Wilson - Bioszféra

Posted by mentolosmacska

Mivel megkaptam a Metropolis Media kiadó és a Tuan Kiadó jóvoltából a Bioszféra és a Szintetikus álom című könyveket néhány hete, ezért szétosztás után elolvastam a Bioszférát, hogy aztán minél hamarabb tudjam véleményezni. Nem fogom valódi kritikaként kielemezni minden mondatát, viszont írok mindarról, ami tetszett és ami nem tetszett. Amiről nem ejtek szót, az nemes egyszerűséggel teljesen közömbös volt számomra, vagy csak nincs hozzáfűznivalóm.

Először is a kezdőjelenet kifejezetten kedvemre való volt. Bele a közepébe. Találkozás egy olyan karakterrel, aki gyakorlatilag többé nem kerül előtérbe. Ez tipikus, de jó fogás, én (is) azt hittem, hogy az orvosnő lesz a történet főszereplője, aztán kiderült, hogy mégsem. Ez ugyan nem csavar, de én egyszerű ember vagyok, engem ilyesmivel is meg lehet örvendeztetni.

Ahogy tovább olvastam, megjelent a szemem előtt egy fiatal lány karaktere. Fokozatosan megismertem őt, de egyre kevésbé tetszett, ahogy viselkedik, ahogy megéli a dolgokat, vagy csak amiket gondol. Nem szeretem azokat a női karaktereket, akik dacosan szembehugyoznak a széllel. Pontosabban fogalmazva, akiknek irreálisan erős a szembeszegülési vágyuk az élet legegyszerűbb törvényeivel. Viszont a karakter jellemváltozása ezt valamennyire ellensúlyozta számomra, és bár nem kedveltem meg, de együtt féltem vele, amikor félt, együtt lélegeztem vele, amikor először lépett ki az Íziszre, az ismeretlen bolygóra, és együtt fuldokoltam vele, amikor a föld alatti szűk, nyirkos alagutakba került.

A szerelmi szálat figyelmen kívül hagytam, mert nekem nem hiányoznak ezek szükségszerűen minden történetbe, habár a lány érzelem- és hormonszabályozásának hirtelen hiánya automatikusan egyet jelent azok hirtelen megtapasztalásával, úgyhogy nem volt más választásom, én is megéltem vele együtt a fellángoló érzelmeket. Tudom, hogy a való életben is jelentősen több emberhez vonzódunk szexuálisan, mint amennyivel tényleges szexuális kapcsolatunk van, de ennek ellenére nekem nem szükséges minden történetben ezt olvasnom.

A sztori drámaisága, amely az új bolygó igába vonására vonatkozik, nagyon tetszett. Betörni egy vad bolygót, feltérképezni az élővilágát jövőbeli műszerekkel, érezni minden rezdülését, miután kiléptem a csillaghajóból, nekem ez az igazi scifi, nem az, amikor a Kvartettben a tisztogatógéppel hancúrozik egy nimfomán ribanc. Persze annak is megvan a maga bája, de ez most nem az a kritika, és nem az a történet.

Az Íziszt nem olyan könnyű ám lasszóval elkapni és magamhoz vonni, mint elsőre tűnik. Lázasan harcol minden betolakodó ellen, bioszférája kiirtja a bolygó talajára lépőket, akár védőruhában vannak, akár nem. Ez egy igazi probléma, és első látásra megoldhatatlannak tűnik, ami megint nagyon szimpatikus húzás volt az írótól. Sok sztoriban olvasni apró-cseprő gondokról, amelyek huszadrangúak, mint, amikor nem elég dús az oxigénszintje a Marsnak, de amúgy teljesen lakható. Ez itt tényleg probléma és egy rakás értékes tudós pusztul bele abba, hogy a bolygó magához engedje az embereket.

A hatalmi játszmák, valamint a regénybe csempészett politika viszont teljesen hidegen hagy. Olyannyira közömbös, hogy nem veszem figyelembe a történet olvastakor. Tudom, hogy ezzel megfosztom magam egy jó krimis vonaltól, de a klasszikus krimiket utálom. Azt is tudom, hogy ezáltal a történet egyik lényeges részétől is megfosztom magamat, de tényleg hihetetlenül utálom a krimit és a politikai szálakat.
Végül a megnyerhetetlen csata a bolygó és ember közt azzal ér véget, hogy kiderül, hogy a szenvedések áldozatai csak úttörők voltak. Úttörői egy egészen más jövőnek, amelynek az Ízisz már teljesen részese.