Farsang van Szegeden

Mindenfelé érdekes dolgok vannak a városban. A Klauzál téren vásár van, a Dóm előtt pedig máglya lesz. Télbúcsúztató ünnepségek, busójárás Mohácsról, és bár az időzítés kicsit elcsúszott a torkoscsütörtökhöz képest, de nem baj, ez legyen a legnagyobb gond.

Tegnap egész nap a laborban voltunk, én egy ideig a növényeket áztattam lötyikben, aztán lementem a földszintre a másik tanszékre és ott tevékenykedtem.
Belekontárkodtam a pókválogatásba ismét, kihalásztam nyolc-tíz kövér, szőrös lábú pókot, megnézegettem a mikroszkópban gigászi méreteket öltő hernyót (amúgy hosszában alig éri el az egy centit, és messze nem olyan dekoratív, mint az alábbi képen), majd rácsodálkoztam egy jól megtermett légyre, mert vörös szemei sisakként övezték a fejét. El is neveztem sisakszemű házilégynek, csak nehogy így tanuljam meg.

Az ugróvillások már megint nagyon sokan voltak, és bosszantóan jelentéktelenül néznek ki. Ráadásul szürkék. Mint ez itt lent.

Viszont volt ott valami papagájszínű rovar, de róla nem találtam képet. A feje és a teste különböző színű volt, rózsaszín és halványzöld, a teste pedig vajsárga. Gondolkodtam egy miniatűr halványkék csokornyakkendőn, de aztán elpöccintettem az állatkát az útból.

Ma elnézünk még a vásár és a máglya felé, ebédelünk valahol, aztán várjuk a márciust. Rövid volt ez a február.

Megállapítások, iskolareform

Miközben a sajtó tele van mindenféle borzalommal - feloszlik-e az országgyűlés, és ha igen, miért nem? kik és hogyan gyújtottak fel élve és lekötözve egy kutyát, valamint egy híres sportoló meggyilkolásával - addig én szorgosan készültem a ma reggeli kémia korrepetálásomra. Mint kiderült, teljesen felesleges volt, mert bár nem vagyok kretén, de mint mindig, már megint apróságokon és kisebb bakikon csúszik és úszik el az egész feladat, a jó megoldással együtt. Például okosan kikövetkeztetek egy reakcióegyenletből valamit, és nem szorzom a két értéket egymással, hanem osztom őket, aztán meg csodálkozom, hogy miért nem 0,0000128, hanem 0,0057. Vagy a mértékegységek kiszámolása és az átváltás. Gondolkodni is szoktam, mert azért általában egy embernek lételeme a gondolkozás, de van, ami nem rögzül olyan könnyen.

