Huszadik

Szóval ezt is megértük. Többé nem lehetek tizenéves. Eltelt ez a nap is, utazással, patkányhordozással, tortaevéssel, pogácsazabálással, ajándékokkal, meg ilyesmikkel. Hazaérkeztemkor egy sötétzöld selyemszalaggal átkötött mikrót találtam itthon, a konyhában, ez még anyu meglepetése volt, telefonon intézte el, Tamás vette meg, szóval igazi összeesküvés volt ellenem. De nagyon örülök neki. Aztán rögtön azzal kezdődött a szegedi visszatérésem, hogy kijött elém Betti is és a kezembe nyomott egy piros macskát, amelyet ő varrt és annyira megörültem neki. Még keresem a helyét egyelőre. Tamástól is kaptam sok szép dolgot, amelyeket ugyan nem a saját két kicsi kezével alkotott, de ettől még én nagyon örültem neki.

Itthon kipakoltunk, megebédeltünk - úri ebéd volt, birkapörkölt, utána dobostortaszelet - aztán elugrottunk bevásárolni, hazajöttünk és megnéztük a Terminátort, mert az tompította kicsit a hangulatos születésnapot. Érdekes húsz évesnek lenni, semmi nem változott kívülről, csak belülről furcsa, hogy nem lesz többé tizenéves születésnapom, már csak huszonéves, vagy még több.

Micimackó

“– Nagyon helyes – szólt Füles. – Te csak énekelj! Tralala. Örülj az életnek!
– Örülök is.
– Van, aki tud.
– Mi baj?
– Mi lenne?
– Olyan bánatos vagy.
– Bánatos? Miért lennék én bánatos? Születésnapom van. Az év legboldogabb napja.
– Születésnapod van? – mondta Mackó örömteljes meglepetéssel.
– Nagyon természetes. Nem látod? Nézd csak a sok születésnapi ajándékot, amit kaptam.
– És gúnyosan kinyújtotta a lábát. – Látod? Mennyi torta meg töltött csokoládé.
Mackó jobbra nézett, aztán balra.
– Ajándék? Torta? Csokoládé? Hol?
– Hát nem látod?
– Nem én.
– Én se – mondta Füles. – Ez csak olyan tréfa volt. Vicc. Haha!
Mackó megvakarta a fejét, nem tetszett neki a dolog.
– De igazán születésnapod van? – kérdezte aztán gyanakodva.
– Bizony.
– Hát akkor – gratulálok. Még sok-sok születésnapot!
– Neked is, Micimackó.
– De nekem nincs születésnapom.
– Nincs is. Csak nekem van.
– Akkor hát miért gratulálsz nekem?
– Miért ne? Remélem, nem akarod magad rosszul érezni az én születésnapomon?!
– Ó, akkor értem…
– Elég baj – mondta Füles most már végképpen letörve –, hogy én ilyen piszokul érzem magam a tulajdon születésnapomon. Se ajándék, se csokoládé, se torta gyertyával, még csak egy nyavalyás üdvözlõ táviratot se kaptam… Legalább más ne érezze rosszul magát, ez minden, amit várok…
Ez sok volt Micimackó gyenge szívének.
– Várj meg itt! – szólt gyorsan, sarkon fordult, s iszkolt haza, ahogy csak szusszal bírta; úgy érezte, akárhonnan, akárhogy, meg kell ajándékoznia valamivel szegény Fülest.”

