Pechsorozat

Legutóbbi bejegyzésem után két nappal egy túlhajszolt napot követően elmentem ebédelni, majd két villamosmegállónyi idő alatt ellopták a telefonomat. Nem elég, hogy az illető kihúzta a cipzárat a táskámon, kilopta a telefont, még vissza is húzta a cipzárat. Anyám első szavait hadd ne idézzem, ugyanis azok nem az illetőre vonatkoztak, hanem rám. Estére azonban letiltattam a SIM-kártyát, szombaton pedig visszavásároltam a számomat drága pénzért, amit előző hónapban spóroltam.

Szombat este vesztemre elmosogattam egy teáskannát, mert nagyon vízkövesnek ítéltem, csakhogy a művelet közepén a vékony falú üveg összeroppant a kezemben. Erős késztetést éreztem arra, hogy mikroszkóp alatt vizsgáljam a kicsorduló vért, de felülkerekedett a hétköznapi énem és rászorítottam egy rongyot a kezemre, hogy eljussak a fürdőszobáig anélkül, hogy összevérezném a padlót.

Másnapra a kötésen kívül semmi nem emlékeztetett az esetre, azonban úgy gondoltam, hogy miért ne menjek be vasárnap délután a laborba kicsit dolgozni, úgyhogy leporoltam Wilsont, és útnak eredtem. Csakhogy az első kerék olyan lapos volt, mint a Föld a középkori térképeken. Elvonszoltam magam Bötuhoz, és megkértem, hogy szakítson rám  tíz percet a csodálatos biciklipumpájával, mert az enyémet ugyebár tavaly télen ellopták.

Azt persze már csak útközben vettem észre, hogy a könyökömnél egy véres horzsolás van és az egyik fekete nadrágomat kiszakította valami a combomon, holott nem szokásom észrevétlenül elesni versenybiciklikkel.

Ma pedig úgy gondoltam, hogy egy héttel a magánnyugdíjpénztárba regisztrálásom kezdete után befejezem ezt a műveletet és nyakamba vettem a várost - nem egy duplaszaltós esés következtében - hogy a bankban bevigyék az adataimat a rendszerbe. A múltkori posztban említett hölgy mosolyogva várt, begépelte az adataimat, majd elkerekedett szemekkel közölte, hogy már bent vagyok a rendszerben, vagy ha ez nem lehetséges, akkor a TAJ-számom kétszer lett kiadva.

Ez már nekem kicsit sok volt és inkább eljöttem a könyvtárba.
De legalább H. G. Wellsnek jó, mert ma van a születésnapja. Ezt azzal fogom megünnepelni helyette, hogy megkeresem azt a novellagyűjteményét - amit pár hete hoztam Szegedre, majd időközben félretettem - és újra elkezdem olvasni.

A mi postásunk háromszor csenget

Szóval reggel felkeltem, nyöszörögtem kicsit, aztán Tamás lelépett, én meg egyedül maradtam a reggelimmel és a távirányítóval. Megnéztem a Szomszédokat, Etus megint jól járt, a nagy fehér meg Szerelem a kolera idejént olvasott és bőszen ajánlotta mindenkinek, mondván: milyen szép gondolat, hogy kolera van és mégis szerelmesek az emberek. Közben egy éretlen paradicsomot rágcsáltam, egészen halvány narancssárga volt, nem is csoda, mert brit üzletláncban vettem, biztos, hogy soha nem látott napot. A csumáját be is dobtam a patkányoknak.

Máskülönben minden rendben van, éppen azon gondolkodtam, hogy miért akkor áll neki hormontúltengeni az egyik professzorasszony, amikor az én vizsgadolgozatomat javítja, mert így sajnos mindig lehúzza elégtelenre.

Aztán jött a postás, ráfeküdt a csengőre és adott egy kispárnányi csomagot, amelyben mindenféle földi jó volt. Anyu leküldte a hupikék törpikéket, amiket a boltban szerzett, leküldte a Budai Polgárt is, amelyben az olvasói levelek közt ott a nagymamásan sápítozós levelem, valamint küldött Heti Heteseket, csokoládét, fogkrémet és egyéb izgalmas dolgokat, úgy mint nadrágtartó két színben.

Kiborítottam mindent az ágyra, hogy úgy nézzen ki a lakás, mintha a tulajdonosai éppen a vizsgaidőszak kellős közepén lennének, aztán elviharzottam otthonról. És most a könyvtárban ücsörgök. Szeretnék már hazamenni és tanulás helyett A poszthumán döntést olvasni, de sajnos ez még igencsak messze van.

