Manapság

Múlt héten rendeltem az internetről egy dorombot, most várom, hogy meghozza a futár. Ez a ‘meghozza’ igazából igekötő nélkül is megállná a helyét, és sokat beszéltünk erről Gáborral, aki most már többedik (szép szó) hónapja tanít oroszul.
Hétfő esténként szoktunk összeülni nálunk, mindig megvendégeljük valami finom vacsorával, merthogy csóró egyetemista létforma vagyok és a nyelvtudás megszerzéséért nem fizetek.

Tegnap kaptam egy stóc oroszleckét, de kivételesen nem oroszul, hanem csehül tanultam, mert augusztus elején megyünk anyuval néhány napra Prágába és valahogy el kell adnom magamat. Szóval elég sok mindent megtanultam csehül, jó kis nyelv, szerintem folytatom a tanulást, hogy ne merüljön ki ennyiben. Érdekesek a hangok és a betűk, szóval elnyerte a tetszésemet. Meglátjuk, mennyire boldogulok a cseh házifeladattal, amit frissen kaptam. Egyébként Gábor szerint meglepően jól vettem a nyelvtani akadályokat, de az orosz után nem csoda. Habár a két nyelv nagyon nem hasonlít egymásra.

Most pedig Bötu jött épp ide és a kezembe nyomott egy rózsaszín királylány cicás jegyzetfüzetet, és elnézést kért, miért rózsaszín, de csak ilyen volt. De én örülök neki. :)

Nemzetközi TörölközőNap

Mivel ma ilyen szép napsütésre ébredtünk - a redőny utca felőli oldalán biztos az volt, bent kevésbé - elhoztam magammal a könyvtárba a rájámat és a zöld törölközőmet, amelybe belehímeztem az élet és a világmindenség értelmét, a 42-őt. Páran megcsodálták, amíg a táskámon fityegett, a könyvtárban többen felsikoltottak, hogy “jaj! otthon felejtettem!”, de az enyémen kívül más törölközővel nem találkoztam a könyvtárba vezető úton.

A TowelDay, azaz a Törölköző Nap hét év alatt elég jelentős eseménnyé fejlődött, elsősorban külföldön. Ahogy az ismeretes SF körökben, ebben a hónapban hunyt el immáron nyolc éve Douglas N. Adams, a Galaxis Útikalauz írója. Ez a könyv a világ egyetlen ötrészes trilógiája, kellően beteg humorral megáldva.

Az eseményről sok honlapot kreáltak (1, 2, 3, 4, 5), és jellemző rá, hogy ott emlékezel meg róla, ahol szeretnél. Amerre jársz, a törölköző felhívja a figyelmet arra, hogy részt veszel az eseményben, és ha összeakadsz egy másik törölközőssel, mindketten tudni fogjátok a másikról, hogy hasonló célból fityeg a törölköző az oldalatokon. Hacsak nem a frissen megnyílt strandokról jössz éppen hazafelé.

“Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörölközhetünk, ha még elég tiszta hozzá. Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (strag: nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni. Innen ered a kifejezés, mely a stoppos szlengbe is átkerült már: Hej, helltél már azzal a klufi Ford Prefecttel? Az aztán a sahár, mindig tudja, hol a törülközője! (Hellni: megismerkedni, beszélgetni, találkozni, lefeküdni valakivel; klufi: nagyszerű, belevaló fickó; sahár: igazán nagyszerű, belevaló fickó.)”

Boldog Törölközőnapot mindenkinek!

Szeged napjai

Az elmúlt hetekben igencsak megszaporodtak a látogatható kiállítások, a fesztiválok és látnivalók itt Szegeden. A napfény városa most ünnepelte a születésnapját is, valamint az árvíz elmosta házak és városrészek újjáépítésének évfordulóját is.

Ennek örömére majdnem tíz napig élvezhettük az ország bármelyik tájegységének borait. Kóstoltunk szekszárdit, egrit, farkasmályit, somlóit, badacsonyit, szóval volt bőven választék.
Ami engem leginkább meggyőzött, az az egri Kiss pincészet 2007-es, édes vörös Melorája volt, amelyből kétszer is kóstoltam a tíz nap alatt. Voltunk kint többedmagunkkal is, mindenki tudott mutatni egy-egy kis pincészetet, ahonnan érdemes kóstolni. Így sikerült egy farkasmályi kis pincészet borát megkóstolnunk, finom gyümölcsös, de fanyar és világos vörösbor volt. A somlói pincészetnél juhfarkot ittunk, jellegzetes ízű volt, bár nem ismerném fel, ha nem mondanák meg legközelebb, hogy ez az. Tamásék Feketééktől vettek fél-fél deci régi testes kadarkát, majd később fehér kadarkát is kóstoltunk ugyanonnan. Dúzsiéktól végül nem ittunk semmit, pedig ők is kint voltak, sőt, még most is kint vannak.

