Kétezer-nyolc

Az idei évet összegezni kell, bár eddig nem minden évben tettem.

Januárban sokat fűtöttünk, kevés hó esett, nem volt az igazi a hangulat. Ellenben az első vizsgaidőszakom januári fele zajlott, sok vizsgával, kevés átjutással, de születtek jó jegyek is, bár ösztöndíjat nem kaptam.
Februárban kicsi több hó volt, elkezdődött egy újabb félév. Csatlakoztam a K+F csoporthoz, amelynek azóta is tagja vagyok, bár az utóbbi hetekben inkább inaktív, mintsem tevékeny tagja. Ez nagy öröm volt nekem, mert apró része lehettem egy újabb társaságnak, és így legalább nem éreztem magam olyan haszontalannak, amiért sok tárgyat nem vehettem fel a bukások miatt.
Márciusban jött talán a legtöbb hó és fagy, igazi téli hangulat volt, amelynek karácsonykor kellett volna megtörténnie, de nem lehet minden tökéletes. A tavaszi szünet is ekkor zajlott emlékeim szerint. Valamikor ekkortájt barátkoztam össze jobban Bettivel és nagyon örültem, hogy végre akad valaki, aki hasonló érdeklődésű, mint én, hasonló gondolatokkal és problémákkal.
Áprilisban kicsit kitavaszodott, a fák boldogan rügyeztek, megünnepeltük a negyedikét. Elhatároztam, hogy nekem márpedig kell patkány. Sok patkányos oldalt végigböngésztem, Lamia szólt nekem, hogy készülőben van egy patkányos fórum (ami ekkorra már rég készen volt), amelynek azóta is rendszeres látogatója vagyok.
Májusban Pongrác nap környékén lefagytak a gyümölcsfák, tönkrementek az ígéretesen növő gyümölcsök, rügyek, hajtások. Szinte tervszerűen, ahogy azt illik. Születésnapot ünnepeltünk, betöltöttem én is elsején a tizenkilenc és feledik évemet, és kezdetét vette a Nagy Féléves Sápítozás, amelynek lényege a sírógörcsöm annak hallatán, hogy húsz éves leszek októberben. Megszülettek a patkányaim.
Júniusban vizsgáztam, majd megdöglöttünk a hirtelen beköszöntött kánikulától. Kicsit hiányoltuk a tavaszi finom virágillatot, de örültem, hogy elmarad az allergiás időszakom. Hát nem maradt el.
Júliusban túléltem egy öt napos terepgyakorlatot, naponta öt liter vizet ittunk, a felét fagyasztva. Megismertem a Milánt. A Milán jelenség. Kézhez kaptam két apró patkányfiút, Ánizst és Melanzsot. A terepgyakorlat után összecuccoltam és rohantam Sátoraljaújhelyre Tolkien táborba. Elmosta az eső az egészet, utáltam, hogy nem vagyok hasznos tagja a harcos rendnek, de legalább az egész országon át cipelhettem egy oltári nagy pajzsot és az íjamat. Két nyílvesszőm tönkrement a táborban. Végig esett az eső az első két nap kivételével. Meg tudtam volna fojtani azokat, akik cucujéztak, de végül átázott zubbonyban és szandálban rohangáltam fel-alá, mígnem egy pókmentes faházat találtam. Az is nagy kaland volt. De legalább láttam hullócsillagot és Suhival aludtunk a szabad ég alatt is kétszer. Meg rágcsáltunk szegfűszeget a szúnyogok éjjeli támadása ellen. Aztán a névnapomat is megünnepeltük szerényen.
Augusztusban otthon töltöttem néhány hetet, kipihentem magam, próbáltam megemészteni a tábori eseményeket, majd visszamentem Szegedre a kurzusfelvételek miatt. Vártam nagyon a szeptembert, vártam a gyakorlatokat, vártam, hogy visszamehessek a nagyelőadóba.
Szeptemberben felvettem néhány tantárgyat és rájöttem, hogy gyakorlatilag nincsen másodéves tárgyam, csak a kötelező szakirányosok. Emiatt rosszkedvűen vészeltem át a szeptembert, de örültem, hogy tanulhatok latint és újra teniszezhetek. Ugyanolyan meleg volt egész hónapban, mint júliusban.
Októberben kiderült, hogy a teniszt felvevő diáktársak közül csak én nem vagyok kezdő, így leadtam és felvettem a lövészetet. A hónap végén hazamentem, megünnepeltük a nagy családi születésnapokat, betöltöttem a huszadik életévemet is (vonakodva bár, de betöltöttem). Lecseréltük Wilsonon a kormányt, kapott piros kormányszalagot is.
Novemberben már be kellett néhányszor fűteni, mert olyan hidegfrontok érkeztek, amelyek egy másfél hetes örvendezésre adtak okot. Azt gondoltuk, no végre tél lesz, igazi hideg tél. Semmi perc alatt szertefoszlott, és megint pulóverben járkáltunk. Eljutottam az SF Találkozóra és nagyon boldog voltam, hogy sok érdekes emberrel megismerkedhettem. Elhoztam sok szép könyvet, amelyek olvasása még folyamatban van. Nyertem egy ösztöndíjat, kaptam pénzt, örültem neki és gondosan beoszto(tta)m az elkövetkezendő hónapokra.
Decemberben megünnepeltük a negyedik évfordulónkat és az ötödik szilveszterünket fogjuk együtt tölteni. Csináltattam egy tetoválást a jobb lapockámra, amely azóta szépen begyógyult. A karácsonyi előkészületek kapkodással és vizsgázással teltek. De volt időm elolvasni a Nappali Őrséget. Idén is arról szólt az ünnep, hogy ki tud több kaját felzabálni egységnyi idő alatt, és annyi ajándékot kaptam, hogy elveszett az igazi lényege a karácsonynak. Sajnos nehéz megértetnem sokakkal, hogy ez nem arról szól, hogy látok valamit az ajándék mellé, meg még valamit, meg még valamit és mindet megveszem, mert ez rettentő unszimpatikus. Dehát nem vagyunk egyformák.

