Radnóti és osztálykirándulás

Múlt éjjel volt szerencsém ostobaságokat álmodni, bár nem is volt olyan hihetetlen ostobaság. Csak egy kis időutazás kell hozzá.

Azzal kezdődött minden, hogy éppen egy megbeszélésen voltam. Na nem valami komoly tanácskozás volt, csupán a volt osztályom, kiegészülve néhány egyetemi ismerősömmel. Egy kirándulást terveztünk, mert rég láttuk egymást. Névsor szerint szólított minket anna néni, mi pedig egyenként kimentünk, persze volt olyan, akinek nem volt pénztartozása, az nem is ment ki.
Mikor engem hívott, kimentem, és a nyakamban lévő zsinórt összekötötte a sajátjával, hogy ez három percig így marad mert így a biztos. Kicsit fojtogató volt, de kibírtam. Hogy mi értelme volt, azt nem firtatom, mert az én álmaim nem ritkán szürreálisak.
Egyébként nem volt tartozásom, nem teljesen volt világos, miért kellett kimennem a kötélpályává alakított osztályon keresztül a barikádnak álcázott tanári asztalhoz, amely a ferde katedrán állt.

A következő pillanatban már egy buszon ültem, mellettem Radnótival. Kedves arcú, jóképű fiú volt, hallgatag. Csak egy könnyű, finom tapintású világos póló volt rajta, meg természetesen nadrág, de semmi pulóver, vagy kiskabát, pedig odakint fújt a szél, ha jól emlékszem. Bár aztán kisütött a nap és égetett.
Arról beszélgettünk, hogy van egy francia és magyar versekkel teli kötetem, de nem értem az egyik verset teljes egészében. Talán nem vers volt, hanem regény, de vegyes nyelvű volt a könyv. Mondtam valami olyasmit, hogy Á la recherche (talán Proust-regény volt? vagy a vers, ami egyébiránt magyarul íródott?), Radnóti pedig nagy komolyan bólogatott és megjegyezte, hogy nehéz nyelv a francia.

Aztán sajnos felébredtem, pedig kíváncsi voltam, mi kerekedhetett volna ki egy ilyen álomból.

Álommorzsák

Megint furcsákat álmodtam az éjjel, de közel sem olyan tisztán, mint a múltkor. Most csak foszlányok maradtak meg.

Egy panelházban voltunk néhányan, olybá tűnt, hogy valamiféle szekta vagyunk. Hatalmas termek, lift, kék padlószőnyeg, ilyesmik jellemezték az épületet. Voldemortnak neveztük a legöregebbet köztünk, holott Gennagyij Szauskin volt az Őrség-filmekből. De legalább ugyanolyan szakadt göncökben volt, kinézetre is minden stimmelt. Nos, ő volt a főgonosz. Nekem érdekes szerepem volt ebben az álomban, mert tulajdonképpen nem tudom, milyen nemű voltam, de csak lézengtem az épületben és tudom, hogy mindenhonnan elkergettek, mert láb alatt voltam. Biztosan valami megtűrt alak lehettem. Egy velem hasonló korúval futottam néha össze, ücsörögtünk a földön a lift előtt, mert egy sarokba nyílt a liftajtó és ott nem láttak meg bennünket. De mindig jött Szauskin és bár egy szót se szólt, tudtam, hogy megint rossz helyen vagyok. Itt zavarossá vált kicsit, de apróbb dolgok rémlenek.
Volt egy kis szobám, ahol Tamással laktam. Ő nem teljesen ehhez a furcsa bandához tartozott, nem volt züllött és rosszul öltözött, és azt hiszem, fogságban volt ott velünk. Viszont én még azt sem tudom, melyik oldalhoz tartoztam, mert szabadon jöhettem-mehettem.
Aztán egyszercsak láttam, hogy valami számláló, nagy piros digitális számokkal megindul visszafelé sebesen, mert Szauskin el akar pusztítani mindannyiunkat úgy, hogy létrehozott egy teret, amelyben a légnyomás sokkal kisebb, mint kint, és ha az azt körülvevő közeg tönkremegy, akkor a kis légnyomástól mind elpusztulunk. Tizenegy percnél járt, mikor benéztem a szobába, de nem mertem mondani Tamásnak, hogy mi készül itt.
Ezek után rohangáltam fel-alá, itt részletek hiányoznak, de a velem hasonló korú illetővel lázban égtünk, hogy mi fog történni, ha elér a nullához a számláló, fog-e fájni, meddig tart majd.
Végül visszamentem a szobába és láttam, hogy húsz másodperc van hátra, ekkor megmondtam Tamásnak, hogy a számláló mit számol és hogy Voldemort meg akar ölni bennünket, mire azt felelte, hogy tudja. És nem tett semmit, csak ült tovább. Én meg kirohantam, minél messzebb a szobától, mert ott lesz leghamarabb nyomásváltozás és a többiekkel akartam lenni. Odakint mozdulatlanul álltak a többiek, úgyhogy én is megdermedtem. Fura légáramlat csapott meg minket, aztán elkezdtek fájdalmasan bizseregni az ujjperceim, és ekkor felébredtem. Sose tudom meg, milyen lehet vákuumban végezni.

