Az ötödik év margójára

Percre pontosan ötödik éve írok internetes formában naplót, ez szám szerint a harmadik (kisebb csúsztatásokkal) változat, és úgy néz ki, hogy a végleges is. Párhuzamosan vezettem verses, prózás, képes blogokat, de aztán rövid időn belül elkopott a másodblog iránti lelkesedésem. A fényképeimet egy orosz fotóalbumban tárolom egy ideje, a verseimet pedig a laptopomon, vagy antológiákban. Prózát mostanában nemigen írok, csak kifejezett kérésre. Majd eljön megint a prózaírós korszakom megint, ha nem siettetem.

Naplót régebb óta vezetek, időnként mostanában is előkerül a szép, nagyalakú, vastag lapos füzet, amelybe töltőtollal írok, de mi lenne kényelmesebb annál, minthogy megjelenik egy gondolat, és mire megfogalmazom magamban, már le is gépeltem?

Ennek örömére ide is teszek egy idézetet, amelynek semmi, de semmi köze nincs a naplóvezetéshez, de olyan szép és ami nekem a legfontosabb, hogy értem, mit jelent.

“Утихает светлый ветер,
Наступает серый вечер.”

1905. augusztus 21.
Александр Блок

Újabb Alien-film?

Tegnap és tegnapelőtt még csak kétkedve néztem a szaporodó hírfolyamot egy esetleges következő Alien-filmről, most viszont már kétségbeesve keresek bárkit, aki megcáfolja.

Nagyon jók voltak a régi Alien-filmek, habár az első volt a legjobb, mint ahogy minden folytatásos filmnél ezt ugyanígy el lehet mondani. De a Majmok bolygójánál sem igazán jöttek be ezek a folytatások, a kutya nem emlékszik már rájuk. Nem tudom, a leendő készítőknek mi a motivációjuk, merthogy a rajongók nagy része szintén tiltakozik, a maradék pedig az első négyet se nézte meg, tehát ezt sem fogja.

Mindenesetre én nagyon remélem, hogy ez csak egy terv, amelyre reakciókat várnak és végül szépen elvetik az egészet, ahogyan azt kell. Tessék kitalálni újabb ötleteket, nem hiszem, hogy jó megoldás folyamatosan feldolgozni és átdolgozni régi ötleteket.

Egyébként meg szegény Ripley már több száz, Sigourney Weaver pedig legalább hetven éves lesz, mire odáig jutunk.

Bicikli és szemétszedés

Napok óta készültem a ma reggeli szemétszedésre, amelyet egy önkéntes szervezet, egy közhasznú egyesület szervezett, az Új Akropolisz. Nem ismerem őket, de jó ötletnek tűnt a város egy picike szegletének megszabadítása a felhalmozódott palackoktól, egyéb szeméttől.

Viszont a hét eleje óta vártam arra, hogy szervizbe kerüljön Wilson és feltegyék rá az új fékkart. Apróbb javítanivalók is akadtak rajta, például a hátsó lámpa, a kormányszalag újratekerése és rendes rögzítése, ilyesmik. Mindez meg is valósult, de jól él az emlékezetemben az a néhány hónap, amikor koskormányt kerestem mindenhol, de nem tudtak szerezni nekem Csepel-szabványt sehol, azt mondták, nincs, nem is lesz, cseréljem ki az ehhez szükséges alkatrészeket és lesz kormányom. Nem cseréltem ki.

Megkértem Bötut, hogy szerezzen nekem egy koskormányt, talált is egy hasonlót, de át kellett alakítani. Nyüszítve vártam, hogy az édesapja és annak barátja áthegessze a kormány egyes részeit, hogy megfelelő formájú legyen. Ez is sikerült, méghozzá pénzügyi hozzájárulások nélkül, összetettem a két kezem, hogy ilyen is megtörténhet.

Ma viszont reggel Tamás hozza a biciklit, mondván: ó, minden rendben, de le kellett venni a kormányt, mert a fékkart nem tudták rátenni, és nem tudták visszatenni a kormányt, így kicserélték egy másikra, de nem kellett kifizetni.

Azt az arckifejezést nem lehet elképzelni, amit ekkor produkáltam. Elég bosszantó, ha valaki hónapokig kajtat egy kormányt után, amit végül tönkretesznek egy szervizben és ingyen adnak egy másikat, ami beleillik a Csepel-szabvány alkatrészbe. Bár talán inkább nevetséges.