Bosszant, hogy a múltkor lelopták drága Wilsonról a pumpát, mert Csepel szabvány szelep volt rajta és azt most égen-földön sehol nem találok, pedig csak egy párszáz forintos vacak. Persze ilyen melegben biciklizzen az, akinek hat anyja van, így is a kipusztulás szélén állunk.

A hétvégén voltunk jó hűtött moziteremben és ötödmagunkkal megnéztük a Star Treket megint, és újfent szinkronnal. Úgyhogy ezen felbuzdulva éppen lelopom az internetről a feliratos, eredeti hangos változatot, mert valami jó nekünk is kell.

Bicikli és szemétszedés

Napok óta készültem a ma reggeli szemétszedésre, amelyet egy önkéntes szervezet, egy közhasznú egyesület szervezett, az Új Akropolisz. Nem ismerem őket, de jó ötletnek tűnt a város egy picike szegletének megszabadítása a felhalmozódott palackoktól, egyéb szeméttől.

Viszont a hét eleje óta vártam arra, hogy szervizbe kerüljön Wilson és feltegyék rá az új fékkart. Apróbb javítanivalók is akadtak rajta, például a hátsó lámpa, a kormányszalag újratekerése és rendes rögzítése, ilyesmik. Mindez meg is valósult, de jól él az emlékezetemben az a néhány hónap, amikor koskormányt kerestem mindenhol, de nem tudtak szerezni nekem Csepel-szabványt sehol, azt mondták, nincs, nem is lesz, cseréljem ki az ehhez szükséges alkatrészeket és lesz kormányom. Nem cseréltem ki.

Megkértem Bötut, hogy szerezzen nekem egy koskormányt, talált is egy hasonlót, de át kellett alakítani. Nyüszítve vártam, hogy az édesapja és annak barátja áthegessze a kormány egyes részeit, hogy megfelelő formájú legyen. Ez is sikerült, méghozzá pénzügyi hozzájárulások nélkül, összetettem a két kezem, hogy ilyen is megtörténhet.

Ma viszont reggel Tamás hozza a biciklit, mondván: ó, minden rendben, de le kellett venni a kormányt, mert a fékkart nem tudták rátenni, és nem tudták visszatenni a kormányt, így kicserélték egy másikra, de nem kellett kifizetni.

Azt az arckifejezést nem lehet elképzelni, amit ekkor produkáltam. Elég bosszantó, ha valaki hónapokig kajtat egy kormányt után, amit végül tönkretesznek egy szervizben és ingyen adnak egy másikat, ami beleillik a Csepel-szabvány alkatrészbe. Bár talán inkább nevetséges.

Úgyhogy most van egy új kormányom, a régit nem kaptam vissza, mert le kellett vágni, a régi fékkart is otthagytuk, de legalább rekordmennyiségű ember jött el a szemétszedésre és megtelt egy óriási konténer is PET-palackokkal, üvegekkel, cipőkkel, zacskókkal, papírral, és egyéb vackokkal.

Elképesztő, hogy az emberek mennyi ócskaságot dobálnak el az ártéren, és amikor megárad a folyó, kimossa ezt a sok vackot és máshol leteszi. Földdel megtömött becsomózott zacskókat is láttam (nem a víz töltötte fel), ötletem sincs, mi volt a funkciója, de mire az összes ilyet összeszedtük, mindegyikünknek kilyukadt a gumikesztyűje, a többször használt szemeteszsákja, összekoszolódott a kölcsönkapott láthatósági mellénye és még az egyesület emblémájával ellátott simléderes sapkánk is tiszta kosz volt.

Aztán megköszöntem, hogy ott lehettem és elbicikliztem a könyvtárba. Szóltam erről napokkal korábban Zsófinak (aki Gyöngyvér) és Bötunak is, de nem reagáltak, így nem volt ismerős a csapatban.

Napok közt elveszni

Az elmúlt egy héten annyi minden történt velem, hogy le sem tudom írni. Bár ezek csak apróságok, mégsem kísérlem meg a leírásukat, csak címszavakban. Kisütött a nap, meleg idő jött, a kabátom hol a fogason van, hol rajtam. Ez rendkívül izgalmas dolog egyébként.
Régóta gondolkodom azon, hogy el kéne vinni szegény Wilsont a szervizbe, mert a hátsó fékem bizony még mindig nem jó és nincs hozzá megfelelő szerszámom, se alkatrészem. Maga a hiányzó alkatrész egy picike fémpöcök amúgy, talán fél centis sincs.