De így visszanézve még foszlányosan is szép kerek történet lett.

Éjszakai buszozás

Ma éjjel az agyam ismét úgy döntött, hogy a hatalmas mennyiségű elfogyasztott citromfűtea ellenére magánmozizik egyet, de legalább kialudtam magam. Eközben az agyi működésem maximumra tolta magát és körbebarangolt egy képzeletbeli Budapestet éjjel, fura buszokon. Egy nagy és vastag piros, kapucnis pulóver volt rajtam, és egy durva szőrű, sötétszürke patkány volt nálam, akit állatorvoshoz akartam vinni. Otthonról indultam, egy mobiltelefon volt az összes felszerelésem a patkányon kívül. Az állat egyébként nem hasonlított a valódi patkányokra, sokkal aránytalanabb volt a testfelépítése, rövidebb farka és vaskosabb termete volt. A kulcscsontomon pihent szinte egész végig.
A buszra felszállván láttam, hogy nem jut nekem hely, így végigálltam az utat, de továbbmentem két megállóval, mint kellett volna, pedig így is elég késő volt már és nyolckor (vagy tízkor?) zárt az állatorvosi rendelő. Mivel a közelebbi rendelő már bezárt, messzebb kellett utazzak a városban. Mondanom sem kell, a város egyetlen részlete sem hasonlított Budapestre, talán egyedül az Árpád híd volt ugyanolyan, de nem tudom, mit kerestem arrafelé, mert a busz, amelyre felszálltam, nem jár arra.
Tehát vissza kellett mennem két megállónyit, hogy átszálljak egy másik buszra, ami elvitt később a rendelőig. A buszon utazók közül egy srác érdeklődve nézett rám és kérdezte, miért van patkányom. Elcsacsogtam neki, hogy a Sex Pistols miatt vettem, de amúgy nem hallgatok punkzenét. Erre úgy nézett rám, mint aki azt akarja mondani, hogy ‘te teljesen hülye vagy, hogy csak ezért van patkányod’, úgyhogy megnyugtatásul odavágtam neki, hogy biológusnak tanulok, és ekkor meglágyultak a vonásai, álmos mosollyal nyugtázta a válaszomat. Időközben lenyelettem a patkánnyal a mobiltelefonomat, de hogy miért, nem tudom. Így biztosan kevesebb helyet foglalt, nem kellett külön cipelni.
Elégedetten szálltam le a buszról egy híd közepén, majd egy feljáró felé vettem az utam, amelyen két fehér köpenyes alak havat lapátolt és intettek, hogy ne zavartassam magam, hó úgyis lesz, tapossak át rajta nyugodtan. A feljáró végén egy takaros kis kastély állt, lőárkokkal, miegyébbel. Na ez volt az állatorvos rezidenciája. Felhívtam anyut, hogy telefonáljon oda, hogy nyitva van-e még, ne menjek fel oda hiába. Megnyomkodtam a patkány hasát, hogy megcsörgessem. Visszahívott. Na ekkor rezegni kezdett az, és kigúvadt szemmel a kezembe okádta a telefonom. Ahogy kinyitottam leplaccsant róla egy adag nyál meg gyomortartalom, amitől nekem is hányhatnékom támadt, de aztán próbáltam inkább arra figyelni, hogy rendel-e még az orvos. Rendelt. Felmentem.
Ócska lift vitt fel a negyedikre, ahol egy volt osztálytársammal akadtam össze (nem tudom, milyen apropóból került oda, de ha nagyon túlmisztifikálom a dolgot, akkor elég megemlítenem, hogy félig orosz, félig magyar és perfekt angoltudása van mindezek mellett), aki kérdezgetett. Hogy vagyok, mi van velem, hova járok, mit keresek itt és jaj de édes patkány. Lerendeztük hamar a párbeszédet, és én boldogan nyitottam be egy laborszerű helyiségbe. Tintásüvegek, rozzant neoncsövek a plafonon, kőasztal. A rendelőből nyílt egy kis szoba, ott számítógép volt, meg ilyen elektronikai kütyük, egy könyvespolc szakirodalommal, meg az állatorvos. Nos, a doktor úr megtestesítője álmomban a növényrendszertanos tanár úr volt, akinek amúgy szerintem nem igazán sok köze van az állatorvosláshoz. Mondtam neki, hogy amíg a patkányomat műti, addig fel is mondanám neki a rendszertant, elvégre úgyis ráér, levizsgáztathat. De a tanár úr azt mondta, hogy most már biztosan nem áll neki patkányt műteni - ekkor kétségbeesett pillantást vetettem az állatra -, vizsgáztatni meg pláne nem fog.
Aztán hirtelen eltűnt a patkány és az asztalon egy bevarrt, csúnya szürke filczsák hevert, teletömve töltőtollakkal, amelyekből szivárgott a tinta. De mivel be volt varrva mindkét vége, nem tudtam semmit tenni a kék lötty kiömlése ellen. Hirtelen rámutatott a tanár úr egy, a közelünkben fekvő csapzott és pihegő kék szőrcsomóra, hogy az vajon orosz kék macska-e szerintem is. Mondtam neki, hogy szerintem nem, mert volt olyanom és az inkább rövidebb szőrű és szürke, mint a bevarrt filctolltartó.
És ekkor végre felébredtem.