Alan Alexander Milne

Álmaim mostanság

Ketten voltunk egy nagy, feltehetőleg irodaépületben, egy sötéthajú és én. Az illető talán lány lehetett, de nem emlékszem. Csak arra, hogy ismertem. Ez az épület akár szálloda vagy luxuskórház is lehetett volna, de igazán nem tudom, mivel a bútorok el voltak tolva, mint költözés közepén szoktak lenni a bútorok: összezsúfolva, nem az eredeti helyükön, össze-vissza. A legtöbb szobában (teremben?) tükrök voltak, óceánkék faliszőnyeg, és magas, keskeny - négy-öt könyvnyi - polcok. A padlót szürke padlószőnyeg burkolta, nagyon sok helyen piszkos volt, hányással és húgyfoltokkal tarkítva. Egyik helyiségből a másikba rohangáltunk, néha megálltunk vizsgálódni. Sokszor hallottunk lépteket és beszélgetést is, ekkor azonnal levágódtunk a földre, rendszerint egy-egy ágy mellé, de ajtó nem volt, így nem volt mit becsukni sem, be lehetett látni. Általában nem vettek észre minket. Voltak fekete ruhás férfiak, valószínűleg egyenruhában, fegyver volt náluk. És voltak fehér ruhás nők, akiknek ápolónő jellegük volt. Volt egy szoba, ahol a padlószőnyegen vér is volt, elég kiábrándító volt, főleg az a szag, ami a foltok felett terjengett. Beálltam az egyik sarokba, mert közeledtek a léptek, de a két összeérő falból az egyik tükrös volt, a másiknál meg állt egy vékony polc, és egy embernyi hely volt a sarokban, oda álltam be. Erre egy régi osztálytársam került elő és mondta, hogy az lenne az első hely, ahová benézne ellenőrizni. Így kijöttem onnan, de az egyenruhások továbbhaladtak, úgyhogy nem kellett újabb búvóhelyet keresni.

Egy korábbi álmom meg arról szólt, hogy egy iskolaszerű épületben vagyok, fekete-fehér minden (életem második színtelen álma), egy emeletes ággyal teli szobában vagyok néhány lánnyal és öltözünk. Én nem értem, miért öltözünk, valószínűleg csak félálomban lehettem, mert megkérdőjeleztem, mi miért történik. De végül sikerült átöltöznöm. Egységes tornafelszerelésünk volt, gyűrött, piszkosfehér balettcipővel. Ott volt Linduszka is (egy régi kedves barátnőm), de neki nem volt ilyen tornaruhája, ezért mondta, hogy kipróbálja a tornacipőjét, hogy milyen lesz. Keresni akartam egy mosdót a vécé miatt (már megint a vécé! mit keresnek vécék az álmaimban?), de Tamás még ott volt, hogy elköszönjön tőlem, mert ő csak elkísért. Ültünk az emeletes ágyon és nekem már elegem volt az egészből, úgyhogy elindultam a mosdó felé. Ott is alacsony ajtajú vécéfülkék voltak, csukhatatlan ajtókkal. És felébredtem. De nem is baj.

Utazás előtt

Reggel percre pontosan ugyanakkor ébredtem, mint a héten bármikor és ennek most nagyon örültem, mert volt időm mindenfélét tenni-venni itthon, mielőtt még átmentem volna Artemiszékhez. Felkaptam Ánizst, bedugtam a kabátomba, úgyhogy odafelé végig a bal mellemen utazott, nagyon jól érezte magát, habár az utolsó előtti megállóknál már nagyon ficánkolt, de nem akartam az utasok előtt kivenni. Mikor kiértünk az alagútból, hagytam kimászni a vállamra, és végig beszéltem hozzá, amíg a házhoz nem értünk. Artemisz kedves volt, megkínált egy tál nagyon finom borsólevessel, három pici szelet répatortával és gitározott, amíg meséltem neki mindenféléről. Aztán Szürke is hazaért egy idő után, beszámolt az élményeiről, majd öt óra tájékán eljöttem, mert ők is készültek valahova még az este folyamán.

Nagyon jól sikerült patkánytalálkozónak is lehetne mondani a mai napot. Találkoztam Ánizs öt féltestvérével és megcsodáltam a patkányformájú patkányokat. Majd rádöbbentem, hogy az enyémek csenevészek és soványak, pedig pont amiatt aggódtunk, hogy kövérek.