Nemrég a figyelmembe ajánlottak egy linket, amelynek szövege nagy vonalakban az oktatási rendszer megújítását követeli, elsősorban a természettudományos tárgyak oktatását tekintve. Alá lehet írni, lehet hozzá megjegyzést is fűzni.
Nem voltam rest és a múltkor végigolvastam minden nevet, és az esetlegesen hozzátartozó megjegyzéseket is. Sok ismerős névre bukkantam és ennek nagyon örültem, de sokan rossz oldalról közelítik meg a problémát.
Nyilván mindenki érzi, hogy valami nem stimmel. De nem lehet úgy kiküszöbölni minden problémát, ha növeljük a természettudományos órák számát, mert ezzel nem változik semmi. Kísérletek, szemléltető eszközök kellenének (nem interaktív tábla!), és ez még mindig messze csak az, ahogy én látom, és amit én hiányolok az egészből. És még csak nem is teljes a felsorolás. Amíg az általános iskolában nem tanulnak meg rendesen írni, olvasni és “szövegérteni” a kisdiákok, addig nincs értelme továbbhaladni. Igenis bukjon meg alsóbb évfolyamban is a gyenge tanuló, ha egyszer nem tud számolni, írni, olvasni, és alapvető dolgokat nem tud elmondani. Ha valaki diszlexiás, diszgráfiás, akkor külön képzést kell biztosítani a számára, habár előre fejfájásom lesz a gondolatra, amikor elképzelem, mikor valósul ez majd meg.
A saját hatosztályos évfolyamom nem tanult annak idején gimnáziumban egy teljes évig semmilyen természettudományos tantárgyat, mert összevonták egy természetismeret nevű, térképrajzolós kirándulásos foglalkozásba. Amikor ezt elmeséltem ma a tanárnőnek, majdnem elájult, és megkérdezte, hogy ezek után még képes voltam eljönni biológusnak, hát ez szép. Az ilyen és ehhez hasonló jeleneteket szeretném elkerülni a jövőben, és azt szeretném, hogy másoknak ne kelljen szégyenkezniük ilyen ostoba döntések miatt, mint most nekem.
Az lenne a legjobb, ha mindenki elmondhatná érettségi után, hogy teljeskörű, mindenre kiterjedő képzést kapott a gimnáziumi évek alatt, amit lehet hogy nem tud száz százalékig hasznosítani, de nem kerülnének egyetemre, természettudományos szakokra olyan emberek, akik nem három évig tanultak kémiát, hanem csak két évig, vagy még annyit sem. Nem egy embert ismerek az évfolyamomon, akik nem tanultak gimnáziumban kémiát, de akad olyan is, aki biológustanonc létére még biológiát sem tanult, mert szakközépiskolából jött.
Nagyon szép dolog az is, hogy a gimnáziumban átbukdácsoltam kettessel matematikából és fizikából (habár a végére matektanárváltás volt, és ott nem úsztam meg ennyivel, fel is tornáztuk négyesre azt a kettest), de igazából nem kellene, hogy így legyen. Kicsivel több odafigyeléssel (mindkét fél részéről), számonkért házifeladattal és következetességgel mindegyikünknek jobb jegyei lehettek volna. Sokunknak hiányoznak az alapok. Hiába vagyok egy - remélem - értelmes ember, ha kémiából nem tudok alapvető dolgokat, akkor a biológiaszakot sem végzem el, és akkor nem lesz diplomám sem, nemhogy állásom.

Lehetne ezt még ragozni sokáig, és újabb érveket, szempontokat felsorakoztatni, de nem tudom, van-e értelme.

Az én hősöm

Találkoztam ma egy igazi hőssel. A pályaudvarra villamosoztam éppen, és elhaladván az Anna kúti megálló mellett egy futó alakra lettem figyelmes. Hosszú lábait mintha minden lépésnél a nyakába lendítette volna, úgy rohant. A villamos tett egy kecses kitérőt a parkosított Széchenyi téren, és az újabb megálló felé vette az útját, igencsak nagy iramban. A körülöttem ülők is az ablaküvegre tapadtak és nézték a futót, egy vörös hajú nő is velem szemben. A nyakigláb átvágott a letakart kőszobor melletti virágágyáson, két hatalmas ugrással maga mögött hagyva azt. A villamos komótosan lefékezett, az a néhány ember, aki meg a járművön utazott, egy emberként fordult hátra. Kisvártatva a csupaláb alak felugrott és levágta magát az első ülésre. Még csak nem is lihegett. Mindenki visszafordult a partneréhez, mintha semmi sem történt volna. A vöröshajú nő gratulált a fiatalembernek, én pedig kimosolyogtam az ablakon.