Volt régiségvásár mindkét hétvégén, ahol alkudtam egy órára, és végül meg is vettem. Kis piros számlapos Slava, fém szíjjal. A hídivásáron eladók csak ezen a hétvégén pakolták ki portékáikat, mi pedig összeszedtünk egy fekete-sárga plüss ráját megymaggal töltve - kinek neve Raymond lett, mert angolul a ray az ráját és sugarat is jelent -, egy vagon finomabbnál finomabb édességet, egy batikolt kis kendőt, és a Burger Kingben szert tettem egy Spockra. Spock nagyfejű műanyag kis figura, beszél is és hűségesen hadarja gombnyomásra, hogy “a rescue attempt would be illogical”.

Mindezt megkoronáztuk tegnap este azzal, hogy megnéztük a Star Trek Voyager első két epizódját, amellyel a sorozat kezdődik és amelyhez még sosem volt szerencsém. Sok Voyager részt láttam, de mint utóbb kiderült, a harmadik-negyedik-ötödik évadból.
Aztán megnéztük a Star Wars I-et, azaz a Baljós árnyakat (a fantom mecénást), és megállapítottam, hogy igenis tetszik, bár soha nem mondtam, hogy a régi trilógiát überelni tudja. Nem tudja. De a maga nemében jó és kész.

Ma délután pedig egy kis állatszervezettan tanulással koronázom meg ezt a másfél hetes fesztivált.
Júniusban sörfesztivál lesz!

Régmúlt

“Undorító, hogy végül mind felnövünk és feladjuk a küzdelmet, ami addig olyan sokat jelentett nekünk. Bár nem volt értelme, de hősnek gondoltuk azt, aki leszart másokat és filozofálva, idegen szavakat tűzdelve mondanivalójába adta elő gondolatait. Igazi hősnek. Ültünk törökülésben a teázó padlóján, kezünkben forró csésze tea, és csillogó szemekkel néztünk körbe azoknak az embereknek a tekintetével, akik mindenről tudják, miért került megemlítésre.

Aztán beállunk mi is a sorba, betagozódunk a társadalomba és kritikákat írunk másokról, akiket nem akartunk felnőni látni. Akikről azt gondoltuk, örökre megmarad olyannak, amilyen volt. Lázadó, de a mi szemünkben avatott hős. Szavakkal a rendszer ellen. Óriási gondolat…

Tinédzserként minden letisztultnak tűnt, mi magunk akartuk a káoszt, mi magunk teremtettük a gondokat magunknak, hogy ugrálhassunk rajta. És tapostuk kegyetlenül, amíg csak mozgott. Aztán, mikor már jól kiszórakoztuk magunkat, kipirult arccal, diadalmas mosollyal ábrázatunkon tovalibbentünk az éjben, és vártuk a következő káoszt. Mi voltunk azok, akik a Margitszigeten olyan nagy hősöknek képzeltük magunkat, papírszárnyakkal a hátunkon, miközben vattacukrot ettünk és hülyeségeket beszéltünk.

Nem volt könnyű megállni néha, hogy ne érezzem magam okosabbnak másoknál. Nem volt már hova okosabbnak lenni. Olyan rálátásunk volt a dolgokra, amilyenről nem is álmodhattunk volna, mégis végtelenül természetesnek és egyszerűnek tetszett. Egy-egy elejtett szó a politikáról a nosztalgia jegyében… Egy-egy szóalkotás, csakúgy, lázadozva magunk ellen. Perzsa levelekkel való dobálózás és vaníliaszag a temetőben.

Sosem mondta ki senki, hogy ennek nem így kéne lennie, hogy nekünk is a homokozóban kéne játszani ahelyett, hogy eszmékről társalgunk a gimnáziumi bizonyítványunkkal a kezünkben, mikor még oly távolinak tűnt az érettségi.

Aztán szétszéledt a ‘holdudvar’, megöltük a Shai-huludot, bezártak a teázók kapui előttünk, mert már mi sem voltunk a régi formában. Nyikorogtunk, puffogtunk, nem tetszettünk egymásnak. Persze, hogy vége volt. Természetes volt, hogy végre hátat fordítunk egymásnak, gyermekded játékokat keresünk és végre megtanulunk játszani és a társadalommal együtt élni, mert mi sem egyszerűbb. Felvételiztünk az egyetemre, dolgozni kezdtünk. Ismerőseink nagyrészt az átlagból kerültek ki és ez így volt jó.

Minden visszatérhetett a normális kerékvágásba.”

Radnóti és osztálykirándulás

Múlt éjjel volt szerencsém ostobaságokat álmodni, bár nem is volt olyan hihetetlen ostobaság. Csak egy kis időutazás kell hozzá.

