Viaszsárga, pimasz kék

Ahogy az előző posztomban megígértem, előkerestem H. G. Wells novelláskötetét és a hazafelé tartó vonatúton el is olvastam belőle jó pár történetet. Néhányat kihagytam, mert amelyik írás a tizedik mondatnál sem köt le, legyen az regény vagy novella, azt biztosan félreteszem. Igaz, hogy nem végleg, hanem későbbi olvasásra. Szóval olvastam, és meg is állapítottam, hogy szeretem olvasni ezt a könnyed és olvasmányos történetszövést, legyen szó dinoszauruszokról, időutazásról, botanikáról vagy gyémántkereskedésről.
Különösen tetszett a dolgok tudományos megközelítése, dehát ugye ez már az én egyéni ízlésvilágomnak köszönhető. Nagyon irigylem, hogy Wells mindent ilyen egyszerűen ír le, mégis hihetetlenül gazdagon megpakolja a mondatait információval és még valamivel, amitől kíváncsi lesz az ember a következő mondatra is. És nem is ez tetszik benne igazán, hanem az, hogy ezt több száz oldalon át képes fenntartani.

Az ősz közeledtével megint elgondolkodtam, hogy mit jelent nekem az ősz, ahogy tavaly ilyenkor volt egy ilyen blogok közt terjedő gondolatsor, most azonban szabadvers-képekben írom le az ősszel látott és hallott, számomra fontos jellegzetességeket. El is kezdtem gyűjteni ezeket a szóképeket valamikor két hete, mindig hozzá fogom írni az újabbakat és ha posztolható minőségű lesz az ősz végére, akkor egy végeláthatatlan ősz-ciklust fogok ide beírni.

Máskülönben alig van időm bármire is. Folyton eszembe jut, hogy mi lehet most az MTT-vel, rágódom a jelenlegi szerepemen a Bagolykőben, vagy felidézem a tavaly novemberi SF-napot, amely olyan sok élménnyel gazdagított. Rádöbbentem, hogy egy kicsit mindenhová tartozom, és ezeknek a csoportoknak a metszete határoz meg engem. Ezt a gondolatsort ugyan más kontextusban is végiggondoltam és leírtam, de attól még mindenkor érvényes, hiszen engem mindig csoportok fognak meghatározni. Ezek a közösségek részben virtuálisak, hiszen az SFblogs-os társasággal mindössze egyszer találkoztam eddig, acélpatkányt kivéve, valamint a kapcsolattartás jellege is virtuális, mert a legtöbb embertől kétszáz kilométer választ el, tekintet nélkül arra, hogy MTT-sek, Bagolykövesek, vagy éppen volt osztálytársak.
És mindezeken gondolkodom, miközben hetente több napot töltök a laborban és gyomirtóval pusztítom a kísérleteim alanyait, meg amikor átbiciklizek a fél városon, hogy szifiliszes csontokat fogdossak, meg amikor este hatkor rohanok ebédelni kiflit tejföllel, mert azonnal kezdődik a szerepjáték és akkor bizony este tízig kockát dobálunk az asztalnál.

Most pedig Patricia Cornwell egyik könyvét hajkurászom, de mindkét példányt kivették a könyvtárból, amúgy meg majdnem három ezer forint. Antikváriumban persze nincs és pláne nem olcsón.

Pechsorozat

Legutóbbi bejegyzésem után két nappal egy túlhajszolt napot követően elmentem ebédelni, majd két villamosmegállónyi idő alatt ellopták a telefonomat. Nem elég, hogy az illető kihúzta a cipzárat a táskámon, kilopta a telefont, még vissza is húzta a cipzárat. Anyám első szavait hadd ne idézzem, ugyanis azok nem az illetőre vonatkoztak, hanem rám. Estére azonban letiltattam a SIM-kártyát, szombaton pedig visszavásároltam a számomat drága pénzért, amit előző hónapban spóroltam.