Úgyhogy most van egy új kormányom, a régit nem kaptam vissza, mert le kellett vágni, a régi fékkart is otthagytuk, de legalább rekordmennyiségű ember jött el a szemétszedésre és megtelt egy óriási konténer is PET-palackokkal, üvegekkel, cipőkkel, zacskókkal, papírral, és egyéb vackokkal.

Elképesztő, hogy az emberek mennyi ócskaságot dobálnak el az ártéren, és amikor megárad a folyó, kimossa ezt a sok vackot és máshol leteszi. Földdel megtömött becsomózott zacskókat is láttam (nem a víz töltötte fel), ötletem sincs, mi volt a funkciója, de mire az összes ilyet összeszedtük, mindegyikünknek kilyukadt a gumikesztyűje, a többször használt szemeteszsákja, összekoszolódott a kölcsönkapott láthatósági mellénye és még az egyesület emblémájával ellátott simléderes sapkánk is tiszta kosz volt.

Aztán megköszöntem, hogy ott lehettem és elbicikliztem a könyvtárba. Szóltam erről napokkal korábban Zsófinak (aki Gyöngyvér) és Bötunak is, de nem reagáltak, így nem volt ismerős a csapatban.

Filmek, mint mérföldkövek

Ha már a könyvekről összeírtam egy listát, akkor most ideje a filmeknek is egy ilyet írni, habár ez jóval nehezebb feladat lesz, mert az általam látott filmekről nem vezettem leltárt.

Elsőként a Vissza a jövőbe kerül ide, mert amióta először láttam, tucatszor felvettem videóra és ha nem láttam több százszor, akkor egyszer sem. Annyira rettegtem, hogy letörlődik a kazettákról (több példányom volt mindegyik részéből), hogy elővigyázatosságból minden pöcköt kitörtem. Később megszereztem az új szinkronnal, a régi szinkronnal és eredetiben is egy másolt DVD-korongon, de azt meg úgy eltettem, hogy egyszer sem volt alkalmam megnézni, de valahol megvan.

Az Esőember a maga megható történetével éppen az én születésem évében került a mozikba. Mint Dustin Hoffmann legtöbb filmje, ez is zseniális, mert ilyen jó játékú színészekkel nem is lehet másmilyen.

Feltétlenül idetartozik a Majmok bolygója, melynek eredetijét csak évekkel később olvastam. Ez sem egy mai film, de annál lenyűgözőbb. A lista ugyan kezd hasonlítani Chelloveck legmegdöbbentőbb befejezésű filmes listájára, de több egyezés nem lesz. Mindig lenyűgözött a sisteregve becsapódó űrhajó, a színészek maszkjai, a lehetséges jövőkép ijesztő realisztikussága (bár ezt nyolc-tíz évesen nem teljesen így fogalmaztam meg) és az utolsó jelenetben a szobor hátborzongató megjelenése. Tetszett Zira bájos kérdezősködése és az érzelmek az arcán, mikor meghallotta a válaszokat. Láttam sokszor a folytatásait is, de a negyedik rész elején - amikor piros ruhás takarítóbrigádként tűntek fel az első jelenetben a majmok - mindig kikapcsoltam. Bár talán első alkalommal végig tudtam nézni. Még a második rész is tetszett egyébként, a harmadikra nem igazán emlékszem.

A Mester és Margarita egy meghatározhatatlan műfajú alkotás, minisorozatban volt hozzá szerencsém, és csak aztán könyvben. Nem tudom, hogy ennyi mindent hogy lehet egyetlen aggyal kitalálni, de Bulgakov bizonyára legalább nyolc személyiséggel bírt, hogy ezt ki tudja találni és szavakba tudja önteni. A tizenkét részből tizenegyet láttam csak, mert nagyon későn adták, de az a képi világ teljesen szokatlan volt. Ekkor találkoztam először azzal a megfoghatatlan orosz filmes látványvilággal, amely azóta is furcsa, de tetszetős számomra.

Friss - néhány évvel ezelőtti - filmélményem az Equilibrium. Sok ismerős színész, megdöbbentő történet, fekete ruhák, bámulatos kardforgatás. És tényleg megéri küzdeni és harcolni egy eszméért.