Azzal kezdődött minden, hogy éppen egy megbeszélésen voltam. Na nem valami komoly tanácskozás volt, csupán a volt osztályom, kiegészülve néhány egyetemi ismerősömmel. Egy kirándulást terveztünk, mert rég láttuk egymást. Névsor szerint szólított minket anna néni, mi pedig egyenként kimentünk, persze volt olyan, akinek nem volt pénztartozása, az nem is ment ki.
Mikor engem hívott, kimentem, és a nyakamban lévő zsinórt összekötötte a sajátjával, hogy ez három percig így marad mert így a biztos. Kicsit fojtogató volt, de kibírtam. Hogy mi értelme volt, azt nem firtatom, mert az én álmaim nem ritkán szürreálisak.
Egyébként nem volt tartozásom, nem teljesen volt világos, miért kellett kimennem a kötélpályává alakított osztályon keresztül a barikádnak álcázott tanári asztalhoz, amely a ferde katedrán állt.

A következő pillanatban már egy buszon ültem, mellettem Radnótival. Kedves arcú, jóképű fiú volt, hallgatag. Csak egy könnyű, finom tapintású világos póló volt rajta, meg természetesen nadrág, de semmi pulóver, vagy kiskabát, pedig odakint fújt a szél, ha jól emlékszem. Bár aztán kisütött a nap és égetett.
Arról beszélgettünk, hogy van egy francia és magyar versekkel teli kötetem, de nem értem az egyik verset teljes egészében. Talán nem vers volt, hanem regény, de vegyes nyelvű volt a könyv. Mondtam valami olyasmit, hogy Á la recherche (talán Proust-regény volt? vagy a vers, ami egyébiránt magyarul íródott?), Radnóti pedig nagy komolyan bólogatott és megjegyezte, hogy nehéz nyelv a francia.

Aztán sajnos felébredtem, pedig kíváncsi voltam, mi kerekedhetett volna ki egy ilyen álomból.

Kilenc szó, amit a scifinek köszönhetünk

Természetesen Asimov robotikája nem hiányozhat egy ilyen cikkből, bár szerintem nem csak szavakat, de ötleteket is bőven köszönhetünk a fantáziadús íróknak.
Olyan találmányokkal bravúroztak műveikben, amelyekről álmodni sem mertünk, manapság pedig kísérletet teszünk a hasonló elv alapján működő gépekre.

“Annak idején fantazmagóriákként indultak, de több, mint fél évszázad elteltével is használjuk Isaac Asimov, Jack Williamson, Jack Binder, E. E. Smith, Dave Gerrold vagy épp James Blish nyelvújításait.”

Itt a teljes cikk.
(Valamiért a kommentekre ugrik betöltés után, de feljebb lehet lapozni.)

A XI. Star Trek film

Jó előre beterveztem, hogy hatodikáról hetedikére virradó éjjel ott leszek valamelyik budapesti moziban és premieren láthatom a tizenegyedik Trek-filmet. Már az ezt megelőző héten jártunk, mikor én még mindig lázban égtem, hogy éjfél táján kezdődik a filmvetítés, találkozom sok új ismerőssel és végigizguljuk az egészet. Hétvégén aztán észrevettem, hogy hatodika elég messze esik a szombattól, hiszen mindaddig abban a hitben voltam, hogy hétvégi premier lesz. Szerdán volt. Így végül Tamással fogtuk magunkat és Szegeden beültünk a pláza mozijába, ahová azelőtt még nem merészkedtünk.

Nem írom le részletesen, miről szól, mikor játszódik és ki szerepel benne, csak az észrevételeimet, mert a cselekményt minden ismertetőben el lehet olvasni, és bármelyik portálon szerepelnek a színészek és a stáblista is.

Várakozásaimmal ellentétben fergeteges volt. Legalább annyira jó volt, mint amennyire borzalmasnak képzeltem az előzetesek alapján. Kirk igazi vásott kölyök volt, betekintést nyerhettünk a kamaszkora elején álló Jim egy-két stiklijébe, majd a tinédzser Spock kortársaival való küzdelmét is láthattuk.

A hajó berendezései sem voltak olyan vészesek, mint ahogy a képek alapján tűntek. Kellően modern volt, de nem vitték túlzásba. McCoy egy igazi őrültnek tűnt számomra a film elején, mindenféle viselkedészavarokkal és fóbiákkal, aztán ez a későbbiekben átalakult szolid, Csillagflottához illő viselkedéssé. Kirk egy pojáca. De kétségkívül szeretnivaló figura. Chekov teljesen agyalágyult a maga tizenhét évével, de az akcentusa (szinkronosan néztük, mert nem volt más) felejthetetlen. Más kérdés, hogy végzett zászlós nemigen lehet ennyi idősen, de helyzetkomikumnak jó volt.