Mit várok a kétezer-kilences évtől? Kevesebb hátramaradó vizsgát, havat, felhőket (csak hogy ne hűljön ki a város, mint a tiszta éjszakákon) , sok gyakorlatot, jó jegyeket, eredményes labormunkát, több türelmet, nyáron maximum harminckét fokot, sok biciklizést, érdekes könyvélményeket és kevesebb fejfájást.

Akupresszúra és alkohol

Nézelődtem az interneten akupresszúrás pontok után kutatva, és találtam egy sémás ábrát a két tenyérről. Szép színes volt,centinként fel volt osztva különböző színű szegmensekre és mellé volt írva minen szegmensnek, hogy melyik testi területért felel elsősorban. Mivel ez igen komplex, nem lehet kijelenteni, hogy ha agyonszurkálom a tenyeremet, akkor mindenhol egészséges leszek, mert természetesen ez nem igaz. De lassú és aprólékos jótékony hatása a folyamatos masszírozásnak igenis lehetséges (bárcsak be tudtam volna járni a félév legsikeresebb kurzusára…).

Annak láttán, hogy az ujjhegyek az agyért és a mentális dolgokért felelősek - akár így van, akár nem -, felmerült bennem a gondolat, hogy csinálni kéne egy kísérletet: az egyik csoport a hosszúkörműek csoportja lenne, a második a rövidkörműeké, a harmadik vegyesen a kontrollcsoport. Az lenne a lényeg az egészből, hogy akiknek minden mozdulatkor a csupasz ujjbegyük ér hozzá elsőként az adott felülethez, azoknál van-e valami fokozott agyi aktivitás, valamint hogy azoknál, akiknek a körmük koccan oda az adott felülethez először, azoknál miféle agyi aktivitás van jelen. Már amennyiben valóban az ujjbegy érintése/nyomkodása/szurkálása kötődik az agyhoz.

Azon is gondolkodtam, hogy a Purkinje-sejtek dendritarborizációja az alkohol hatására lerombolódik, nincs is gond ezzel, mert teljesen normális, hogy két üveg vodka után kicsit cikk-cakkosan járunk. Ámde amikor valami hirtelen felkavaró esemény hatására kijózanodik az ember, és hirtelen újra tiszta fejjel képes gondolkodni, akkor a mozgáskoordináció mitől jön vissza olyan hamar? A dendritfa nem tud hirtelen teljes egészében visszanőni. Viszont számtalan eset van, amikor egy baleset láttán, vagy valami enyhébb trauma kapcsán hirtelen megint tökéletes a mozgáskoordinációja az illetőnek. A véralkoholszintre is kíváncsi vagyok, bár azt talán könnyebb megmagyarázni, hova tűnik olyankor hirtelen az a sok alkohol. (Ezt meg szerettem volna kérdezni a sejtbiológiagyakorlat bácsitól, de a diáktársak lebeszéltek róla, mondván, ha megkérdezem, beleteszi a ZH-ba és akkor végünk van.)
De az is lehet, hogy mostanában csak nagyon biológus vagyok.

Karácsonyi ponty

Nincs is annál szebb, mikor az ember lánya találkozik a fél órája még élő hallal, amely a karácsonyi ebéd alapját képezi, és a frissen felvágott hasüregből kifelé lapátolja az úszóhólyagot, hogy aztán játsszon vele, mintegy lufival. Persze aztán kipukkasztottam és leeresztettem, de az anatómiája igazán lenyűgöző. Tetszik, hogy ilyen szépen vaszkularizált szervei vannak, és a fehér hólyagon különösen jól mutatnak a szerteágazó piros, még vérrel teli kapillárisok. Lefényképeztem gyorsan, de sebtiben nem lehet minőségi képeket készíteni, főleg a mesterséges fényű fürdőszobában, de a lényeg látható.

