Mi az aktuális fandomod/mániád/szenvedélyed?
Most éppen rendőr akarok lenni, mert “sokat” keresnek, van jelvényük és tök jó az egyenruhájuk. Reméljük, mire elvégzem a biológia szakot, elmúlik, mert jelenlegi terveim szerint utána jelentkezem rendőrnek és szolgálatba helyezem magamat, mert többet keresnek, mint egy diplomás biológus.
8. Mit ettél ma legutóbb?
Csilis-citromos csipszet, de bár ne tettem volna…
9. Mi volt az utolsó SMS, amit kaptál?
Anyu küldött egy sms-t, hogy a Budai Polgárban benne van az olvasói levelem, amelyet pár hete küldtem be nekik mailen.
10. Melyik weboldalakat látogatod meg mindig, ha fellépsz az internetre?
Varázslat, GMail, SFblogs, Twitter, index.hu
11. Mit vettél legutóbb?
Tegnap este egy üveg cseh sört. Persze elkérték a személyimet, illetve már eleve nyomtam az orruk alá.
12. Mit hallgatsz most?
A számítógépterem pszichedelikus zúgását.
13. Mire szoktál gondolni elalvás előtt?
Hogy minél hamarabb el kéne aludnom, mert annál többet alszom… De ha vizsgázom másnap, akkor mindenféle gonosz dologra.
14. Milyen CD-t vettél utoljára?
Ronan Keating egyik maxi cédéjét vettem ötven forintért. Kurva jó vétel volt. Egyszer sem hallgattam bele.
15. Milyen a kedvenc időjárásod és miért?
15-20°C között, hajnali friss levegőben, enyhe széllel, illetve a késő esti szalonnasütések hangulatát idéző szél nélküli nyári éjszakák.
16. Ha tudnál játszani egy hangszeren, melyik lenne az?
Hegedű vagy fuvola.
17. Hogy vagy?
Ingerült vagyok, mert vizsgaidőszak van és nem akarok semmivel se foglalkozni.
18. Van-e valami, amit most rögtön szeretnél elmondani valakinek?
Nincs.