Ideje lenne pakolnom, hogy utána nyugodt szívvel ülhessek vissza X-Aktákat nézni. És reggel mehetek is Szegedre.

Időt töltök

Ma találkoztam Einonnal, beültünk egy bevásárlóközpontba, fagyiztunk, aztán úgy döntöttünk, hogy unalmas itt az élet, fullasztó a sok ember közelsége, úgyhogy fogtunk egy buszt, körbejártunk vele egy budai domboldalt, aztán fogtunk egy másik buszt, kimentünk vele Békásmegyerre, majd a HÉV-vel a végállomásig, ahol egy rózsadombi buszra felugrottunk, és le se szálltunk, amíg vissza nem értünk oda, ahonnan elindultunk. Ott elváltunk, és megbeszéltük, hogy ez egy jó nap volt, sok szépet és érdekeset láttunk.

Itthon meg ráeszméltem, hogy nagyon rég hallgattam Európa Kiadót, Trabantot és Balatont, pedig hogy szerettem egy-két éve! Úgyhogy Szegeden majd sokat hallgatok megint, mert hiányzik, de csak most, hogy eszembe jutott az Időt töltök. Pedig nem is láttam. De majd sort kerítünk rá.

“Lopni jár egy fénysugár
Az arcunk repül, meg sem áll
Távoli szemekkel figyel ránk
Egy őrült bolygó szédeleg
Túrára indul a képzelet
Távoli szemekkel figyel ránk”

Európa Kiadó

Ejnye…

Megdöbbenve nézem éppen az X-Aktákat, amely úgy keződött anno, hogy ismertették a nézőkkel a két főszereplő végzettségét: egyikük végzett orvos, másikuk pszichológus. És erre mit kell hallanom a hatodik évadban Mulder szájából?
“Nem tudom, miért, nem vagyok pszichológus…”
Nem voltam rest, megkerestem az angol szövegkönyvet, amelyben ez állt:
“I don’t know why. I’m not a psychologist.”
Még csak nem is pszichiátert mondott, aminek ugye köztudottan semmi köze a pszichológushoz, tehát itt vagy valami óriási félreértés történt, vagy a sorozat forgatása során Mulder diplomája elveszett és sajnos valami fura amnéziában szenved, tehát sajnos elfelejtette, milyen lehet pszichológusnak lenni és X-aktás ügyeket elemezni. Még ilyet?!

“Orvosi eset”

Kértem a körzeti orvosomat, hogy utaljon be gyomorproblémák miatt egy jó kis vizsgálatra, mondjuk gasztorenterológushoz, mert oda amúgy is jó eséllyel kerülnék a legtöbb emésztési problémával. Éppen adta volna ki, amikor azt látta a számítógép adatai alapján, hogy nem vagyok benne a nyilvántartásban. Azaz a kartonom ki lett kérve. De hova? És ki? Igazából elraboltak az ufók és már nem is létezem? Vagy egy alakváltó lépett a helyembe? Mondjuk ez utóbbit észrevenném… Hacsak nem egy olyan alakváltó vagyok, aki enyhe skiozid, mellette erősen disszociatív személyiség és a gondolataimat is olyan jól utánozza, hogy néhanapján elhiszi, hogy tényleg én vagyok és most aggódik, hogy mi történt vele.
Szóval ez most egy nagy rejtély.

A másik dolog, amiről írni akartam, kevésbé misztikus. Reggelizés közben az ember lánya szemléli a környezetét és észreveszi, hogy megy a tévé és éppen valami főzőműsort adnak benne. Egy aranyos, ferde szemű keleti fiatal szakács mosolygott a kamerába, kezében mindenféle hozzávalóval és Neelix magyarhangján szólalt meg.