Szombat este vesztemre elmosogattam egy teáskannát, mert nagyon vízkövesnek ítéltem, csakhogy a művelet közepén a vékony falú üveg összeroppant a kezemben. Erős késztetést éreztem arra, hogy mikroszkóp alatt vizsgáljam a kicsorduló vért, de felülkerekedett a hétköznapi énem és rászorítottam egy rongyot a kezemre, hogy eljussak a fürdőszobáig anélkül, hogy összevérezném a padlót.

Másnapra a kötésen kívül semmi nem emlékeztetett az esetre, azonban úgy gondoltam, hogy miért ne menjek be vasárnap délután a laborba kicsit dolgozni, úgyhogy leporoltam Wilsont, és útnak eredtem. Csakhogy az első kerék olyan lapos volt, mint a Föld a középkori térképeken. Elvonszoltam magam Bötuhoz, és megkértem, hogy szakítson rám  tíz percet a csodálatos biciklipumpájával, mert az enyémet ugyebár tavaly télen ellopták.

Azt persze már csak útközben vettem észre, hogy a könyökömnél egy véres horzsolás van és az egyik fekete nadrágomat kiszakította valami a combomon, holott nem szokásom észrevétlenül elesni versenybiciklikkel.

Ma pedig úgy gondoltam, hogy egy héttel a magánnyugdíjpénztárba regisztrálásom kezdete után befejezem ezt a műveletet és nyakamba vettem a várost - nem egy duplaszaltós esés következtében - hogy a bankban bevigyék az adataimat a rendszerbe. A múltkori posztban említett hölgy mosolyogva várt, begépelte az adataimat, majd elkerekedett szemekkel közölte, hogy már bent vagyok a rendszerben, vagy ha ez nem lehetséges, akkor a TAJ-számom kétszer lett kiadva.

Ez már nekem kicsit sok volt és inkább eljöttem a könyvtárba.
De legalább H. G. Wellsnek jó, mert ma van a születésnapja. Ezt azzal fogom megünnepelni helyette, hogy megkeresem azt a novellagyűjteményét - amit pár hete hoztam Szegedre, majd időközben félretettem - és újra elkezdem olvasni.

A hétfő visszavág - oda ahonnan jöttem

A tegnapi napom basszuspuffok sorozata volt. Először is az újszegedi biológiai épület nagy előadójában kezdtem, ahol egy bioszos tárgy keretein belül megtanultuk, hogy mi az a szillogizmus (érdeklődőknek). Aztán elsőéves tinilányok viháncolásától kísérve átbuszoztam a sárga Tisza felett, hogy az egyik legforgalmasabb térre érkezzek, ahol éppen folyamatosan félbeszakított filmforgatás zajlott.
Bementem hát az egyik bankba a tölcsérszájú rendező ordításai közepette, hogy belépjek a magánnyugdíjpénztárukba. A hölgy, aki kitöltetett velem egy csomó papírt, a melegekre használt nem túl pozitív főnevet viselte vezetéknév gyanánt, úgyhogy azt se tudtam, hova nézzek, hogy ne folyton a nevét lássam pár százas betűméretben magam előtt.
Később, mindezek levezetéseképpen egy kislányt láttam Bruce Lee-s piros bőrtáskával, majd egy piros kockás inges srácot, akin egy női farmermellény volt.

De a mai nap is érdekes volt. Érdeklődtem MSc-s ismerőseimnél, hogy milyen az új tanterv, a kétéves képzés, de az elhangzottak alapján csak azt tudom leszűrni az egészből, hogy volt eddig az ötéves képzés, amelynek tananyagát a BSc-n három év alatt próbálják lenyomni a torkunkon, majd következik az MSc, amikor is ezt a tananyagot újra lenyomják az ember torkán, csak ezúttal két év alatt.

De holnap legalább szifiliszes és tébécés csontokat fogunk nézegetni a BTK épületében, ugyanis ott van az Embertani Tanszék.