A tavalyi pontyunk agykoponyája még mindig megvan, nagyon szép, bár kicsit sárga, mert nem főztem ki rendesen, de annyi baj legyen. Az arckoponyájuk elég fura. Sok kis apró porc- és csontlemezből tevődik össze, amelyeket lehetetlenség ínszalagok és izomrostok nélkül összetartani. Ragasztgatni meg nem fogom, mint valami festenivaló makettet. Úgyhogy az arckoponyáját fájó szívvel szétfőztem és kikukáztam. Azt is meglepő volt látni, hogy mennyi zsír főződött ki belőle.

Szerintem ez egy vidám poszt volt. :)

Az eltűnt játszótér nyomában

Hazajutottam nagy nehezen. Kiskundorozsmáig elvergődtem, mert Szegedről nem indultak vonatok, úgyhogy egy személyvonat döcögött velem hazáig, röpke öt óra alatt. Esőben indultam el, útközben láttam havazást is, de mire a fővárosba értem, már csak víz és kosz egyvelege maradt belőle. Acélpatkány is hasonló élményekről írt, de az ő helyzetét még tovább rontotta, hogy a fővárosban kevéssé ismerős. Szerencsére aztán már csak a lakáshoz való eljutás volt borzalmas. Elment az orrom előtt minden létező jármű, amely hazáig visz, úgyhogy nagyon boldog voltam, hogy csak egyszer kell átszállnom, és nem négyszer, mint némely volt osztálytársam a gimiben. A villamos többször is elhajtott mellettem, ugyanis a másodikra már azért nem fértem el, mert patkányok voltak nálam, ketrecestül, egy húzós bőrönd, a hátizsákom, meg én magam. És úgy látszik, ez már sok volt a Budapesten utazó népnek és azt gondolták, minek az ilyennek villamos. Ennyit a hazautazásról.

Itthon levittem a kutyát, mászkáltam kicsit a régi, kopott játszótéren, de már semmi nem olyan, mint régen. Annak idején a homokozóban töltöttük minden szabadidőnket, mi, a tizenéveinkbe belépő gyerekek a környékről. Mikor azonban befordultam a sarkon, a homokozónak nyoma sem volt, helyette feltúrt és falécekkel elkerített terület ázott csak a sitáló esőben, homok sehol, csak a gaz, amely benőtte. Már a körnéykbeli macskák sem járnak pisilni oda. A régi szürkéskék hintánk három lengő hintájából már csak a szélső kettő van feltéve, a középsőt fel sem teszi a gondnok bácsi tavasszal. Telente pedig le sem veszik már. A szürkéskék festék alatt látszik, hogy fiatal korában még piros volt. Cserébe viszont sok kis új élet övezi a betonutat, amely a házakig vezet, beültették fiatal fácskákkal. Emlékszem, régen volt egy tíz-tizenkét éves fácska a betonút mellett, és a gyerekek szétrúgdosták, letörték az ágait, pedig kérleltük őket, hogy ne tegyék. Zsóka néni meg hordta a vizet rá nyáron, de két év alatt kipusztították végül. A csonkja még évekig látszott, aztán feladta az is és elrohadt. Most ugyanígy rohad használat híján a játszótér, és nincs senki, aki kezelésbe vehetné. Mindannyian felnőttünk, az öreg szomszédokat sorban temetjük, kihal minden és mindenki.

A kétezer-nyolcas év margójára

Idén is

Kapkodva jön a tél,
s távozik a sosemvolt ősz.

Könyvek lapjain sárgulunk meg.
A szép borítók kicsit
meghajlanak ujjaink alatt.
Fogynak az oldalak.

Vörös falevelek úsznak
a csatornában,
rajtuk cipők s bakancsok
taposnak.
Rothadó termések potyognak
az újszegedi házak előtt,
kivasalja őket az időjárás.

Tiszta kémcsövek sorakoznak
a polcon, a mikroszkóp lencséi
karcolódnak.
Tárgylemezek törnek szét
gondatlan diákkezek között.

A könyvtár üvegfalain
visszaverődik a diákok
jókedve.
Papírlapok suhogása, és
műanyag billentyűk közt
tanulunk.
A kávéspohár elégedetten
melegíti tenyerünket.

2008. december 20.

Elegem van mindenből

A tegnapelőtti napom olyan rossz hangulatban telt, hogy azt hittem, a tegnapi csak jobb lehet nála, de az este folyamán csak egyre rosszabb lett. Úgy volt, hogy szaktársakkal beülünk egy sörre valahova, és megünnepeljük, hogy Tamás mehet vizsgázni élettanból, de ebből az lett, hogy mi nem akartunk beülni egy zsúfolt helyre, ők meg ott maradtak mosolyogva, hogy ‘hát jó, nem haragszunk, ha ti hazamentek’. Úgyhogy ők jól megünnepelték nélkülünk a dolgot, mi meg savanyú pofával átmentünk a törzshelyünkre, megittunk egy sört és közben azon keseregtünk, hogy mennyire lehet számítani a barátokra. Nyilván ezt a dolgot tragikusabban éltem meg, mint azok, akik ott maradtak és nyomorogtak, és valószínűleg sokkal jobb estéjük volt, mint nekünk, de azt hiszem, eléggé rám fért volna már egy kis vidámság.