Apropó, helyzetkomikumok… Scotty. Meg a kis szemüveges figura, aki mindenhol útban volt. Aranyosak voltak. Scotty szövege állítólag remek volt, hozta a későbbi, azaz a TOS-beli Scotty figuráját. Ezt nem tudom aláírni, mert nem láttam még az eredeti sorozatot, de egyre inkább szeretném.

A kardassziai ital felszolgálása kissé furcsa volt, mert csak a féregjárat felfedezésének táján kései huszonkettedik században ismerték meg a Kardasszián lakó fajt, amely a DS9 című sorozatban vált igazán híressé, bár már a TNG-ben is szerepeltek. Belezavarodtam az idővonalakba.

Tetszett Jennifer Morrison feltűnése Kirk apjaként természetesen anyjaként (majd félretéve a röhögést, folytatom), ugyanis ő játssza House egyik segédjét a régi szériából a sorozatban, immáron kiszőkült hajjal.

A szinkron az eredeti hangot nem ismerve néhol felhívta magára a figyelmet. Például a félrefordítások esetében, amikor a vulkániak ‘hosszú és hasznos életet’ kívántak egymásnak eredményes helyett. De leginkább zavaró a hangok mélysége és selymessége volt számomra. McCoynak volt emlékezetem szerint végtelenül bársonyos hangja, mindig felfigyeltem rá, ez szerintem zavaró a film élvezeti szempontjából. Spock magyar hangja kifejezéstelen és nyugodt volt, ez ugyan pozitívum volt abszolút, de az orgánuma valamiért szintén felhívta magára a figyelmemet, ezért néhol nem tudtam másra figyelni, csak a hang milyenségére.

Azt nem tudom, hogy ténylegesen tekinthető-e előzményfilmnek az idővonalak megbabrálása miatt - habár Janeway a Voyager kapitányaként amit nem kuszált össze-vissza meg keresztbe-kasul, az nem is létezik már, és ez ahhoz képest semmi -, de valahogy megpróbálom beilleszteni a Star Trek univerzumának kronológiájába.

Mechanikus narancs

Végre, végre, végre. Volt szerencsém észrevenni nemrég egy ingyenes TV-műsorban a Mechanikus narancsot. Igaz, hogy olyan csatornán ment, amely nekünk nincs és éjfélkor kezdődött vasárnap, csak hogy minél kevesebben tudják megnézni, de a technika - meg anyu - segített és DVD-korongon ott pihen most az albérlet egyik szegletében.

Valamelyik nap meg is néztük Tamással, nagyon kíváncsi voltam Kubrick munkájára, habár előtte nem láttam tőle semmit, de a képi világa valami hihetetlen. Akkor ujjongtam csak igazán, amikor észrevettem, hogy a könyvet egy az egyben hitelesen követi és csak a felirat volt egy-két helyen pontatlan, mert újrafordították, nem a könyvben használt kifejezések voltak benne, de nem volt zavaró.

Malcolm McDowell szintén hihetetlen volt. Azok a pofák, amiket vágott! Az a baljóslatú hangszín! Néha szinte vártam, hogy ráugrik valakire, aztán nem tette. A Karóva tejbár díszletei és a ruhák mind fantasztikusak voltak. Nem tudok nem elfogult lenni, tényleg nagyon tetszett, és látszott rajta, hogy Kubrick pontosan tudta, mit miért csinál. Nem volt benne felesleges momentum, viszont rettentően sajnáltam, hogy kimaradt a címet megmagyarázó jelenet. Az író könyve. A Gépnarancs. Ettől kicsit furcsa érzésem volt, de a látvány, ahogy a hetvenes évek elején megoldották, kárpótolt kicsit érte.

Papa és mama jobban tetszettek, mint a könyvben. McDowellt nézve néha vártam azt is, hogy kiugrik a szerepéből és kijelenti, hogy a Nexust el kell érnie, és Picard kapitánynak semmi joga megakadályozni őt, de végül ezt sem tette.

A szereplők mind nagyon karakteresek voltak, még jobban is, mint a könyvben, de nem bántam, mert a film hangulatához és a kameraállásokhoz nagyon is illett ez a kicsit karikírozott megjelenítés.

Arra lettem volna még kíváncsi, hogy Alex szemét vajon a forgatáson tényleg kidrótozták-e, mert nekem végig könnyezett a szemem, amíg mutatták a filmvetítős jeleneteket, sőt, ahogy most ezt írom, szintén könnyezem. (Mehetne is a kísérleti stádiumban lévő sírásnaplómba, ha itt lenne nálam.)

Azt sem bántam, hogy hajnali három volt már, mire vége lett a filmnek, merthogy végül hiába nézhettük volna meg bármikor, éjfél után kezdtünk bele. De legalább nem vasárnap.