Kvízeredmény

Kitöltöttem egy angol nyelvű tesztet, hogy megtudtam, milyen fajba tartoznék, ha én is szerepelnék a Star Trek világában. Az eredmény meglepett, mert kifejezetten érzelmes lénynek tartom magam. Ennek ellenére gyakorlatilag az első három helyen olyan fajok állnak, amelyekről utolsónak gondoltam volna, hogy közöm van hozzájuk. Főleg, hogy a vulkáni idegfogás még nem megy, valamint a logika elég távol áll tőlem, ha hirtelen kell cselekednem, kivéve ha egy sört már elfogyasztottam. Olyankor meglepően gyorsan és ésszerűen tudok reagálni vész esetén.
Ezt a tesztet meg majd egyszer máskor is kitöltöm, hátha változik valami.

Következik a 666-os tétel. Egy csillár a múlt századból.

Fagyott szedret eszem, most hoztuk a boltból. Le volt értékelve. Nagy, kövér fekete szemei vannak, mindegyik lédús és hideg. Elég lassan olvad ki, bár néha egy-egy kis fürt egészen felmelegszik a számban. Elég érdekes érzés belülről megfagyni.

Egyébként a városból jöttünk, kaptam két nadrágot, mert a mostani már eléggé ramaty állapotban van. Lesz télire meleg nadrágom, farmer. Habár nem szeretem a farmereket, mert már nem az igazi régi anyagból vannak, hanem mindegyik sztreccses és nyúlik, de azért télre az ember nem válogat… Így is kell alá harisnyát húznom majd. Elég fázós vagyok. Ezért is nem értem, miért fagyott állapotban eszegetem a szedret…

“Önök közül néhányan talán emlékeznek az Operaház Fantomjának rejtélyes históriájára. Erre a rejtélyre azóta sem találtak magyarázatot. Tudomásunk szerint, hölgyeim és uraim, ez a csillár volt ama nevezetes katasztrófa főszereplője. Műhelyünkben megjavíttattuk és részben felszereltük néhány elektromos égővel, hogy képet kapjunk róla, milyen is volt fénykorában. Talán elijeszthetjük a múlt sötét árnyait egy kis világossággal, uraim!”

Andrew Lloyd Webber

Patkányfürdetés

Reggelizés után úgy gondoltam, hogy megérdemelnek a fiúk is egy kis párizsit, mellé egy kis salátával. Természetesen a párizsit egy az egybe’ beszippantották, a salátát pedig megbökdösték finnyogva és várták a többi húst. No, hát gondoltam, még mit nem, mozogni! Nyakamba kaptam őket, bemásztak a kapucnimba és ott töltöttek egy jó másfél órát, amikor úgy döntöttem, hogy elég rég úszkáltak, bedobtam a kádba őket, megengedtem a jó kézmeleg vizet és egy kis sírás után rájöttek, hogy nem annyira rossz az, ha lehet úszkálni a meleg vízben, nem fázik a tappancs sem. Aztán persze megint jött a sírás, hogy ki akarnak mostmár jönni. Melanzsot kikaptam, hagytam kicsorogni belőle a fél liter vizet, amit a bundája szívott be és megtöröltem egy szép nagy kék törölközővel. Nagyon hősiesen tűrte, egy morgás sem hagyta el a száját, megmutatta, hogy tud ő tökös legény is lenni, úgyhogy visszatettem a ketrecbe és külön örültem, hogy nem szívott fel vizet az orrába, nem kezdett el prüszkölni és így nempattant meg ér az orrában, mint eddig minden fürdésnél. Visszamentem Ánizsért, szegénykém olyan csoffadt volt, ahogy bánatosan kapaszkodott a zuhanyrózsába, de kivettem, belőle csak néhány deci víz folyt ki, megtöröltem, de még a művelet közepén fogta magát és ugrott egy cirka három métereset. Teáscsészealj méretűek lettek a szemeim, utánarohantam, nevelve rámordultam határozottan, hogy ‘nem!’, majd nyugtató szavakkal gügyögtem a nevét (ugye a Dzsungel könyvében is csak addig tart a dorgálás, amíg be nem látja a dorgált, hogy rosszat tett, megérdemelte, de soha többet nem említik, mert már megbűnhődött érte), de mint az őrült, ki letépte láncát… Rohant, én rohantam utána. Ha anyám látta volna, akkor se hitte volna el, így méginkább nem fogja elhinni, pedig a patkányról szokták mondani, hogy ‘mint patkány a menekülő hajóról…’. Végül megfogtam, csakazértis megtöröltem, visszatettem a ketrecbe Melanzs mellé, akin meg látom, hogy tiszta vér a feje. Mondtam neki, hogy elég rossz döntés volt az orrán át beszipogni a vizet, de csak nézett rám és kente, maszatolta a vért a bundáján. Aztán láttam, hogy semmi baja, sőt, észre sem vette, hogy bajnak kéne lennie, úgyhogy kitakarítottam a kádat, kezet mostam és most várom, hogy megszáradjanak.
Addig nézek egy kis X-Aktákat… Szerintem szörnyű vagyok.