Ma reggel nyolcra elmentem a fizikavizsgámra, fél tízkor meg is mondták, hogy ez nem sikerült, úgyhogy januárban vacakolhatok még mindenféle főtétellel, amire soha az életben nem lesz szükségem. Egyrészt nagyon nem érdekel, hogy a molnárpoloska a felületi feszültség miatt tud rohangálni a szottyadt vizű tavak felszínén, mert ha ez érdekelne, fizikusnak tanulnék. Másrészt az se izgat fel túlságosan, hogy az ember a bőrének az egész felületén párologtat, mert ezt meg amúgy is elmondják sejtbiológián és szervezettanon is.

Holnap megyek szóbelizni, és még össze kéne vásárolni az esti utazásom előtt egy csomó mindent és rohadtul elegem van ebből a karácsonyi mizériából. Amikor apa szülinapjára hetekig válogattam a boros könyvek közül, sikerült kiválasztanom azt az egyet, amelyik már megvolt neki, ezek után hogy vegyek bárkinek jó szívvel bármit is, ami nem elfogyasztható ajándék, hanem maradandó? Rémes kapkodás az egész. Az idejétmúlt ünnepeket be kéne tiltani, mert soha nem lesz minden olyan szép és meghitt, mint gyerekkoromban, bár már akkor se volt jó, mert megvolt a karácsony, és rohannom kellett másnap apáékhoz is, megint megünnepelni a karácsonyt. A szülők meg versenyeztek azon, hogy ki ad több szeretetet nekem. A pokolba kívántam az egészet. Most legalább már nem kell felelnem olyan ostoba kérdésekre, hogy kit szeretek jobban, mert szerencsére kikopott.

Persze időm ettől nem lett több, de legalább jól esett leírnom ezeket a marhaságokat. Egyszerűen csak haza szeretnék menni, ülni a kádban, forró vízben órákig, normálisan hajat mosni, fűtött szobában aludni, és egyáltalán csak: aludni.

Vizsga és műanyagpálcikák

Voltam ma vizsgázni egy számomra érdekes, választható szakmai tárgyból. Majdnem utolsóként mentem, ami utólag hiba volt, de a folyosón eszméletlenül meleg volt, és valahányszor bementem, rosszul lettem, így megvártam, amíg elapad a sor. Addigra persze a tanár úr is vesztett a jókedvéből, láthatóan eleve kevés volt neki, így siettetett, kijavítgatott, szörnyülködött, belezavarodtam, és most nem érzem jogosnak a kapott négyest. Tudom, mindegy. De nemcsak lehangolt engem is lelkileg, hanem láttam rajta, hogy nem elégedett azzal, amit mondtam, de azért vár januárban. Úgyhogy most tanulok egy pénteki vizsgámra, amely szintén vele lesz, hogy legalább akkor ne érezze, hogy mekkora balfék vagyok.

Néha megállok a tanulásban, főleg ha lehívnak kávézni a könyvtári gépek mellől. Ilyenkor egészen elképesztő gondolataink akadnak, feltehetően a fáradtságunkból adódóan. Most azt eszeltük ki hárman - kedvesem, Zsófi és én -, hogy indítani kéne egy kurzus a műanyag kávéspoharakhoz adott kis fehér műanyagpálcikák elhajításának fizikájáról, mert amennyiben ez egy másik ember felé irányul, különféle élettani hatásai is lehetnek, nemcsak kémiai és fizikai hatásai. A többféléves, negyvenötperces előadásokból álló kurzusok után a gyakorlatban is megismerkedhetnek az érdeklődő diákok a kanálként funkcionáló műanyagpálcikák hajításának mechanizmusáról. A kurzus során felmerülő kérdések alapján egy egykötetes tankönyvet is kívánunk szerkeszteni, amely alapján a kurzust látogatók teljes mértékben elmerülhetnek a témában.
Szóval ilyeneken agyalunk mi olykor, ha nagyon fáradtak vagyunk.

Ta-Miu, avagy ‘a macska’

Íme a macskám, ezen a képen óriásinak tűnik, holott nem foglal sok helyet a hátamon. A ‘ta-miu’ óegyiptomiul nőstény macskát jelent. A nőnemű névelő teszi az eredetileg hímnemű miu-t nekem megfelelő formába. Tetszik ez a hangutánzó szó. :)