Vizsgák a valóságban és a fejemben

Mostanában kicsit sűrűn telnek a napjaim. Múlt szerdán írtam egy összesen 1400 pontos ZH-t, voltam sörözni, tanultam háromféle vizsgára, voltam gombaismeretből vizsgázni, és kihalásztam a szekrényből három eszméletlenül jó pulóvert a volt lakótársunktól. Egy tengerészcsíkosat, egy jellegtelen kötött szürkét (ami leér a térdemig ám) és egy cipzáros nyakú polárt. Aztán tegnapelőtt átjöttek Bálinték és egy finn regényből írtunk angolul esszét, de olyan pocsék helyesírással, hogy ajjaj. Tegnap délután Betti hozott át egy isteni teát és ittunk is belőle, a maradékot pedig elraktároztuk későbbre.

Álmomban sem hagynak nyugodni az események. Tegnapelőtt éjjel láthatatlan szellemmel álmodtam, üldözött és bosszantó volt, hogy nem látom sehol. Csak akkor észleltem, amikor beült egy hintaszékbe és hintázni kezdett, de mikor rámutattam, megállt a szék és tudtam, hogy kiszállt belőle, hogy megöljön. Aztán azt álmodtam, hogy a régi énektanárnőm megengedte, hogy egy musical főszereplője legyek és én énekeltem a legjobb dalokat. Azt hiszem, ebben az álmomban nem nőnemű voltam. Tegnap is álmodtam valami bődületes marhaságot, de nem emlékszem rá.
Ám a ma éjjeli álmom! Az aztán vicces volt. Először is kezdődött azzal, hogy a gimnáziumi régi termünkben (306-os számú kórterem) ültem sok ismeretlen egyetemistával és Zavulon vizsgáztatott minket valami borzalmas tárgyból. Volt a vizsgára három óránk, de nem vettem észre, hogy körülbelül hetven oldalas a vizsgalap és ezért csak négy-öt feladatot oldottam meg. De a lapok nagyon szépek voltak, zöld keret volt a bekezdések körül és szép világos pasztellszíne volt a lapoknak. Nagyon akkurátusan voltak megszerkesztve a szövegek. De megoldani nem tudtam. Ráadásul el kellett volna olvasnom valamit hozzá, amit nem tettem, és Zavulon mérges volt, hogy ilyen béna voltam, hogy nem töltöttem ki három óra alatt sem a hetven oldalt, aztán megsemmisülten kivánszorogtam a teremből. Odakint egy kávéház volt, nagy üres aulával, faparkettes színpaddal. Ott ült acélpatkány, én meg profilból fényképeztem a Zenittel, mert hogy milyen fotogén így szemüveg nélkül és vagy tizenöt kockát elkattogtattam, úgyhogy a kis számláló százra ugrott. Ez elég nagy teljesítmény egy harminchat kockás filmtől. Aztán beszélgetni kezdtünk, de felébredtem. Így nem tudtam meg, miről volt szó.
Lehet, hogy nem kellene lefekvés előtt savanyított káposztát ennem.

Szkifitábor