Aztán szintén gyerekkori emlék a két Kevin Costner-film, a Farkasokkal táncoló és a Tökéletes világ. Ezeket is rongyosra néztem videón. Talán az előbbi miatt lett néhány évvel ezelőtt indiánmániám, ki tudja. Utóbbit el is olvastam, de kivételesen jobban tetszett a filmes verzió, mert a forgatókönyv alapján készült a könyv, és úgy már egy történet sem az igazi. A Star Wars-filmek kivételt képeznek, az mindenhogy jó. :)

Még frissebb és kevésbé filmélményem a Deep Space 9, a Star Trek sokadik szériája. Az a sok csodálatosan kidolgozott karakter! Azok az igazi személyiségek! Én elhittem nekik, hogy ők azok, akiket megformálnak. Elhittem, hogy egy néger kapitány elbír az akaratos bajori exlázadóval, és elhittem, hogy a kardassziaiak is megváltozhatnak. Sőt, segítenek megnyerni a Domínium elleni háborút. És az a sok szenvedély, az a sok érzelem, engem mind a hatása alá gyűrt.

A hetekkel ezelőtt megírt listámat ma hirtelen felindulásból töröltem, így ez egy kicsit eltérő verzió, kivéve azt a részletet, amelyet úgy másoltam ki egy keresés utáni találatból.

De ez a lista határozottan jobb lett, még akkor is, ha még nehezebb volt összeszedni az itt szereplő filmeket. És főleg nehéz volt elkülöníteni a kedvenc filmjeimtől, mert azok nem azonosak a rám nagy hatással lévőkkel.

A jegylyukasztó problémája

Tamás nemrég mesélt egy két jelenetből álló, de logikailag összefüggésbe hozható történetet, amely közlekedési járműveken játszódik. Eleve egy érdekes momentum, hogy a jegylyukasztó egy olyan összetett szó, amelynek két tagjában külön-külön van pontos jé is, meg elipszilonos jé is. Egy időben gyűjtöttem az ilyen szavakat egy általános iskolai feladat hatására, de a poszt igazából nem erről szól.

A történet abból állt, hogy egyfelől egy idős házaspár békésen felszállt a szegedi Tatra villamosok egyikére és annak rendje és módja szerint beledugták a jegyet a jegykezelőbe. Kihúzva a jegyet megdöbbenve látták, hogy csak pecsétet nyomott rá a kis masina, de nem lyukasztott. Az elkövetkezendő tíz percben még mindig a konstatálás zajlott. Nem lyukasztott a gép. Hát ilyet?
Másfelől viszont még a budapesti forgatagban, a tizenegyesen egy külföldi leány nagy vehemenciával lépett a régi piros lyukasztóhoz és határozottan beledugta a jegyét. Majd kihúzta és döbbenten nézte a sértetlen jegyet. Majd megint a lyukasztó szájába nyomta a jegyet és megint döbbenten húzta ki az érintetlen papírdarabot. Végül egy fiatal suhanc megszánta és megmutatta, hogy ezt bizony még el kell rántani, hogy lyukasszon és cserébe nem is nyomtat rá semmit. A lányzó pedig ugyanolyan döbbenten nézte a lyukasztott jegyét, mint az öregek a nem lyukasztottat kétszáz kilométerrel odébb.

Generációk, ha találkoznak a múlt, vagy éppenséggel a jövő termékeivel.

Szekszárd

Az elmúlt hét végét és a mostani elejét volt szerencsém Szekszárdon tölteni Tamáséknál. Nagyon tetszett a borvidék, főleg, mert nagyon jókat derültem az olyan dolgokon, mint Kadarka lakótelep és Bor utca. Belekóstoltam ajándékba kapott termelői borokba, amelyek a pincében álltak és finomra hűltek. Reggelente kibuszoztunk a tanyára, takaros kis házikó, művelt föld, kiirtott szőlőtőkék, elvetett krumpli és paradicsom fogadott minket. A kútban kövér békák kuruttyoltak, hangjukat felerősítette a bádogtető és a víz. Sajnos találkoztam a tanyán óriási és gusztustalan pókokkal is, remélem, azok is mind Szekszárd sajátjai, mert nem igazán csípem őket.