A város és a csillagok

Tegnap befejeztem az SF Találkozón fabatkákkal (főleg Chelloveck fabatkáival) megnyert Clarke-könyvet. Szinte letehetetlen. Nagyon meglepődtem az első néhány oldal után, mint egyébként mindig, ha sci-fi regényt olvasok. Nincs benne nehézkesen beinduló cselekmény, kényelmes tempóban van adagolva az akció, és folyamatosan ismerjük meg a karaktereket. Az első oldaltól az utolsóig ugyanúgy folynak az események. És meg kell állapítsam, merőben más olvasni Clarke-tól regényt, mint novellákat. A novellái általában egy-két mondatos csattanókkal érnek véget, és én imádom a hasonló felépítésű történeteket. A végén odaszúrnak a mondatok, és a könyv lapjai elégedetten fekszenek el az ölemben, míg én hüledezem, hogy ilyen történeteket miféle fantasztikus agy képes megalkotni?
A város és a csillagok egy rendkívül távoli, és sokak számára szimpatikus jövőben játszódik, ahol gyakorlatilag minden a valóság másolatának a másolata. Egyetlen város létezik csak a Földön, a sivatagos területek között, Diaspar. Egy hatalmas, mindentől elszigetelt, óriási város. Az évmilliárdok alatt az emberek biológiai felépítése leegyszerűsödött és óriási memóriatárolókban raktározódtak el emlékeik, és mivel az ember személyisége nagy vonalakban nem más, mint emlékeinek összessége, ezért magukat az embereket is memóriatárolókból hívják elő. Évezredekig élnek, majd visszaküldi őket a Központi Komputer a tárolókba a populáció változatosságának érdekében és másokat hív elő.
A cselekmény arra épül, hogy egyszercsak előkerül a memóriatárolókból egy olyan ember, aki még csak az első életét éli, amióta fennáll Diaspar, és neki nincsenek beépített parancsai, amelyek arra vonatkoznak, hogy e várost nem szabad elhagyni. Megtalálja a módját a városból való elutazásnak és ezzel felbolydul körülötte minden.
A történet maga számomra lenyűgöző, ám a kiadás - nem szépítem - pocsék. Harminc hibát találtam a gyönyörű borítójú, új kiadásban, össze is írtam ezeket, oldalszám és a sor számának függvényében, és tervezem, hogy beküldöm a kiadónak, mert az elgépeléstől kezdve, a gondolatjelek zavaró hiányán át, a különféle válogatott helyesírási hibákig minden van benne. És valószínűleg kihagytam néhányat még így is, mert nem lektor vagyok, hanem biológustanonc. De a történet, az remek.

Macskakultusz

Fogtam magam szerdán és bevetettem magam egy tetováló szalonba, hogy körülszimatoljak árak, rajzolók és minták után. Nagyon kedvesen fogadtak, úgyhogy felbátorodva vázoltam az elképzelésemet egy nem túl feltűnő helyen lévő, leendő mintához. Mutattak néhány csodaszép macskát, miután előszedtem a rajzaimat, és bár nem hasonlított az általam kiszemelt macska egyik rajzomra sem, úgy gondoltam, egy kicsit egyiptomi ábrázolású, enyhén kacskaringós vonalakkal megáldott állatot el bírnék viselni a lapockámon. Tegnap ez meg is valósult, mert az elhatározás igazából már négy-öt éve megszületett, csak a konkrét minta nem. Úgyhogy van egy tökéletesen egyedi, nekem tervezett fekete macskám, büszkén feltartja a fejét, hosszú bajsza van, van egy fülkarikája is neki, csak még neve nincs. Írtam Lamynak egy levelet, hogy ha épp ráér, legyen kedves és segítsen nekem, mert talán neki kicsit könnyebb egyiptológus lévén szavakat keresnie, mint nekem.

Nyaranta majd időnként ki fog lógni az ujjatlan pólók és blúzok mögül, de ez belefér. Vén koromra úgysem fogom mutogatni a szottyadt hátamat, az elszötymedt karjaimmal együtt, a melleim közé lógó tokámról meg ne is beszéljünk, mert még úgysem aktuális.

Tegnap este nem tanultam, de úgy gondoltam, hogy mivel nem telt el nap az elmúlt három hétben, amikor ne tanultam volna (ha csak egy órát is), ezért ez még nem jelenti a világ végét. Lementünk a Záporba meginni egy pofa sört, nevetgéltünk, végre kicsit felszabadultan, pedig a vizsgaidőszak még csak most kezdődik, alig hagytuk magunk mögött a ZH-kat, az elővizsgákat és a jegyzetek utáni ugrálást.

Félévértékelés Szilva nyomán

A félév legjobb órája: sejtbiológia gyakorlat (azzal együtt, hogy UV-znom kell, és nem boncoltunk patkányt sem).

Amit nem bírtam: fizika, környezetvédelem (utóbbin bélhámsejtek szekréciójáról és a DNS-szekvenciáról tanultunk).

Amin nem tanultunk semmit: mondanám, hogy latinon, de az első három declinatio azért az valami volt.

Leghülyébb óra amin bent voltam: környezetvédelem (és szerencsére nem vagyok egyedül, úgyhogy azt gondolom, nem csak bennem van a hiba).

Legjobb tanár: nem nyilatkozom.

Akitől a legjobban féltem: sejtbiológia gyakorlatbácsi.

A félév jópasija: nem merek nyilatkozni, ez most kimaradt.