Éljenek a feldúlt éjszakák, amelyeken olyan álmok fogannak meg, amelyeknek semmi valóságalapja nincs. Konkrétan egy szkifi táborról álmodtam, ahol Gumipókot ismertem egyedül. Volt két patkánya, az egyik ötvennégy éves és nagyon kedves volt. A tábor egészen hasonló volt a Tolkien táborokhoz, de nem volt a téma szigorúan megadva, nemvolt kerettörténet, ültek az emberek törökülésben a földön egy falu melletti táborhelyen, én végignéztem rajtuk és a fejük mellett felvillant egy sárga felirat, hogy kit milyen ügyben lehet hivatalosan is elérni. Gumipókhoz a Tolkien felirat társult, a többi felirat nem rémlik, de szekciókra volt bontva a szkifi irodalom. Találtam az egyik fán egy olyan mókust, amelyről álmomban tudtam, hogy mókus, de valójában lapított koponyája, horizontálisan lapított szemnyílása és lelapított barnásvörös szőre volt. A farka nem volt jellemző egy mókuséra, de tudtam, hogy az. Etetni kezdtem rovarokkal, volt ott élő és döglött is, az meg ropogtatta boldogan. Elég sablonszerű volt a jelenet, mert a valóságban is így zajlott az első összejövetelem a tolkienesekkel: ők ismerték egymást, én távolról figyeltem a párbeszédeket, és szépen lassan mindenkinek megtanultam a nevét, míg ők azt sem vették észre, hogy ott vagyok. De ez nálam valamiért így működik.

Álmaim mostanság

Ketten voltunk egy nagy, feltehetőleg irodaépületben, egy sötéthajú és én. Az illető talán lány lehetett, de nem emlékszem. Csak arra, hogy ismertem. Ez az épület akár szálloda vagy luxuskórház is lehetett volna, de igazán nem tudom, mivel a bútorok el voltak tolva, mint költözés közepén szoktak lenni a bútorok: összezsúfolva, nem az eredeti helyükön, össze-vissza. A legtöbb szobában (teremben?) tükrök voltak, óceánkék faliszőnyeg, és magas, keskeny - négy-öt könyvnyi - polcok. A padlót szürke padlószőnyeg burkolta, nagyon sok helyen piszkos volt, hányással és húgyfoltokkal tarkítva. Egyik helyiségből a másikba rohangáltunk, néha megálltunk vizsgálódni. Sokszor hallottunk lépteket és beszélgetést is, ekkor azonnal levágódtunk a földre, rendszerint egy-egy ágy mellé, de ajtó nem volt, így nem volt mit becsukni sem, be lehetett látni. Általában nem vettek észre minket. Voltak fekete ruhás férfiak, valószínűleg egyenruhában, fegyver volt náluk. És voltak fehér ruhás nők, akiknek ápolónő jellegük volt. Volt egy szoba, ahol a padlószőnyegen vér is volt, elég kiábrándító volt, főleg az a szag, ami a foltok felett terjengett. Beálltam az egyik sarokba, mert közeledtek a léptek, de a két összeérő falból az egyik tükrös volt, a másiknál meg állt egy vékony polc, és egy embernyi hely volt a sarokban, oda álltam be. Erre egy régi osztálytársam került elő és mondta, hogy az lenne az első hely, ahová benézne ellenőrizni. Így kijöttem onnan, de az egyenruhások továbbhaladtak, úgyhogy nem kellett újabb búvóhelyet keresni.