Pénteken a laborból elhoztam egy jó adag vízinövényt, nemcsak Elodeát, hanem valami másfélét is, no meg a kis, aranyos, jópofa csigákat is. Három leszaladt a lefolyón, úgyhogy olyan savanyú pofával mentem haza a nyolc nyamvadék, apró kiscsigával, hogy bárki azt hihette volna, citrommal ebédeltem citromot. Otthon még elrendeztem egy hatalmas befőttesüvegbe őket a növényekkel együtt, megetettem a patkányokat, aztán vonatoztam egy keveset, mert már rég ültem vonaton.
Odafelé egy pasas végig horkolt, de ráadásul úgy aludt, hogy a kabátjával letakarta az arcát. És csak Zuglóban szállt le, úgyhogy én félájultan próbáltam aludni valamennyit, mert akkor legalább nem hallottam az eszeveszett horkolását. Otthon finomakat ettem, megnéztem a Több, mint testőrt, amely rendkívül jó filmnek bizonyult és nem is értem, miért nem láttam már korábban. Főleg, hogy mikor még kisgyerek voltam, a Tökéletes világ és a Farkasokkal táncoló naponta előkerült a szekrényből. Akkor még volt videónk és még működött is. Csak aztán, mikor több hónapon keresztül naponta megnéztem a Vissza a jövőbe című filmet, valamiért felmondta a szolgálatot.

Találkoztam a városban emberekkel, sétáltam a szeles utcákon, fahéjszínűre varázsoltam a hajamat, megdögönyöztem a kövér vörös macskámat, és más hasonló kal. Apropó, furcsa szleng, elolvastam visszafelé a vonaton a Gépnarancsot, néhány részletre egészen máshogy emlékeztem. Még legalább tízszer-hússzor el kell olvasnom. Mindig meglep. És szeretem az olyan könyveket, amelyek sokadszori olvasásra is meglepnek. A könyv megvételének történetét máskorra hagyom, mert az különösen vicces.

Fényképek a lombok között

Szép napsütésre ébredtünk… volna, ha a redőny nem lenne mindig teljesen leengedve éjszakára. Délután felkaptuk majdnem az összes fényképezőgépünket, két digitális Canont és egy analóg Werrát, és szanaszét fényképeztük magunkat a ligetben a fák között. Érdekes ágrendszerek, szép barnásszürke fatörzsek között mászkáltunk, színes falevelekben gázoltunk és kergetőző kisgyerekeket figyeltünk. Visszamegyünk még este, állványokkal és a mesterséges fényben próbálkozunk a záridőkkel. Betti hozza a Zenitjét, az enyém itthon marad a Werrával, most csak a digitálissal merek vakon fotózni, de Betti már kitapasztalta a gépét. Kíváncsi leszek az első stóc filmre, ami hétfőre lesz kész. Anyu utánam küldi.
Csak mielőtt elindulunk, megint meg kell húzzam az egyik csavart, mert a pedál rakoncátlankodik.

Valami mindig történik

Eddig nem is volt olyan lapos ez a nap. Reggel napsütésre keltünk, meg harangszóra - velünk szemben egy templom áll. Fogtam a patkányketrec tetejét, leemeltem és amíg a kíváncsi szőrgombócok összepiszkították a szobát és elbújtak lehetetlen helyekre, addig én kimostam gyötredelmes munkával a tálcát. Ami rózsaszín, csak hogy tetézze a bajt. Lekapargattam a csodásan odaszáradt macskaalom halmokat, majd az egészet a kádból is ki kellett mosnom az elázott szénával együtt. Aztán ki kellett édesgetnem valahogy a patkányokat az ágy alól, amíg száradt a tálca az általam agyagszakkörön készített tálkával együtt. Ki gondolná, hogy ezek az amúgy valóban intelligens állatok a tányérjukba is beleszarnak? Habár módszeresen kipakolják a magokat és a gyümölcsöt belőle, szóval lehet, hogy ők bosszankodnak, amiért nem sikerült megértetniük velem, hogy az az ő vécéjük és ne rakodjam bele az ételt. Nos, miután kikapartam őket az ágy alól, megfürdettem őket, ők pedig hangot adtak tiltakozásuknak valami éktelen patkánysivítással és -morgással. Bár inkább csak morogtak mély, érdes hangon. A kádból két illatos, tiszta kisállat került ki. Nem mintha amúgy nem tisztálkodnának, mert rettentően kényesek erre. Meg is sértődhetnék akár: ha sokat simogatom őket, visszaeresztve a ketrecbe azonnal elkezdenek mosakodni, hogy leszedjék a kezem után maradt szagot.

