Ajtó az Óceánba

Posted by mentolosmacska

Mivel megszereztem Joan Slonczewski szép zöld borítójú könyvét még karácsony előtt nem sokkal, úgy gondoltam, ideje lenne el is olvasni.

Bevallom, eleinte nehezen ment a különböző csoportok (Ivadékok, Cserék, kereskedők, iridisiek és valedoniak) térbeli, és hát nem utolsósorban politikai elhelyezkedésének követése, de egy idő után belejöttem a dologba.

Ami viszont igazán zavaró volt, az a sok kőnév. Először szabályosan felröhögtem a testvérpár, Spinell és Berill nevének láttán, mert mindenáron két csiszolt drágakő jutott eszembe egyetemi tanulmányaimból. Sajnos Spinellnél ez a könyv utolsó lapjáig megmaradt, mert képtelen voltam elvonatkoztatni. Malachit, Jade, Barit és Cirkon nevét igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mert tényleg nem tudtam karakterekre koncentrálni. Azonban a többiek neve már kevésbé volt zavaró, dehát kellett nekem felvenni a drágakövek című kurzust, meg rongyosra olvasni a kőzetekkel foglalkozó szakirodalmat.

A történet és maga a világ, amelyben játszódik valóban csodaszép volt. Eleinte nagyon nem akaródzott hinnem a hátoldalon lévő leírásnak. Túlzásnak gondoltam. Bár sokszor éreztem bizonyos tetteket, szereplők szájába adott gondolatokat feleslegesnek, túlzóan körülményesnek, végül mégiscsak láttam értelmét a legtöbbnek, mikor az utolsó lapoknál jártam. A valedoniak értelmetlen tetteit és mintegy kényszeres öldökléseit azonban egyáltalán nem tudtam se tolerálni, se megérteni, hogy ez nekik miért volt jó. Persze értem, hogy az indiánokat is ki kellett irtanunk az új földrész kiaknázásának érdekében, de őszintén szólva ez a hozzáállás rémes.

Egyébként azért voltam nagyon kíváncsi a könyvre, mert az írónőről hallottam, hogy biológus. Roppant izgalommal olvastam tehát ennek fényében a Cserék társadalmi szokásairól és férfiak nélküli életükről. Slonczewski fantasztikus technológiát alkotott nekik.

Viszont a fordításban egyetlen mondat volt furcsa, bár igazából zavartsággal vegyes érdeklődéssel olvastam a százhuszadik lap közepén a következő mondatot, amely nyelvtanilag hibátlan, semmi ilyesmi baj nem volt vele: a rovarok minden esetben visszaciripeltek neki a csáprágóikkal. Bár azt hiszem, a helyes megfogalmazás mégiscsak az, hogy széles mosolyt csalt az arcomra. Méghozzá azért, mert az még csak hagyján, hogy a rovaroknak nincs csáprágójuk, de ráadásul a ciripelő rovarok a combjukkal, szárnyukkal és/vagy a potrohukkal adnak ki ciripelő hangot, véletlenül sem a szájszervükkel.
Persze én sem erre gondolok, amikor nyaranta kitárom az ablakot és csak úgy ömlik be a tücsökzene, de bevallom, több száz oldalnyi, kimerítő rovartanulás után kihagyhatatlan volt ez a mozzanat.

Szóval nagyon tetszett a könyv, és a fordítást színesebbé tévő, SF-könyvekben általam ritkábban látott szavak és kifejezések külön gyönyörködtették vizsgaidőszaktól megtépázott lelkemet. Érdeklődve várom az írónő további munkáit, persze ehhez még meg kell vegyem őket, de idővel sor kerül arra is.