Legjobb napok a héten: hétfő (Garfield utálna), péntek.

Legrémesebb nap a héten: a maradék. Kedden csak délre mentem, de onnantól kezdve pont annyi szabadidőm volt az órák között, amennyi arra se elég, hogy egy kiflit megegyek. Hát még kettőt. Szerdán egyszerre két helyen kellett volna legyek reggel, délután meg négytől fél nyolcig gyakorlat volt. A csütörtök maga volt az orbitális borzalom.

Példakép: bölcsen várok a válasszal.

Mikulás napi parti

Péntek reggel szendvicskészítéssel kezdődött a nap, összeaprítottunk nyolc üveg csemegeuborkát, lereszeltünk több kiló sajtot (olykor a körmeinkkel együtt), megvajaztunk ötszáz kenyérszeletet, megpakoltunk mindenféle felvágottal és az egészre rányitottuk az ablakot, hogy meg ne romoljon estig. Ezután mindenki eltűnt az épületből, ki-ki a maga dolgára.

Az én utam természetesen a könyvtárba vezetett, ahol kevésbé vidáman folytatódott a nap, ugyanis két embernek kellett lefognia, mikor megláttam a második ZH eredményeit. Elégtelen. Ugyanebből a jegyzetből, amit én kínkeservesen írtam össze, más ötöst írt. Be is mentem a tanszékre, hogy hadd lássam azt a dolgozatot, dehát mit lehet vitatkozni azzal, hogy “erre nem tudok két pontot adni, erre se, meg erre se, de majd jövő héten úgyis találkozunk és majd javít”, úgyhogy végigordítottam a könyvtárba visszavezető utat, miközben ötfelől próbáltak lenyugtatni, hogy “ááá, ugyan, nem is ment pocsékba két heted, nyugodj meg”. Most várom a biztos halált, azaz, hogy kémiából is megbuktam valószínűleg, mert arra csak két estét hagytam, azzal a felkiáltással, hogy mit nekem kémia, kedvenc gyakorlatomból úgyis jó jegyet kapok, akkor meg elég a kettes is a másikból.

Miután eltelt néhány óra és már nem csak ordítva voltam képes kommunikálni, elindultunk a Mikulás partira, hogy majd az biztosan jó lesz. És igen, valóban. Kitették azt a sok finom szendvicset, pogácsákkal, süteményekkel, sok üveg borral és kétféle sörrel. A tanárok szobáiból előkerültek egyéb dolgok is, úgyhogy igazán nem lehetett mondani, hogy a fiatalság micsoda részeg banda. Ők simán az asztal alá ittak minket. Aztán táncoltatták a lányokat, de úgy ropták, hogy belefájdult a lábam a nézésbe is. Hát még szegény lányoknak… Szóval ott ültek, álltak, ittak piros mikulássapkában, mi meg pukkadásig zabáltuk magunkat mindenféle finomsággal.
Közben persze történtek olyan dolgok is, amelyek érzelmileg megterheltek, mert ugye amikor az ember lánya egy-két sört legurít öt-hat szendvics közt, akkor az alkohol nem teljesen úgy hat rá, mint a többiekre, akik a tanár úr viszkijéből és a szaktársak pálinkájából ittak, szendvicsezés nélkül. Úgyhogy lát olyankor az ember érdekes dolgokat. Személy szerint én mélyen magamba szoktam szívni ezeket az élményeket, de leginkább a hangulatokat és az arcokon látott érzelmeket. Készültek kompromittáló fotók is, lesz miből szemezgetni néhány év múlva, az biztos. Még akkor is, ha rettentő rossz minőségűek lettek, mert fényképezőgép híján mobiltelefonnal fotóztam.

Végül gyalog mentünk haza Újszegedről és fél tízig aludtunk, hogy aztán bejöjjünk a könyvtárba, és vissza tudjuk adni Betti tolltartóját, ami a biolépületben pihent két napot.

Elhunyt Forrest J. Ackerman

A tegnapi Mikulás-parti után fel sem tűnt a hír az indexen, pedig nem vagyok nyúzott, de mégis Tamás idézte a cikket, miszerint a sci-fi szó szülője elhunyt.

Forrest J. Ackerman, a sci-fi szó megalkotója, 92 éves korában elhunyt. […] 1916. november 24-én született Los Angelesben. Kilencéves volt, amikor az Amazing Stories magazint először kézbe véve örökre eljegyezte magát a fantasztikummal. […]
Neki tulajdonítják a “science-fiction”, sci-fi szóösszetétel megalkotását, egy új - kezdetben lenézett, majd egyre inkább teret hódító és irodalmi, filmművészeti magasságokba törő - műfaj világra segítését. Saját elmondása szerint 1954-ben, autóban ülve, rádióhallgatás közben jött az ihlet, amikor a bemondó említette a hi-fi szót. […]
Legnagyobb felfedezettje Ray Bradbury, a klasszikussá vált 451 fok fahrenheit és a Marsbéli krónikák szerzője volt. A tinédzser Bradbury egy Los Angeles-i könyvesboltban látta meg Ackerman sci-fi–klubjának hirdetését, és a fiatal sci-fi rajongó látogatni kezdte ezeket az összejöveteleket. Később Ackerman anyagilag támogatta Bradbury sci-fi magazinjának, a Futuria Fantasianak beindítását, és nagyban hozzásegítette a fiatal írót karrierje beindításához. [index]