A mai események sorához még hozzácsaphatjuk, hogy a patkányok tisztába tétele előtt még hajat is mostam, ami nem volt ugyan egy nagy művelet, tekintve, hogy körülbelül hat-nyolc centis hajam van, de az legalább sűrű; aztán lehasaltam megágyazatlan ágyunkba A Stitch in Time-ot olvasni; valamint mikor ijedten észleltük, hogy nincs itthon ebédnek való, elbicikliztünk a közeli áruházba és vettünk két nagy zacskó tésztát, tömlős sajtot, tejfölt, meg ilyen hasznos dolgokat. Itthon, kerékpár-lelakatolás előtt a szerszámokat levonszoltuk a második emeletről és minden létező csavart meghúztunk a bicikliken - mindenki a sajátján -, majd maszatosan és olajosan feljöttünk az udvarról.

Kormánycsere

Uhh, nem volt semmi… Háromnegyed ötre átballagtunk Bettihez, most értünk vissza a könyvtárba, gyalog néhány perc az egész, de a bütykölés, az rettenetes volt. Leszedtük a kormányt, de valami rettentő nehezen, leimádkoztuk egyenként a fékkarokat, és rájöttünk, hogy a régi Csepel szabvány kormánytartó kis bigyó alumínium, és törni fog. Másfél órán át próbáltuk beletuszkolni az új kormányt, még Betti apukája is lejött a pincébe és szétszedtünk módszeresen mindent. Mihelyst valami végre a helyére került, tönkrement valami más, vagy beletörtünk valamit, vagy csak egyszerűen elgörbült valami. Így most nincs hátsó fékem, de mivel amúgy sem működött, mindegy. A lámpáért aggódtam, mert centikkel felette cspakodott mindenki a kalapáccsal, de nem lett semmi baja. A féket holnap reggel, kémia ZH után elviszem megcsináltatni, habár tényleg nem sürgős, sose használtam. Egyébként borzalmas volt ez a szerelés, mindenki tiszta olaj lett, de ami még nagyobb baj, hogy szerintem Bettinek volt délutánra programja és tudom, hogy ritkán jut el bárhova is, és most még erről is lemaradt. És ezt nem akartam, mert így is rá vagyok akaszkodva, pedig eléggé aszociális ember vagyok, szóval túlzásnak érzem, amit művelek.

Bicikli

Piros, női vázas, tizenöt éves, országúti Csepel. A régi alkatrészekkel, habár már a Schwinn tákolta össze. A neve Wilson, és rendkívül kedves, jó humorú, barátságos, segítőkész, hé ez még mindig a biciklimről szól? Azt hiszem, igen.
Szóval Wilson egy ilyen jól összerakott bicikli, gyors, dinamós, kevés karccal, mindig elegendő olajjal a láncain és minél kevesebb nyekergéssel. Együtt rójuk Szegedet keresztbe-kasul mindennap. A kormánya ökörszarv alakú, egészen ma délutánig, amikor is egy ügyesen megforrasztott versenykormányt kap, hogy le tudjak hajolni, ha a városban száguldozom vele. Kap rá egy szép piros kormányszalagot is, amint eljutok olyan üzletbe, ahol kapni olyat, mert állítólag nem mindenhol lehet kapni. Hát Szegeden aztán igazán nem lehet azt mondani, hogy ritka a biciklibolt, a mi környékünkön is rögtön háromról tudok.
Ma felemeltem az ülését, immáron harmadszor, mert valahogy néhány hét alatt mindig megnyúlik annyira a lábam, hogy ne tudjam teljes hosszában kinyújtani, és mindig utána kell emelni, pedig látszólag nem változik semmi. Csak a lábam hossza… :P És meghúztam néhány csavart, mert kattogott, zörgött és panaszosan nyikorgott, amikor tekertem.
Az a szerencse, hogy le merem kötni bárhol a városban, mert egy régi biciklit, ami nem divatos, senki nem lopna el. Egyébként körülbelül fél éve vettem egy internetes aukciós oldalon, Szarvasról, apu hozta el nekem Budapesten keresztül Szegedre. Jó vétel volt, tizenkét ezret kért el érte akitől vettem. Van egy rozogább, de újabb és dizájnosabb biciklim, korántsem ilyen szép vékony kerekekkel, mint Wilsonnak, hát ő elég mostoha körülmények között van. Újrafestettem (szürkéből zöld lett), lelakkoztam, de össze-vissza pattog le róla, kattognak a váltók, a terepen viszont jól lehet vele menni, mert akkora kereke van, mint egy kamionnak. Na jó, túlzok. Szeretek túlozni. De a kereke tényleg elég széles és barázdált, úgyhogy ha a kutyaszarba belehajtok, akkor garantáltan ott is marad egy hónapig, főleg, mert csak akkor használom, ha Wilson a halálán van.

Egyébként ma is későn fogok ebédelni, attól félek.