Pókvadászat

Ma volt szerencsém két óra röpke fotometrálás és pH-mérés után levergődni egy másik tanszékre, ahol éppen pókválogatás zajlott. Gondoltam, muszáj belekontárkodnom a munkába, úgyhogy amikor Tamás otthagyta az óriási Petri-csészéjét, benne a sok maszattal (amely jelen esetben milliméteresnél nem nagyobb pókokat, atkákat, csigákat, gazokat, magokat, növényi részeket, rovarokat, bogárlábakat meg egyéb ilyesmiket jelentett), akkor odasettenkedtem és kiválogattam belőle egy csomó szépséget. Igaz, hogy én undorodom a pókoktól, de megérte azokat is kiszedegetnem, főleg, hogy láthattam sok szép piros gombszemű, szőrös házilegyet, icike-picike piros bársonyatkákat, szőrös sötétbarna hangyalábakat, félbetépett karolópókot, pajzshátú poloskákat, apró darazsakat és egyéb csíkos lényeket, aztán láttam még lilásfehér és zöld hernyókat is, meg ugróvillásokat is, amelyeket mindig ugrócsápos szöszcsomónak mondtam.

Kicsit elfáradtam…

Ilyen szépeket lőttem

Tegnap voltam lövöldözni légfegyverrel, és magamhoz képest egészen szép eredményt értem el. Kezdetben általában a lövedékek fele volt a lőlapon, a másik fele isten tudja, hova került. Így tizenvalahányadik alkalomra egészen kikupálódtam, habár ezzel dicsekedni még nem nagyon lehet, de azért én örülök.

Azt álmodtam, hogy megtaláltam a bajonettem. Meg még sok egyebet is, de azok nem egészen publikusak.

Sfportalos kritika az Éjszakai őrségről

Avagy mit ne olvassunk a könyvtárban, mert kivezetnek minket a biztonsági őrök… Tamás hívta fel a figyelmem a cikkre, amiből az alábbi kiemelt rész származik. Nem pontos az idézet, mert a neveket néhol átírtam hagyományosan cirillről latin betűsre, a maradékot pedig cirill betűkkel, mert sántított.

Míg Hollywood felépíti a maga szép arcú (régen karakán, szúrós tekintetű, ma már kicsit feminin és lágy) sztárjait, és míg a francia filmgyártás a hasonszőrű mozikban bűn ronda, de rettenetesen karakteres figurálkat vonultat fel, addig Bekmambetovnál a Fény seregeinek vezére (Владимир Меньшов) leginkább egy pártfunkcionáriushoz hasonlít. (Mondjuk, Mensovnak van egy rendezői Oscarja, így tessék nézni!) A Sötétség ura (Виктор Вержбицкий) kicsit Rutger Hauerre hajaz, ám ahhoz hasonló karizmát csak a film végén mutat. Addig akár egy építkezésről berángatott kőműves is lehetne. A főszereplő Anton Gorogyeckij (Константин Хабенский) mintha a Halló, itt Iván cárból lépett volna elő, legalábbis a film legelején, társai, a világban a rosszra felügyelő „fényharcosok” meg valamilyen magyar rögvalóságról szóló film szereplői közé illenek leginkább. A Szent Szüzet megtestesítő Szvetlánát (Мария Порошина) pedig még csak besorolni sem lehet… Nem csodálom, hogy amikor Anton először meglátja a moszkvai metróban, rögtön rájön a rezgőfrász, és üvöltözni kezd. Amit persze a rezignált orosz utasok mindennapos esetként kezelnek.

Egyébként talán megbocsátható vétek, hogy ugyanazzal a szereplőgárdával dolgoznak az oroszok a legtöbb filmjüknél, de mindenesetre érdekes észrevétel.