A húsvétot sonkaevéssel töltöttük, majd az ünnep utáni első napon túráztunk egyet a felhős ég alatt, de sajnos le kellett rövidítenünk az utat, mert elkezdett esni az eső és nem voltunk biztosak abban, hogy nem mos le minket a szőlőtőkékkel borított, csodálatosan zöld dombokról. Így végül a kora hajnali elindulásból egy kora délutáni visszaérkezés és mindössze tizenkét legyalogolt kilométer lett. Sok szép rovart láttunk, csodálatos volt a kilátás a dombokról, hatalmas hangyabolyokat kerülgettünk és megmentettem néhány tucat iszonyatosan szőrös hernyót. Fényképek is készültek a végeláthatatlan szőlőtőke-birodalomról, amelyek a piros, sárga és kék turistajelzések mentén terültek el.

A hétvége és az ünnepnapok alatt megállapítottam, hogy Szekszárd az a hely, ahol nem divat indexelni, ha bekanyarodsz az autóval, és teljesen mindegy, melyik sávot használod - a szembejövőt, vagy a másikat -, valamint a közlekedési lámpák csak sárgán villognak, mert alig van forgalom. Talán kicsit többen akartak elütni, mint Szegeden, de azért a fővárosi viszonyokat semmi nem tudja felülmúlni.

Április van

A hétvégém igencsak dúsra sikeredett. Hajnalban keltünk, hogy két keréken kiguruljunk egy ZH-t megírni, amely egyébként egy kisebb agyérgörccsel is felért.
Ezután a laborba csalinkáztam, vártam két órát a témavezetőmre, aztán kínoztam kicsit a növényeket, pancsoltam a festékekkel, és szórakoztam úgy húsz percet egy lengyel mérleg tárázásával, mert sehogy sem akart sikeredni.
Aztán kísérlet közben kiöntöttem az egyik mintám felét a padlóra, a másik felét a cipőmre. Visszakanalaztam nagy nehezen a tisztábbik részét az üvegcsébe és folytattam, de a következő mozdulatnál ugyanez az üvegcse megint kiborult, na ekkor az egészet visszalapátoltam mérgemben, de nem lett nyoma a további méréseknél. Egyébként összesen húsz milliliternyi vizes oldat volt minden üvegcsében.

Mindezek után lebotorkáltam egy másik tanszékre pókokat válogatni egy halom sárból, alkoholból és döglött ízeltlábúakból álló trutyiból. Ez egyébként nem az én munkám, de Tamásnak elfárad a szeme néhány óra mikroszkópozás után, így már korábban is írtam arról, hogy néha odaülök helyette egy-egy fertályórára.

A pókok után a kabinetbe ültem át, ahol jól megérdemelten végigolvastam az összes blogot és hírportált, amit csak ismerek.

Szombaton aztán sok szép helyen voltunk. Volt vásár, benéztünk, vettem egy párszáz forintos kis türkiz golyót medálnak, ettünk finomat ebédre, voltunk cukrászdában is és isteni gombóc fagylaltokat kanalaztunk, végül kikötöttünk az újszegedi ligetben és takaróra ülve hallgattuk a cserebogarak zümmögését. Két igencsak szemérmetlen cserebogár nekiállt mellettünk párzani, elő is kaptam a fényképezőgépemet is, de lemerült benne az akkumulátor.

Estefelé bementünk még a laborba - ki-ki a sajátjába - és majdnem éjfélig múlattuk az időt a pancsolással. Hazafelé menet viszont egy rohanó kis gombócra lettem figyelmes. Leugrottam Wilsonról és utánaeredtem a négy kis lábával rohanó tüskehalomnak és meg is fogtam. Micsoda kapálózás volt belőle! Jól össze is szurkálta a tenyeremet, de nem adtam fel, és készült fénykép is a nagy találkozásról. Két év alatt egyszer sem láttam sünt Szegeden, holott állítólag a sünök városa (is), és most végre láttam egy izgő-mozgó orrú, puha hasú sünt. Aztán visszaengedtem, irányba állítottam és el is rohant, mintha mi sem történt volna. Ez volt a hétvége csúcspontja.

Egyébként meg olyan meleg van mindenütt, hogy egész nap egy szál pólóban kerekezem a városban, még estefelé is, amikor pedig illenék hűvösebbnek lennie.