P-betűs struktúrák az állati szervezetben

Egy régebbi gyakorlaton, amikor már nagyon el voltunk fáradva, ki voltunk szipolyozva, és egyetlen porcikánk sem kívánta a sejtbiológiát, de a szünetet annál inkább, akkor Noémi elkezdte sorolni a P-betűs emberekről elnevezett sejtbiológiai fogalmakat, de csak négyig jutottunk közös erőbedobással is. Most összevadásztam lexikonok hátuljából egy listát, és meglepően kevés P-betűs biológusról neveztek el bármilyen struktúrát az állati szervezetben (elsősorban gerincesekben).
Elöl a négy általunk is ismert fogalom, utánuk a többi.

Paneth-féle sejt
Pacini-test
Peyer-plakk
Purkinje-sejt
Philadelphia-kromoszóma
Probst-féle köteg
Prussak-féle tér
Pirogov-szöglet
Pawlik-féle háromszög
Pecquet-féle ciszterna
Petit-féle háromszög
Papez-féle gyűrű

Kicsit gimnáziumi történelemóra utánérzete van a dolognak, amikor Szilva odafordult hozzám, hogy “hány U betű van a jegyzetedben ezen az oldalon? mert nekem egy se…”, és így derült fény arra, hogy alig vannak U betűk! Érdekes.

Hatvan kérdés, hatvan válasz

1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét?
- A könyvtárban.

2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?
- Biztosan. Olyan, vagyok, mint egy csótány. Csatornapatkánnyal keresztezve.

3. Bealszol a tévé előtt?
- Nem nézek tévét és különben is, mi az hogy “bealszol”?

4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?
- Ó, hát a tejivásban ez a lényeg!

5. Nyertél már valaha betűző versenyt?
- Olyat még pont nem. De nem is akarok mostmár, ha eddig nem sikerült.

6. Mi volt a legnagyobb vitád valamilyen baráttal?
- Nem emlékszem, de volt ilyen.

7. Gyorsan gépelsz?
- Ha nézem a billentyűzetet, verhetetlen vagyok. Ha nem, akkor mindig pont a négy billentyű közti semmibe ütök.

8. Félsz a sötétben?
- Igen.

9. Most van valaki, aki tetszik?
- Igen.

10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod?
- Mert nem voltunk elég érdekesek a másiknak.

11. Szerencse számod?
- Négy, huszonhét, harmincegy, negyvenkettő. Lottón még egyiket sem játszottam meg szerintem.

12. Nyertél már lottón?
- Többször is.

13. Most iszol valamit?
- Nem, de szomjas vagyok. Mindig.

14. Okosnak tartod magad?
- Ha azt tekintjük, hogy egy jól irányzott böffentéssel is be lehet kerülni manapság az egyetemre, akkor nem. De mivel bent maradtam, egyelőre feltételezem, hogy van értelmes oka.

15. Ettél valaha bogarat?
- Rovarokra emlékszem főleg, de egyszer szívesen ropogtatnék valami nyársra feltűzött ízeltlábút. Bogarat nem, mert a kitint nehezen emésztem meg.

16. Most van valaki, aki hiányzik?
- Az ebédem…

17. Mit kérsz karácsonyra?
- Befűzögetős jégkorcsolyát; Chat Noir-os fémtáblákat a karácsonyi vásárból; az új Gyűrűk Ura köteteket; Pilinszky-kötetet; egy dekoratív, de egyszerű sapkát; PEZ-t; Wall-E-s holmikat; vastaglapú sima füzeteket; mosolyokat; kevés haszontalan dolgot.18. Ismered a muffinembert?
- Azt nem, de ha anyu muffint csinál, akkor az hörögve szokott kimászni a sütőből és mindenkit felfal. Ez jobb, mint az amerikai gyerekijesztgetős mondóka.

19. Beszélsz álmodban?
- Még ha csak beszélnék…

20. Emlékszel az első csókodra?
- Emlékszem, de az csak ott és akkor volt jó.

21. Reptettél valaha sárkányt?
- Sose volt sárkányom, de mindig szerettem volna és még most is szeretnék.

22. Mikor mentél legutóbb úszni és hova?
- Tavaly? Nem tudom?

23. Sikeresnek tartod magad?
- Attól függ, miben.

24. Kábé hány ember száma van a mobilodban?
- Pontosan ötvenkét szám, ami körülbelül negyvennyolc emberhez tartozik. A fele MTT-s és vészhelyzet esetére van tartogatva. Például ha eltévednék a pályaudvaron a táborba menet és nem vennék észre százötven üvöltő, pajzsos idiótát egy csordában.