Admiral

No, tegnap este egy kiadós vonatozás után leültünk megnézni az Admirálist. Eredeti nyelven, angol felirattal. Az még hagyján, hogy “All hands to the battle stations!”, mert aki Star Treken nevelkedett, minden ilyesmit ért, de néhány kifejezéssel meggyűlt a bajom. Ennek ellenére azért kellően érthető volt.
Ámde! Filmélvezeti szempontból a legtöbb jelenet rövid volt, és egyik helyről a másikra ugráltunk, sokszor nemcsak térben, hanem időben is. Sok jelenetből hiányzott volna még néhány mondat, apróságok, amelyektől teljesebb lett volna a film. A forgatás közben készült képek alapján a fél filmet kihagyták abból a verzióból, amelyhez szerencsém volt. Egyébként jó volt, habár teljesen másmilyenre számítottam: a kedves, mondhatni bájos romantikus jelenetek (Kolcsak és Annuska) közé néha beékeltek egy-egy öldökléses részt, amikor jó sokan meghaltak. Ezzel még nem lett volna baj, mert az első világháborúról nehéz filmet készíteni háborús elemek nélkül, éppenséggel hiányoltam is a további puskaropogást, meg az ágyúkat. Túlságosan csapongó volt, kicsit teljesebb történetre számítottam.
Az már csak további finomság, hogy amikor franciául beszéltek a filmben, csak onnan jöttem rá, hogy orosz felirat jelent meg az angol alatt, habár a francia generális, Janin szavai mintha valóban franciául csengtek volna, de Kolcsak borzalmasan beszélt. De azért elnéztem neki… :)

Ezek után még mindig úgy érzem, hogy semmit sem írtam a filmről. De legalább szebb a cigarettatárcám, mint Kolcsaké.

Kanadai átokhínár

Azaz ismertebb nevén Elodea canadensis.

Nos, ővele dolgozom a laborban, kedves kis vízinövény, sajnos a fényigénye borzalmasan sok, de cserébe igénytelen, mint egy pitypang. Ugyan nem tudom, hogy egy ilyen kedves jószágnak miért adtak ilyen durva nevet, de majdcsak kiderül. Észak-Amerikából származik eredetileg, de mostanra már mindenhol kapható, érdekességképpen elmondható róla, hogy szinte csak nőnemű növényke kerül a kontinensre, így szaporítása dugványozással történik, ha történik.

Izgalmat kedvelőknek ideteszek egy fénymikroszkópos felvételt az Elodea sejtjeiről, amelyekben látszanak a kloroplasztiszok. Szerintem dekoratív.

Hogy fokozzam az izgalmakat, muszáj megemlítenem, hogy tegnap ciánkálival dolgoztam. Ma is voltam bent, onnan hazasiettem, összepakoltam egy bőröndbe a mosnivalókat, meg a felesleges dolgokat és hazavonatoztam.

Útközben olvasgattam egy Csernobil című könyvet, amely meglepő módon a csernobili katasztrófáról szól. Meglepően jó könyv, ugyanis azt hittem, valaki összecsapott egy szaftos pletykákkal teli történetet, amelyben kétszer megemlítik a katasztrófát, de csak azért, mert a főszereplő a végén drámaian elhalálozik a sugárfertőzés sugárszennyezés miatt. És mégsem. Első dolgom volt még a belekezdés előtt megnézni a dátumot. 1987-ben adták ki. Hát nem sokat várt az ürge, az biztos. A könyv kiolvasása még várat magára, mert este nem hiszem, hogy ráalvás nélkül végig tudom olvasni, habár izgalmas a cselekmény. Sok máshol látott és olvasott dolog visszaköszön benne és jó érzés, hogy tudom, mi az az Artyek és hol van. Meg ilyenek.

‘Céltábla a kapu alatt’

Elég pozőr dolog csak azért nem írni naplót, mert nem találok napok óta valami nem túl sablonos címet az aktuálisan következő posztnak.