Növénynapló

Most olvastam egy cikket, amelyet kedvesem mutatott, és amelyben az van leírva, hogy tudósok egy növény visszacsatolásaiból szavakba öntik a növény “érzelmeit”, azaz hogy milyen jeleket küld. Fázik, huzatot kapott (ez a leggyakoribb baj, ha sárgul a levél), kinőtte a cserepet, másik növényt érzékel a közelben (vörös hullámok), vagy csak kevés a víz és a tápanyag. A növények intelligenciája engem mostanában felettébb érdekel, ugyanis arra gondoltam, hogy mindenki csak az állatok etológiájával foglalkozik, holott a növények is tevékenyek. Csak nem képesek helyváltoztatásra. Ez olyan nagy baj? Ettől még jeleket bocsátanak útjukra, mert olyan nincs, hogy egy élőlény nem kommunikál.

Szóval lehet, hogy elindítok én is egy naplót valamelyik kiszemelt növényem szemszögéből, hiszen a tudományos fantasztikum tulajdonképpen valami ilyesmi. Tudományos, mert olyan alapokon nyugszik, amely valódi kutatott eredményeken alapul, és fantasztikum, mert egy növény nem mond olyat, hogy “fázom, hideg volt ma”. De nem is kell magyaráznom…

Jelentés a városból

Voltam orvosnál, két helyen is. Egyszer az audiológián mérték meg, milyen a hallásom,de sajnos semmi izgalmassal nem tudott szolgálni a doktornő, csak azzal, hogy ép hallásom van, egyetlen gond az, hogy nagy a hallásérzékenység, ezért bármilyen háttérzaj elnyomhatja a beszédhangokat. Tehát kávézóban nem hallom az asztaltársam. Ezt ugyan eddig is tudtam, de azért nem volt rossz egy szakvélemény sem. Aztán átmentem a nőgyógyászatra és elkértem a rákszűrés eredményét. No, itt sem volt semmi izgalmas, úgyhogy anyuval nézelődtünk egyet a közeli Rőftexben és találtam magamnak egy zöld-fekete-fehér szoknyát, nyárra valót, el is hoztuk. Kicsit még túrtam a holmik között, hátha találok egy igazán ocsmány szövetet, mert akkor tudok belőle patchwork-halat varrni, de nem volt ilyen. Aztán vásároltunk és lesétáltunk egy megállót, hogy ne a forgalmas megállóban szálljunk fel a sok emberrel, hanem legyen ülőhelyünk, mert majdnem végállomásig megyünk a busszal. Ez sikerült is. Sajnos a városban semmi olyan nem volt, amire fel tudtam volna figyelni. Csak egy bácsi a buszon, élére vasalt nadrággal, drága kabáttal, meg egy olyan csúcsosorrú cipővel, amilyennél csúnyábbat rég láttam.