9/11

Kétezer-egy szeptember 11-én, gyanútlan gimnazistaként éppen a kilencedik napomat töltöttem a hatosztályos gimnázium első évében. A keddi napok sosem voltak hosszúak, úgyhogy talán egy menzán elfogyasztott ebéd után rögtön mentem is haza. Odahaza hangosan szólt a tévé - ahogy egyébként mindig -, úgyhogy már a liftben tudtam, hogy a World Trade Centerbe és a Pentagonba eltérített repülőgépek csapódtak.

Ezt a bejegyzést mások máshogyan és máskor már biztosan megírták, én még sosem. Úgyhogy most leírom, hogy akkor, majdnem tizennégy évesen izgalomtól kipirult arccal ültem le a tévé elé, hogy a további eseményekről tájékozódjak. Egy hónappal és tíz nappal később az első naplóbejegyzésem is megszületett a virtuális térben, de akkor már nem foglalkoztam a tornyok és Ámerika sorsával.

Azóta több százan haltak meg a mentőmunkások közül rákban. A szervezetükben lerakódott nagy mennyiségű azbeszt károsította a szöveteiket, amelyek emésztőszervi és légzőszervi rákot okoztak a leukémia mellett.

Az egyik járat utasai a becsapódás előtt már tudták, hogy mi vár rájuk. Nem tudom, mi járhatott a fejükben - egy-két nyilvános telefonbeszélgetést leszámítva -, mint ahogy azt sem tudom, én mit tettem volna. Kiábrándító, de valószínűleg semmit.

A halott ostorfa

Tegnap éjjel úgy feküdtünk le aludni, hogy másnap az első tanítási nap vár majd minket, nem lenne rossz gondolat, ha kialudnánk magunkat. Azonban nem számoltunk Murphyvel és az ő törvényeivel.
Éjfél után nem sokkal egy kisteherautónak látszó tárgy csapódott az ablakunk előtti kedvenc ostorfámba, amely megadta magát és eldőlt, mint az ólajtó. Fényképeztem kicsit az erkélyről, majd kiérkeztek a rendőrök is és nekiálltak helyszínelni.
Mit lehetett mit tenni, őket is lefényképeztem, mert imádom az egyenruhásokat, a rendőrautójuk meg csodálatos volt. Lehívtak rögtön, hogy ne nagyon fényképezzem őket, mert sokat fogok fizetni, ha kikerülnek az internetre. Ők persze nem tudhatták, hogy nem igazán azért fényképezem őket, hogy kikerüjön bárhova is, csak az élmény kedvéért kattogtatom a gépemet. De ha már lent voltunk, segítettünk nekik, kikérdeztek minket is, aztán észrevettem a német sofőrök beszámolójával nem egybevágó keréknyomot a járdán. Tehát felhajtottak, nem pedig belógott a fa és úgy sodorták el. Ez már majdnem krimibe illő jelenet volt, ők bőszen fényképezték a bizonyítékokat, mi meg kommentáltuk az eseményeket.
Aztán egyszercsak arra jött két dudorászó ittas fiatal, egy fiú és egy világító ördögszarvacskás lány. Hát nem tudom, kik lepődtek meg jobban, mi vagy ők, de végülis a rendőrök is jót röhögtek, aztán rámkacsintottak, hogy most kellett volna fényképezni, megérte volna.

Végül már hajnali kettő is elmúlt, mire befejezték a helyszínelést, mi meg felmentünk, hogy na akkor alszunk. Ebben a szent pillanatban megérkeztek a tűzoltók azzal a még csodálatosabb piros autójukkal és láncfűrésszel kezdték nyiszálni a szegény fát. Ez már sok volt nekünk, úgyhogy a fényképezésből az lett, hogy kötelességtudóan kicsaptam az erkélyre az állványomat fényképezőgépestül, kettőt kattintottam és visszadőltem az ágyba, hogy az istentelenül zúgó zajban elaludjak.

Utánuk már nem jött senki. Reggelre csak néhány frissen letépett levél hevert az úttesten, mintha mi sem történt volna. A fa helyén tátongó óriási lyukat senki nem vette észre.