Na de most aztán ötlethiány ide vagy oda, megosztom az elmúlt napok élményeit. Hétvégén ugyan nem sok dolog történt, leszámítva egy bevásárlást, valamint az azt követő délután Flóránál való eltöltését. Sétáltunk a Vértónál, néztünk csúnya emlékművet, amely mellett márványba vésték a Himnuszt, ettünk forró levest, meg hallgattunk őrült zenéket.
Hétfőn korán keltem, talán ekkor láttam acélpatkányt is a villamoson, elmentem a tetováló szalonba, és majdnem nyolc előtt értem oda, de akkor láttam csak meg, hogy a nyitva tartás szerint délben nyit. Majdnem megütött a guta, de inkább átmentem a bankba, majd a könyvtárba, hogy az első órámig elütöm az időt haszontalan dolgokkal. Negyed háromig ellébecoltam a gépek előtt, válogattam egyoldalas folyószöveget informatikára (természetesen a Gépnarancsból), megebédeltem és átugrottam az órára. Mint kiderült, a kötelezően teljesítendő három házi feladat közül az első lett volna ennek a folyószövegnek a bevitele órára elektronikus formában, és bár egész héten könyörgött nekünk a tanár kurzusfórumon, a fele csoport nem hozta el. Én kaptam érte öt kövér pontot.
Ma ismét korábban keltem, mint terveztem, de itthon voltam kénytelen elütni az időt fél tizenkettőig, így hát zenét hallgattam. Volt benne Vangelis, Sarah Brightman, Piknik, Fehér Gárda meg Kosheen, és rajzoltam közben valami manófélét, amint egy pult mögött áll és hegyes szemfogakkal mered néhány fura tartalmú befőttesüvegre. A pult mellé egy áttetsző alakot firkantottam, aki szemmel láthatóan megpróbálja megakadályozni a manó tettét.
Mindezek után átugrottam a szalonba, a macskámat kicsit tatarozták, kaptam egy kevés krémet a fémallergiámra, meg egy szívecskés kitűzőt ajándékba, amely mágneses és villog. elég hamar végeztek a macskával, magam is meglepődtem. Nem telt öt percbe sem az egész. Onnan majdnem egyenesen a drágaköves órámra mentem. Jó volt, érdekes volt. Aztán ebédelni Tamással és lövészetre is elugrottam, lődöztem kicsit. Csak tíz lövedéket kaptunk húsz helyett, mint az első órán minden félévben, így hamar végeztem.
Ilyen izgalmakkal telt az elmúlt néhány nap.

Tevékeny csütörtök

Elkezdődött a szorgalmi időszak. Kevés órám van, de nem baj, mert több idő jut így a labormunkára. Habár tegnap is benéztem, de éppen más ügyködött bent, úgyhogy eljöttem.
Mivel Tamás tegnap ágynak dőlt, most itthon vagyunk, innen írok. Tegnap még benéztem az egyik órájára, amely történetesen a fájdalomról szólt, és már magam is elvégeztem egyszer, de mivel élvezetes és előző félév bennem jártam be, gondoltam, ennyivel magamnak is tartozom, nemhogy a tanárnak. Velem volt Betti is, illedelmesen végigkacarásztuk az órát.
Egyébként izgalmasan telik majd a mai nap, mert benézek terveim szerint a körúti antikváriumba, aztán vennem kell a patkányoknak magkeveréket, meg tejet a kávéhoz.
Apropó, patkányok meg tej. Egy szaktárs leányzó mesélte, hogy milyen jó is volt az, amikor rohadt tejben úsztatták a patkányokat egy gyakorlaton, mert olyan büdös volt, hogy már mindegy volt, úszik-e a patkány vagy belefullad, csak minél gyorsabban csinálja.
Ánizs és Melanzs nem valami tevékeny banda, mármint úgy értve, hogy rohangálnak, kröccögnek a fogukkal a vállamon, feltörik ügyesen a mogyorót, de ez a napi rutinhoz tartozik. Szép nagyok, Melanzsot a múltkor még otthon lemértem, majdnem dekára pontosan fél kiló, elérték végleges testsúlyukat. A szőrük szép, fogaik egészséges narancssárgák, fülük ép (nem is értem), sokat verekednek, ahogy azt fiúpatkánykákhoz illik, szóval az ő életük is izgalmasan telik.
Egyébként reggel kiganéztam Leopold akváriumát, letakarítottam a buborékoló szerkentyűről egy tonnányi vaskos nyálkát, algát és halkakit. Úgyhogy most boldogan úszkál és valószínűleg azt sem vette észre, hogy mi történt.