25. Szerettél volna valaha kapni egy lovat?
- Nem, de németalföldi pónit igen.

26. Mik a terveid holnapra?
- Három zárthelyi dolgozat, két gyomorfekély, könyvtár, kifli tejföllel.

27. Mit csináltál múlt hétvégén?
- Cukrászdában loptam a napot, aludtam, szocializálódtam, kipucoltam Leopold akváriumát, lemostam kívülről két ablakot, felmostam a padlót néhány helyen, meg ilyenek.

28. Most hiányzik a suli?
- Igen!

29. Mikor mondta neked valaki utoljára, hogy szeret?
- Ma, és érdek nélkül történt.

30. Szeretsz szingli lenni?
- Nem emlékszem rá… ;P

31. Szereted a szobádat?
- Nem. Télen hideg, sötét, nyáron meleg, sötét, amúgy meg félelmetes és a tükrös szekrényemben ott van a másodpéldányom állandó jelleggel, ha a szobában tartózkodom. Meg behallatszik a tévé és azt utálom. Az autós üldözős jeleneteknél pattog az ágyam és az íróasztal.

32. Ki a hősöd?
- A denevérember.

33. Lógtál valaha a suliból?
- A gimiben nem tudtam, mert mindig igazolták. Vagy anyu, vagy az osztályfőnököm, vagy nem vették észre és nem írtak be hiányzónak.

34. Most mit fogsz csinálni (miután kitöltötted a tesztet)?
- Felveszem a kabátom és hazamegyek a könyvtárból.

35. Ha összezárva kéne eltöltened 24 órát egy emberrel, legszívesebben kit választanál?
- Ha nagyon humoros lennék, azt írnám, hogy Jack Bauert, de inkább azt mondom: mindegy, a Tolkien-tábor után bármit túlélek.

36. Mi a kedvenc ételed?
- Krumplifőzelék, kelkáposztafőzelék, tojásos nokedli.

37. Ettél valaha kutyakaját?
- Száraztápot is, aszpikosat is, ugyanezt macskakaja kivitelben, valamint a patkányok kajáját is megkóstoltam. És ízlett!

38. Őszinte ember vagy?
- Ha őszinték velem, akkor igen. Ha nem, akkor teljesen mindegy. Messziről jött ember…

39. Szereted a ham&eggs-et?
- Nem, én a sonkát szeretem tojással. Meg szalonnával. Sok szalonnával… ;)

40. Mi az a három dolog, ami mindig nálad van?
- Személyi iratok, szemüveg, Ottó.

41. Van valamilyen sebhelyed?
- Rondán hegesednek, megmaradnak, sok van. Itt-ott.

42. Szereted az akciót, a pörgést?
- Az akció számomra irodalmi fogalom, a pörgéstől meg elszédülök.

43. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
- Hát ha még ennél is nagyobb leszek, az már baj. Botanikus.

44. Mi a legnagyobb titkod?
- Azt jobb, ha nem tudja meg senki, mert akkor még egy ilyen kérdésre nem tudnék mit felelni.

45. Milyen gyakran telefonálsz?
- Átlagosan hat óránként.

46. Hiszel a szerelemben?
- Mit kell rajta hinni? Az agyunk úgyis azzal csap be minket, amivel csak akar.

47. Van valami, amit szeretnél, de nem kaphatsz meg?
- Igen.

48. Mi az a négy dolog, amit elsőként veszel szemügyre egy srácban/lányban?
- Kéz, ruha, mozgáskultúra, túl közel van.

49. Mikor sírtál utoljára?
- Néhány hete vagy hónapja.

50. Kit öleltél meg utoljára?
- Tamást vagy Bettit, de összefolynak a napok…

51. Jól kijössz a családoddal?
- Melyik fél családommal?

52. Hol van a mobilod?
- A billentyűzet felém eső felén. De ha otthon lennék, akkor a táskám aljában lenne.

53. Mit ettél utoljára?
- Tizenöt deka Zala felvágottat három zsemlével.

54. Mi a kedvenc színed?
- Zöld, rozsdavörös.

55. Milyen filmet láttál utoljára moziban?
- Az új Batmant, de a Madagaszkár kettőt is majdnem láttam, csak elfogyott a jegy, mire odaértünk.

56. Most milyen dalt hallgatsz?
- Sok ember moraja. Előadja: a könyvtári sokaság.

57. Most mire vágysz?
- Arra, hogy vacsorázom egy hatalmas adag tepsis krumplit és holnap ötösre sikerül az a sok ZH.58. Melyik a kedvenc kocsid?
- A DeLorean, de sosem vezetnék kocsit. Az én terepem a bicikli, gyaloglás, túrázás.

59. Most nézel valamit a tévében?
- Nem, mivel a könyvtárban ülök, de ha otthon lennék se néznék semmit, mert nézhetetlen.

60. Kivel beszéltél utoljára mobilon?
- Zsófival, aki Gyöngyvér.