Egy korábbi álmom meg arról szólt, hogy egy iskolaszerű épületben vagyok, fekete-fehér minden (életem második színtelen álma), egy emeletes ággyal teli szobában vagyok néhány lánnyal és öltözünk. Én nem értem, miért öltözünk, valószínűleg csak félálomban lehettem, mert megkérdőjeleztem, mi miért történik. De végül sikerült átöltöznöm. Egységes tornafelszerelésünk volt, gyűrött, piszkosfehér balettcipővel. Ott volt Linduszka is (egy régi kedves barátnőm), de neki nem volt ilyen tornaruhája, ezért mondta, hogy kipróbálja a tornacipőjét, hogy milyen lesz. Keresni akartam egy mosdót a vécé miatt (már megint a vécé! mit keresnek vécék az álmaimban?), de Tamás még ott volt, hogy elköszönjön tőlem, mert ő csak elkísért. Ültünk az emeletes ágyon és nekem már elegem volt az egészből, úgyhogy elindultam a mosdó felé. Ott is alacsony ajtajú vécéfülkék voltak, csukhatatlan ajtókkal. És felébredtem. De nem is baj.

Volna miről…

Annyi mindenről lehetne írni, én meg hagyom kicsorogni a kezeim között a témákat. Például írhatnék arról a két fiatal fiúról, akik valami édes nyalókát szopogattak a metrón, velem szemben, amikor a horgászüzletből jöttem hazafelé. Cipőméretükből ítélve tizenkét-tizennégy évesek lehettek. Néhány megálló alatt el is ropogtatták az émelyítően édes illatú nyalókát, mindenféle mutatványokkal szórakoztatták egymást, mint például melyikük tudja egészben bekapni a nyalókát és a szárát is. Simléderes sapkájuk volt, folyton le-fel rángatták, arcuk elég tették, hogy ne lássák a német újságot olvasó bácsit, aki mellettem terpeszkedett, szemüvegét letolta az orra hegyéig és fölötte kukucskált el.

Vagy írhatnék még a furcsa álmaimról is, amelyekben budikat kerülgetek, amelyek sorban állnak, mint egy faházsor, fából épültek, éjszaka van és sötét, sehol egy lámpa, és a budisor körül egy étterem van. Sok asztal, étkező párok, gyertyafény, engem pedig egy idős tanárom meghív vacsorára, de amíg a pincérrel beszél, lelépek körbenézni. Elég furcsa. Előtte volt egy rész, amikor azt álmodtam, hogy a tanár elment az iskolánkból (nem emlékszem, hogy gimnázium vagy egyetem volt-e) és sírva könyörögtünk neki, hogy ne tegye, maradjon még és tanítson minket. A valóságban van ilyen tanárom, de nem emlékszem, hogy ő szerepelt-e az álomban. De ő nem fogja azt mondani, hogy sajnálom, befejeztem.
Ő sosem fogja abbahagyni.

Dream Machine

Éjjel álmodtam valami katyvaszt. Halványan rémlik, hogy matek- vagy törióra volt, vagy talán arra vártunk, véstem fel a padra a firkák közé a puskát, mert dolgozatra vártunk - illetve hát várt a rosseb. Kicsit homályos volt a kép, az alakok elmosódtak, talán még lebegtek is, merem állítani, tisztára olyan volt, mint egy pszichedelikus zenés film a Duna TV-n, pedig sosem álmodom úgy, mint ahogy ábrázolják az álmokat a filmekben. A teremben a bal szélen ültem, pedig hat év gimnázium alatt egyszer sem ültem soha a bal szélen. Mindig középen ültem, vagy majdnem középen.
Ez volt az álom. Dream on, dream on…