What a wonderful world

Ma patkánymentes ráérő időmben rajzfilmrészleteket néztem egy videomegosztó oldalon és több kedves emlékre is rábukkantam. Hamupipőke régi változatára a sapkás-hálóinges kis egérkékkel (cak-cak!), a Dzsungel könyve régi szinkronos meséjére, Ká álomba ringató szeeendereeedj-muzsikájával (ssszegény gyűrűim!) és a Macskarisztokraták előkelő macskáival. Kigyönyörködtem magam röpke egy óra alatt, de nagyon nehezen tudtam elszakadni a régi kedves szinkronhangoktól. Egyébként titkos vágyam, hogy egyszer valamit szinkronizálhassak, bár biztosan elég béna lennék hozzá, de néha vannak határozottabb pillanataim, amikor kifejezetten azt érzem, hogy nekem világéletemben szinkronizálnom kellene. Egyébként lámpalázas vagyok attól is, ha társaságban köhögnöm kell mások előtt. Hát még ha leejtem a ceruzámat az előadásokon, ajjaj, vér szökik az arcomba - ami amúgy is pirospozsgás - és bár senki nem figyel, nagy kínban hajolok le a ceruzáért. Ha az utcán megbotlok, rögtön magamon érzem a túloldalt elhaladó suhancok tekintetét. Több helyen is olvastam, hogy ezek alapvetően a szociális fóbia tünetei, és ha gyakran piszkálnak hülyeségekkel, akkor odavágom ezt, hadd eméssze az illető.
De a lényeg valahol elveszett a meséknél még. Hallgattam filmzenét, meg se merem mondani, melyikét, és rájöttem, hogy Michael Crawford félisten. Amúgy is nagy musicalrajongó vagyok, nagy kedvenceim rögtön az Operaház Fantomja és a Vámpírok bálja (ha jól számoltam, nyolc nyelven van meg), amelyekben főszerepet játszott, úgyhogy számára egyenes az út a kedvenceim közé.
Sarah Brightman is tud valamit (Operaház Fantomja, női főszerep), ha jól emlékszem, neki volt egy szép duettje Andrea Bocellivel, amelyre anno művészi tornán szalagoztunk és azóta kerestem sok éven át, mígnem valahol újra hallottam és akkor addig nyúztam valakit, amíg el nem árulta, mi a címe. Szóval én, aki köztudottan nem a mai modern világban érzem jól magam, ilyesmi hülyeségeket hallgatok. Arról nem is beszélve, hogy ma anyu elkérte az egyik zenét, ami a mobilomon van, a Kisváros főcímdalát. Nagyon szeretem nézni amúgy, ha éppen elcsípem a tévében, Mátéfiam mindig megnevettet. Azzal múlattam az időt, hogy a Sose múljon el című dalt levadásztam az internetről és gyorsan meg is hallgattam háromszor-négyszer, de ez nem is meglepő, mindenhez így állok hozzá. A friss élmények általában elindítanak bennem valamit, ami még többet követel ugyanabból, gyorsan, hogy aztán egy másik kedvenc kerüljön előtérbe. Ez mindennel így van, zenével, könyvvel, filmmel, színekkel, musicalekkel, de a régieket sosem felejtem el, sőt, nagyon gyakran kerülnek újra előtérbe. Így esett meg az, hogy már nincs padawan-tincsem, viszont van bajori fülbevalóm helyette.
És most, hogy nézem az X-Aktákat, rájöttem, hogy ez a Mulder ügynök igazából nyikhaj korában egészen jól nézett ki, annyira, hogy pedofil énem csak az ő kedvéért öregszik lélekben… :)
De talán igazi szerelmem mégiscsak az Alphaville énekesének hangja marad. Az ő hangjának hallatán döbbentem rá, hogy igenis bele lehet szeretni egy hangba. A Victory of love olyan zseniális szám, hogy nem tudok betelni vele. Sem az érzelmi hullámmal, sem a szöveg üzenetével, sem a hanggal, amely kitölti az egészet. Félelmetes.
Szóval én csak ülök itthon, lógatom a lábam és szól a Put on your sunday clothes.