Januári vers

Homályos üvegablakok csendjét felverik
az oda-odakoccanó fagyott faágak.
Az utca vizes porban ázik.
Felkavar minket a szél.

Fejünk felett kerozinos fém-
és plexidobozok, mint repülőgépek
suhannak. Ablakuk párás.

Még csak most kerülünk ki
az egérfogóból?

Pixelcsomók előtt ülve várjuk,
hogy történjenek a dolgok,
az idő
lassan
csordogál,
kezünk meg-megmozdul a számítógép
egerén, mint az újszegedi lusta varjak
a drótkerítésen.
A klaviatúra ütemesen csattog,
halkan és engedelmesen.
A szóközök elhalnak.

2009. január

Álommorzsák

Megint furcsákat álmodtam az éjjel, de közel sem olyan tisztán, mint a múltkor. Most csak foszlányok maradtak meg.

Egy panelházban voltunk néhányan, olybá tűnt, hogy valamiféle szekta vagyunk. Hatalmas termek, lift, kék padlószőnyeg, ilyesmik jellemezték az épületet. Voldemortnak neveztük a legöregebbet köztünk, holott Gennagyij Szauskin volt az Őrség-filmekből. De legalább ugyanolyan szakadt göncökben volt, kinézetre is minden stimmelt. Nos, ő volt a főgonosz. Nekem érdekes szerepem volt ebben az álomban, mert tulajdonképpen nem tudom, milyen nemű voltam, de csak lézengtem az épületben és tudom, hogy mindenhonnan elkergettek, mert láb alatt voltam. Biztosan valami megtűrt alak lehettem. Egy velem hasonló korúval futottam néha össze, ücsörögtünk a földön a lift előtt, mert egy sarokba nyílt a liftajtó és ott nem láttak meg bennünket. De mindig jött Szauskin és bár egy szót se szólt, tudtam, hogy megint rossz helyen vagyok. Itt zavarossá vált kicsit, de apróbb dolgok rémlenek.
Volt egy kis szobám, ahol Tamással laktam. Ő nem teljesen ehhez a furcsa bandához tartozott, nem volt züllött és rosszul öltözött, és azt hiszem, fogságban volt ott velünk. Viszont én még azt sem tudom, melyik oldalhoz tartoztam, mert szabadon jöhettem-mehettem.
Aztán egyszercsak láttam, hogy valami számláló, nagy piros digitális számokkal megindul visszafelé sebesen, mert Szauskin el akar pusztítani mindannyiunkat úgy, hogy létrehozott egy teret, amelyben a légnyomás sokkal kisebb, mint kint, és ha az azt körülvevő közeg tönkremegy, akkor a kis légnyomástól mind elpusztulunk. Tizenegy percnél járt, mikor benéztem a szobába, de nem mertem mondani Tamásnak, hogy mi készül itt.
Ezek után rohangáltam fel-alá, itt részletek hiányoznak, de a velem hasonló korú illetővel lázban égtünk, hogy mi fog történni, ha elér a nullához a számláló, fog-e fájni, meddig tart majd.
Végül visszamentem a szobába és láttam, hogy húsz másodperc van hátra, ekkor megmondtam Tamásnak, hogy a számláló mit számol és hogy Voldemort meg akar ölni bennünket, mire azt felelte, hogy tudja. És nem tett semmit, csak ült tovább. Én meg kirohantam, minél messzebb a szobától, mert ott lesz leghamarabb nyomásváltozás és a többiekkel akartam lenni. Odakint mozdulatlanul álltak a többiek, úgyhogy én is megdermedtem. Fura légáramlat csapott meg minket, aztán elkezdtek fájdalmasan bizseregni az ujjperceim, és ekkor felébredtem. Sose tudom meg, milyen lehet vákuumban végezni.

De így visszanézve még foszlányosan is szép kerek történet lett.