A radiátorpatkány szabadulása

A sikertörténet. Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy óránként benéztünk a szobába, nyakamban végig ott ült Ánizs, és vártuk, hogy Melanzs kijön. Az ám, de megmozdulni se volt hajlandó, nemhogy kijönni! Szóval csendben vártam, ültem mellette pisszenés nélkül, hátha nem veszi észre, hogy ott vagyok, de mintha a radiátorral együtt öntötték volna ki, nem mozdult meg. Hatkor felhívott Vlad, hogy mi a helyzet, mondtam neki a fejleményeket, vagyis a nagy semmit, úgyhogy fél órán belül itt volt Holnejjel, a csemetéjükkel és Szerafinával. Szerafina egy végtelenül kedves vadpatkány, egy kis tündér. A kislány nem kevésbé. De aztán betuszkoltam mindenkit a szobába és elkezdték kiimádkozni azt a makacs és undok jószágot, én csak álltam a háttérben, nem akartam belepiszmogni a munkába. Elég hamar, húsz-harminc perc után egyszercsak láttam Melanzs fejét kibukkanni a radiátor mögül és poros pofával nézett rám Holnej kezéből. Hát, majdnem ledaráltam mérgemben, hogy a város másik feléről kellett elrángatnom embereket emiatt, de végül nem tettem, örültem, hogy szegény kint van és a ketrecben ehet-ihat. Ánizs ugrált rajta egy keveset, Vladék pedig elmesélték Szerafina és Beni (egy gambiai óriáspatkány) történetét anyunak és nekem. anyu elcsodálkozott mindkettejükön, az egyik milyen pici, a másik milyen nagy, aztán elköszöntek és most kipihenjük a fáradalmakat. Elvégre felsepertük ruhánkkal a padlót is…

Patkányvadászat

Tegnap késő délután a schnauzer bekergette Melanzsot a radiátor mögé és azóta bolondokháza van itthon. Ugyebár a kutya elvágta magát nálam, mert eddig is sok dolog volt már a kontóján, de ezután már végképp. Szóval énvelem ne barátkozzon. Kicsi patkányom meg össze-vissza rohangált a radiátor mögött, néha beszorult alá, néha kikukucskált, de kiszedni azt nem lehetett. Hajnali egyig könyörögtünk neki finom falatokkal, seprűvel, bevetettünk olyan taktikákat, amelyeket az elit katonai egyesületek sem alkalmaznak, de Melanzs hajthatatlan maradt. Éjszakára bent hagytam neki egy almaszeletet sajttal, hátha megszomjazik, mert akkor már órák óta nem evett és nem ivott. Ma reggel fél kilenckor benéztem, de még mindig ugyanott ült, a sajt eltűnt, az alma érintetlen maradt.
Most meg már egy óra megint eltelt, az elmúlt negyven percet azzal töltöttem, hoyg a lelkére beszéltem, gügyögtem neki, de nem nyugodott meg. Visított és morgott, odakapott, nem hat rá semmi. Kilógott a farka vége, hát megfogtam és elkezdtem finoman húzni a kijárat felé, de alig értem csak hozzá, már elkezdett cirkuszolni, nagyon ki lehet borulva. Úgy hagytam ott, hogy a közelében sem voltam, de még nyöszörgött és csattogtatta a fogát. Ezt a patkányok két esetben teszik: halálfélelemben vagy ha nagyon jól érzik magukat. Hát egy biztos, most nem érezte túl jól magát.
Most visszamegyek hozzá és nem tudom, mit csinálok. Talán felhívjuk az állatmentőket.